Júlia arcai 16. részlet

20. fejezet

– Nem. Nem, így nem! Nem ezt akarom, mindenestül akarlak! Igazi házasságra vágyom.

– De ez lehetetlen!

– Nem, nem lehetetlen.

– De hiszen én nem akarom, semmi, de semmi vágy sincs bennem irányodban, uram!

– Majd lesz! Kivárom, míg lesz!

– Kivárod?

– Kivárom.

Ezt mit jelenthet? Júliában a szó bent akad, olyasmit kellene kérdezni, olyasmiről beszélni, amit sosem szokott szóba hozni a férfi előtt. Asszonydolgot, kettőjük dolgát.

Henrik a határozottabb, akarja ezt a lányt itt, nem túlzott, mikor tegnap azt mondta, tíz éve nem akart ennyire semmit. Átlépi a képzeletbeli határt, amit két embert elválaszt. Közelebb lép, megfogja az egyik kezet, fölemeli óvatosan, csak az ujjak végét érintve. Egy szempillantás és már mindkét keze, ujjai a nő karcsú ujjai körül, néhányszor leheletfinoman végigsimít a bőrön, a kétkedő szemekbe néz.

– Várok! Várok, ha az kell! Addig várok, míg otthon, a váramban, egy este a szobámban újra igent nem mondasz. Az első igen a pap előtt, csak ketten tudjuk majd, nem jelent teljes igent. A teljes igent, mindenre igent, tanúk nélkül, a szobámban, csak nekem fogod kimondani. Amikor akarod, amikor felkészültél rá.

Érzi, ahogy a nő ujjai a kezeiben remegnek, talán legszívesebben elhúzná. Nem esik jól neki az érintés. Még ennyi érintés sem, reszket, remeg, fél, nem őt akarja. Henrik elmosolyodik, elengedi az ujjakat, nem húsz éves, pelyhes képű legény, talán jobb is így, van türelme várni. Kivárni, míg a lányban vágy ébred, mert fog, fog biztosan. Hiszen össze lesznek zárva egy egész életre. Minden napjukat egymás mellett töltik, és a leány már belekóstolt a szerelembe. Már megkóstolta, milyen hozzáérni valakihez, hozzábújni valakihez, milyen az, amikor a bőr a bőrhöz, hő a hőhöz ér.

– Igen, várok, ameddig kell! Ne félj! Négyszemközt most érintettelek meg utoljára. Megígérem, ennyi. Ennyi volt, egy pillanatra megfogtam a kezed, nem vagyok vak, látom, nem esett jól.

Júlia elpirul, nem tud tovább, az okos, őt kutató szemekbe nézni, de akkor egy pillanatra a férfi megint hozzáér. De nem mint nőhöz, mint az előbb, csak mint gyermekhez. Újra megemeli az arcot, kényszeríti a szemeket, hogy a sajátjaiba mélyedjenek. Tagoltan, lassan mondja.

– Esküszöm, esküszöm, hogy nem érintelek meg négyszemközt többet. Nem, míg engedélyt nem adsz rá.

Hosszan néznek egymásra, Júlia azt lesi, vajon megbízhat-e a férfiben, Henrik pedig a következő szavakon gondolkodik, mit is mondjon, hogyan is folytassa. Mivel győzhetné meg? Azután mégis a nő szólal meg először.

– Négyszemközt nem?

A férfi bólint.

– És ha nem vagyunk négyszemközt?

A férfi mosolyog, szeme huncuttá válik.

– Arra nem tudok megesküdni, esküt szegni pedig nem akarok.

– És ez mit jelent?

– Az embereim előtt néha megérintelek majd.

Már látja a nő szemében megvillanó idegenkedést, gyorsan folytatja.

– Ne félj, ne ijedj meg! Semmi, semmi nem fog történni az embereim szemei előtt sem. Megfogom a kezed, egy pillanatra, mint az előbb. Adok egy csókot az ujjaid végére.

– A számra? – a nő hangja elhaló, suttog, pirul.

– Igen, ritkán, egyszer-egyszer.

– Muszáj?

– Az előző feleségemet gyakran megérintettem az embereim szemei láttára. Igaz, tíz éve volt, de vannak még sokan, akik emlékezhetnek. Nagyon furcsállanák, hogy veled máshogy viselkedem, hogy soha nem érek hozzád.

