2015. december 24., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 18. részlet


(folytatás)

Mit tegyen? Parasztruha van már rajta. Az volt az első dolga, mikor a falut elhagyta, hogy átöltözött. Eredeti ruhája fölé, tiszta, de foltozott, vásott ruhát húzott, köpenyét a batyujában viszi. Nagykendőbe burkolózik, ahogyan a parasztasszonyok szokták errefelé, ha megjön a tél. A fején is kendő. A hideg miatt egészen az arcába húzta, de így is megismerhetik. Talán, rá sem néznek. Egy foltos ruhájú parasztasszonyon nincs mit nézni. Próbál az út szélén lassan, megtorpanás nélkül haladni, és imádkozik, hogy észre ne vegyék, ne tűnjön fel senkinek, meg ne szólítsák.
A lovasok határozott tempóban elhaladnak mellette, Anna a földet nézi, mint aki szégyenlős. Nem meri az arcát fölemelni, azt sem tudja, mikor megy el az ura mellette. Istenem! Talán megússza... de akkor a csapat végén haladó, fiatalabb legény megszólítja. Hangjában huncut vád.
– Ugyan, kihez sietsz, széphúgom, ezen a késő délutánon!?
Anna nem szól, fel sem tekint. Szeme sarkából látja, hogy a lovas felé léptet, de akkor egy morózusabb hang rendre inti a fiút. Anna fel is ismeri a hang gazdáját, a lovag közötte volt azoknak, akik több mint egy éve az erdőben, a malom romjánál rátaláltak.
– Hagyj neki békét! Sietünk! Urunk nem tűri az ilyesfajta kilengéseket, tudod jól!
A fiatalabb visszafordítja a lovát.
– De morcos mindenki! Még évődni sem lehet!
Anna teszi egyik lábát a másik után. Nem néz semerre, a lovagokra főleg nem.
Az öregebb elgondolkozva morog, miközben a továbbsiető nő háta közepét nézi.
– Egyetlen parasztot sem láttam még, aki ne hajbókolt volna az ura jöttére, még ha urunk az ilyet észre sem veszi!
Megállítja a lovát, a távolodó asszonyt nézi, de akkor az elől haladók közül valaki elkiáltja magát.
– Mit késlekedtek!? Valami baj van?
Az öreg visszakiált.
– Semmi!
Odaszól a fiúnak.
– Gyerünk! Urunk haza akar érni még vaksötét előtt!
– Aligha fog neki sikerülni! – morog a fiatalabb, de csak annyira halkan, hogy egyedül a lova hallja.
Anna föllélegzik. Hosszú percekkel később sem mer hátranézni. Végül csak akkor fordul meg, amikor a lovascsapat hangjai belevesznek a továbberősödő szürkületbe, a szél motozásába. A siető lovasok már apró alakok a szürkén fehéredő tájban. Lehetetlen az alakokat elkülöníteni, kivenni. Vajon melyik Simon? Anna nagyot sóhajt, megfordul, sietve indul az úton tovább.
A hóesés, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is áll. Újra eltelik egy óra. Anna aggódni kezd. Már ráfordult a Henrikhez vezető útra, de nem tudja, a keresztúttól milyen messze esik az első, már Henrikhez tartozó falu. Mostanra koromsötét van, és egyre hidegebb. Anna jóformán az orráig sem lát. Ahol most lépked, még hó sem volt. Félelmetes a kihalt út kicsit világosabb sávja, a körülötte a kiszélesedő völgy sötétje. Az égen elszórtan felhők, csillagok csak itt-ott látszódnak, a hold pedig még nem kelt föl, de ha fölkel, sem lesz benne köszönet, újhold van, a legrosszabb az éjszakai vándornak.
Annát a félelem sietősebb tempóra ösztökéli. Jó, hogy az utóbbi hónapokban annyit sétált, naponta több órát, így kevésbé fárasztja a mai nap. Azért érzi, ment már eleget. Többször megbotlik. Pihenne. De hol? Simon... már otthon lehet. Onnan, ahol összetalálkozott velük, egy-két óra, bő óra alatt hazaérhettek, már keresik. Előbb a faluban. Időbe tart végigzörgetni a házakat. Reggelnél hamarabb pedig aligha kezdik el a kutatást az úton. Talán nem derül ki, hogy Henrikhez tart, akkor odaérhet, mielőtt rátalálnak. Ha a füvesasszony el nem árulja.

27. fejezet

A füvesasszony nem sokkal később azonban már ott áll kunyhója nyitott ajtajában. Az ágyból rángatják elő. Mezítláb, egy szál pendelyben reszket az ura tekintete előtt. A fáklyák fénye megvilágítja a rémült arcot.
– Asszonyomat keresem! Az őrök azt mondják, a faluba jött le még dél előtt, meglátogatni a szegényeket. De a falu végén álló két házban azt állítják a parasztok, hogy színét sem látták asszonyomnak, valaki viszont látta őt hozzád betérni! Itt van!? Rejtegeted!?
– Dehogy, Uram! Hogy is tennék ilyet, ellenedre! Mondtam neki, dőreség, amire készül, menjen vissza a várba!
– Mire készült? – Simon hangja, mint az érc, keményen csendül, arca a fáklyák fényében elszántnak, türelmetlennek, vadnak látszik.
Az asszonyon átfut, hogy nem mond semmit, de azután az is, bármi baja esik az úrnőnek, még a végén rajta kérnék számon. Elsápad.
– Úgy tudom, Henrik Úrhoz tartott! A rövidebbik úton ment volna, de nem találtam senkit, aki átkíséri a hegyeken. Mondtam, jobban teszi, ha eláll szándékától, de lehet, egyedül nekiindult a hosszabbik útnak!
A két férfi az ajtóban összenéz. Azután Simon szeme újra az asszonyra villan.
– Henrikhez!? A hosszabb úton!? Nem hazudsz!? Biztos, hogy Henrikhez tartott!? Nem északra indult a városok felé?
– Nem! Biztos, hogy nem! Nem hazudnék neked, Uram!
Akkor hirtelen a fáklyát tartó férfi megszólal. Hangja határozott.
– Elmentünk mellette!
Simon a férfit nézi. Nem szokott a vakvilágba beszélni. De amit mond, hihetetlennek tűnik.
– Mikor? Hol?
– Szürkületkor! A keresztutat előtte hagytuk el. Az első falu előtt. Megakadt a Rőthajú szeme rajta, akkor tűnt föl nekem is. A ruházata, akár egy parasztasszonyé, de nem állt meg, nem köszöntött téged, ahogy illő lett volna egy parasztasszonytól. Biztosan ő volt, innen a faluból gyalog addig juthatott, bár jól ki kellett lépnie!
Simon szemöldöke összeszalad.
– Akkor az úton sötétedhetett rá!
– Az biztos!
– Nincs arra fogadó, ahol megalhatna.
– Az igaz, de úrnőnknek van esze, biztosan gondolt rá, hogy nem töltheti az éjszakát a szabadban! Hajnalra halálra fagyna!
– A keresztút utáni első falu csak néhány ház, talán oda tartott, ott utolérhetjük!
Nem telik el újabb két óra, és Simon már a keresztútnál van. Rajta kívül öt lovast világítanak meg a fáklyák fényei. Simon kicsit nyugodtabb. Asszonya nyomait a friss havon egy darabig követni is tudták, egyre biztosabb benne, hogy Anna a faluban tölti az éjszakát.
– Mit csináljunk? Rángassunk ki mindenkit az ágyból?
Simon a fejét rázza.
– Nem jó! Nem az én parasztjaim. És esetleg asszonyom is eltűnne, továbbállna a nagy kavarodásban. Lovak nélkül megyünk tovább, elbújunk a falu körül, reggel, virradatkor kapjuk el asszonyomat!
Simon legöregebb embere mer megszólalni.
– Kemény éjszakánk lesz! Csontig fagytunk mostanra már mind!
Simon bólint.
– Nem lesz könnyű. Úgy tervezem, túlmegyünk kicsit a falun. A szántókon, legelőkön akadhat gunyhó, szénaboglya, bozótos, hogy ne fagyjunk meg. Majd látjuk, hová tudunk húzódni! Ti ketten! A lovakat vigyétek le az útról! Arra, be az erdőbe! A forrásnál fogunk benneteket keresni! Odataláltok?
– Persze, uram! Tüzet rakhatunk?
– Rakjatok! Ne túl nagyot! Egyikőtök mindig legyen éber! – majd odaszól a másik háromnak. – Gyerünk!
Lekászálódnak a lovakról, elindulnak, jól kilépnek, és még ki is melegszenek. Bő órával később már látják a szétszórt házakat. Csönd van. Az emberek suttogásán kívül nem hallatszik semmi. A fáklyákat már jóval korábban eloltották.
– Az út a falu mellett megy el balról, elég messze a házaktól. Lesz egy kis ugatás, a szagunkat a falu felé viszi a szél, de nem akarok még rámenni a szántóföldekre, túl nagy a sötét.
– Igazad van! Maradjunk az úton! Addig megyünk, míg a falu fölött nem találunk valami szélvédett helyet az éjszakázáshoz!
Szerencséjük lesz. A házak mögött, a kiszélesedő völgyben nagy tábla szántó indul az út bal oldalán, de a jobb oldalon legelő terül el. A lekaszált széna boglyákba rakva áll. Ahogy Simon meglátja a sötétségből kibontakozó kazlakat, megáll.
– A kazlakban megalhatunk. Egész éjjel váltjuk egymást! Én kezdek! De hajnalhasadtával, akin akkor sor van, engem ébresszen!
Az öregebb lovag oldalba böki a másikat.
– Urunk alig várja, hogy szembenézhessen asszonyával!
– Az biztos, hogy magam akarom meglepni!