Hallgatnak újra, Júlia a padlót nézni, Henrik hagyja rágódni, most nem emeli meg az arcot, nem keresi a bujkáló szemeket. A lány nagy sokára néz föl, szeme komoly, kutakodó.

– És ennyivel, csupán ennyivel beéred, uram, ennyivel megelégszel?

– Igen.

A nő a fejét ingatja.

– Tudom.

– Mit?

– Tudom, hogy... – elakad a hangja, képtelenségnek érzi a szavak kimondását.

Hát újra a padlóra mered, nem szól.

– Üljünk le! Mondd el, mire gondolsz, szeretnélek megérteni. Szeretném, ha a megállapodásunk működne.

Leülnek, Henrik látja Júlia zavarát, de nem tud segíteni, elképzelni sem tudja, a leány mit akar, mire gondol, alig ismeri, még alig. Újra elmosolyodik. Istenem! De jó lenne, de jó lesz megismerni! Júlia igent fog mondani! A férfit felhőtlen öröm önti el. Várnia kell ugyan, de érzi, előbb-utóbb övé lesz ez a lány, ez az asszony egészen.

– Ugye, ugye nem töltötted az elmúlt tíz év minden éjszakáját egyedül, uram!?

Kimondta, alig hiszi el, de meg kell kérdeznie, hogyan fogja kibírni, hogyan is marad majd távol az ölétől. Mert ő ugyan soha, soha, de soha nem fog igent mondani. És nem hiszi, hogy Henrik tud távolságot tartani sokáig, évekig. Előbb-utóbb legyűri, maga alá gyűri, elhálja majd a házasságot. Szeretője van, tudja jól, még Alexandertől hallotta, hogy Henrik minden héten tölt egy éjszakát a szeretőjével. Hát hogyan is bírná ki anélkül, a női öl nélkül?

Henrik a választ fontolgatja, hazudjon, ne hazudjon, mit tudhat a lány? Meghallhatott valamit a fiától, vagy a várában, amikor nála volt.

– Nem tagadom.

– Akkor hogyan? Hogyan bírod majd ki, uram?

– Mit?

– Hogy... nem csinálod.

Henrik fölnevet.

– Járok tovább az asszonyhoz.

Összenéznek, Júlia arcán az idegenkedés még látványosabb.

– Pap előtt elveszel, aztán minden héten megcsalsz?

– Igen?

– De hisz ez bűn, még nagyobb bűn, mint hogy tíz éve szeretőd van.

A férfi fölnevet újra.

– Ilyen vagyok, én is, meg a fiam is. Van étvágyunk, ha érted mire gondolok, kisasszony.

Zavarba akarja hozni, le akarja zárni ezt a témát, a szeretője nem tartozik az új asszonyára addig, míg ölét meg nem nyitja előtte.

– Pokolban fogsz égni, uram!

Elmosolyodik, sokadszor.

– Remélem, nem, meggyónom, imádkozom, kérem az Úr bocsánatát. Istápolom a szegényeket, adakozom az egyháznak. Ne nagyon féltsd a lelki üdvömet kisasszony! Törődj a sajátoddal, azzal ott!

Szándékosan fordít a beszéden, utal a bűnre, amit a lány elkövetett. A hasára néz. Elég már ebből, nem tartozik ez rá, míg nem lesz a felesége, aztán igazi asszonya!

A nő szemében dac villan, kihúzza a hátát.

– Gyóntam, ezer imát elmondtam, törődöm magammal is, uram, hidd el, törődöm! De nem értem, nem tudom, hogyan képzeled, hogy igent mondok egy olyan házasságra, ahol a férjemről az egész vár tudja majd, hogy nem vagyok elég neki. Minden héten egy másik asszonyt szeret.

– Elvárnád tőlem, hogy ne keressem föl többé a szeretőmet?

– Igen, el!

– Azt nem. Nem ismered a férfivágyat, ha ilyet kérsz. Elzárod öledet, gondolom, nem egy-két éjszakára, biztosan úgy gondolod, soha nem jutok a közeledbe. Ugyanakkor mondjak le a szeretőmről!? Néhány hét, hónap és asszonyom vára összeomlana. Talán, tényleg erővel venném el, amit önként nem akarsz odaadni. Ha távol akarod magad tartani tőlem, nem kérsz ilyen képtelenséget, hölgyem.

– Számomra, pedig ez képtelenség. Képtelenség, hogy elviseljem, hogy az embereid a hátam mögött összesúgjanak, kinevessenek. Hogy azt mondják, nem is szeretsz igazán, megcsalsz. Ezt nem tudom vállalni.

Holtpontra jutottak, érzik mindketten. Henrik szólal meg hamarabb, úgy gondolja ő a férfi, neki kell a megoldást javasolnia, megtalálnia.

– Foglaljuk össze, kisasszony. Nem juthatok az öled közelébe soha. Látszatházasságot akarsz. Ugyanakkor tegyen hidegre magam, mondjak le egy örömforrásról, amihez majd tíz év alatt hozzászoktam?

– Egy bűnről, egy bűnről mondj le, uram!

Henrik elmosolyodik.

– A bűnnek rögtön vége lesz, mihelyt asszonyom magához enged! Onnantól a házasságban, amit teszünk, nem bűn, nem az. Hölgyem megmentheti a lelkemet, ha nem húzza sokáig az időt a házasságkötés után. Ha előbb vagy utóbb az öléhez enged, megment egy lelket a pokol szörnyűségeitől.

– Erre ne számítson, uram!

– Ne?

– Ne.

– Biztos?

– Biztos.

– Akkor, ugyan mi előnyöm származik ebből a házasságból?

– Semmi! Semmi. Nem is értem, miért akarod!? De, ha akarod, akard egészen! A hűséged is az enyém kell, hogy legyen. Meghalok, ha összesúgnak mögöttem, ha szégyellnem kell, hogy uram állhatatlan, nem elégszik meg velem.

– Azt szeretnéd, hogy mindenki azt higgye, hogy a házasságunk teljes és csak ketten tudjuk majd, hogy hiányzik belőle valami.

– Igen, igen, szeretném, ha azt gondolnák, mindent neked adtam.

– Rendben.

– Igent mondasz?

– Igen, megmondtam, hű maradok.

– Megesküszöl?

– Az adott szavammal meg kell elégedned, hű maradok.

Nem esküszik meg, az már tényleg túlzás lenne. Hűség... hogyan fogja megtartani? Húsz éves kora óta rendszeres van, akin a vágyát kitöltse, ölét előtte megnyissa. Néha néhány hónap kimaradt. Terhességek vége, szülés utáni időszakok, hadjáratok. Mert az asszonyához, feleségéhez hű volt. Ehhez meg legyen hű, úgy hogy saját vágya marja, kínozza. Nem biztos, hogy megállja. Azért nem esküszik, majd meglátja, bírja-e és meddig.

Júlia elgondolkodva nézi Henriket. Megesküdött, hogy vár, de arra, hogy hű marad, arra nem, csak megígérte. Kényszerítse, vagy elégedjen meg ennyivel? Meg kell elégednie. A lovagok a hűségükre büszkék, az esküjüket komolyan veszik, talán veszi olyan komolyan majd az ígéretét is. És ha megbotlik, talán óvatosabban teszi, hogy az ő, Júlia fülébe ne jusson vissza. Talán jobban vigyáz, akkor neki nem kell szégyenkeznie, mások előtt irulni-pirulni, hogy a hites ura nem elégszik meg egyetlen asszonnyal.

– Rám bízod az esküvő szervezését?

Júlia bólint.

– Sietni fogok, amilyen gyorsan csak lehet, elintézek mindent. Írj a bátyádnak, jöjjenek el! Szívesen találkoznék a lányommal, megbékélnék vele az esküvőnk örömére.

Júlia érzi, hogy a vér kifut az arcából, elsápad. Esküvő Alexander apjával!? Nem normális, hogy ebbe beleegyezik.

– Ugye, nem kell félnem kisasszony, hogy bolondot csinálsz belőlem és nemet mondasz az embereim, rokonaim előtt!?

A nő hangja elhaló.

– Nem, esküszöm, megesküszöm neked, hogy a pap előtt igent mondok. 

(folytatjuk)