28. fejezet

Anna ezen az éjjelen keveset alszik. Föl-fölriad. Pedig szerencséje volt az este. Igaz, hogy a kutyák a faluszélen köréje gyűltek, csak egy bottal hadonászva tudta távol tartani őket, de a legközelebbi házból az éktelen ugatásra kikukkantó paraszt Annát megszánja, házába invitálja. Az egész család jó szívvel van iránta. Étellel, itallal kínálják. Örülnek, mikor kiderül, Anna ismeri Henriket, róla kérdezgetik, milyen uruk lesz, mire számítsanak.
– Ágyat nem tudunk adni.
Az egyik ágyon a gazda alszik az asszonyával, a másik ágyon vagy öt gyerek szuszog fejtül-lábtul.
– Sok jó, kis helyen is elfér! – mosolyog a parasztasszony.
A házban egy csepp hely sincs, de megengedik Annának, hogy a szénapadláson aludjon, a parasztasszony egy vastag gyapjútakarót is ráerőltet. Jól is jön, mert kint hideg van, istentelen hideg, de a szénapadláson Anna széltől, a kinti hidegtől mégis védve van. Maga köré tekeri a takarót, a szénára fekszik, szénát húz magára. Nincs éppen melege, de fázott már jobban is életében. Bő egy éve a kunyhóban, egyedül, akkor Simon rátalált...
Anna összegömbölyödik, amennyire csak a megnőtt hasától tud, lassan elszundít. Egyszer éktelen ugatásra riad. A falu összes kutyája rázendít. Anna arra gondol, itt a férje! Mégis utolérte! Csak nem várt a kereséssel reggelig! De azután minden elcsendesedik, Anna elszundít újra. Mélyen alszik, mikor egy kemény markot megérez a vállán, sikítana, de egy dörmögő hang megnyugtatja.
– Nincsen baj! Nyugodjál meg, széphúgom! Lassan virrad. Kértél, szóljak, hogy minél előbb útnak tudj indulni. A feleségem langyosított egy kis tejet. Fogjad meg! Átmelegít!
Anna hunyorog, elfogadja a teli fakupát, mosolyog és hálálkodik. Kint tényleg szürkül, Anna látja a világosságot a deszkák résein átszűrődni.
Nem sokkal később már az úton lépked. Csikorgó téli hajnal van. Anna megfogadja magában, hogy a falun túl előszedi a batyujából a köntösét is. Hiába a több réteg ruha, a nagykendő, csontig hatoló, kemény hideg van, amilyen csak hajnalban tud lenni.
Ahogy elhagyja a házakat, szénaboglyákkal megrakott rét indul az út mellett. Anna megáll, körülnéz. A házak a háta megett még a reggeli homályba veszve állnak. Sehol egy lélek. Anna a batyuba csomagolt, úri köntösét már előveheti. A parasztember az ilyet jobb, ha nem látja, még azt hinnék, kirabolt valakit. Leteszi a batyuját az egyik boglya tövéhez. Leguggol. A csomót bogozza, amikor egy csizmás láb a látóterébe lép. Annán átfut a rettenet, de amikor felnéz, a férje inkább komoly, mint mérges arca néz le rá.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése