Júlia arcai 19. részlet

(folytatás)

András összevonja a szemöldökét, miközben kezet ad.

– Erő nem lehet benne! Semmi erőszak!

– Fogd be, mert a végén még én szúrlak körösztül! Gyöngédség! Csak azzal! Semmi erő, semmi bántás, de az az enyém lesz!

Kezet ráznak, András hátra dől, szélesen mosolyog.

– Már szinte látom magamat a birtok legszebb erdejében vadászni.

Henrik is hátra dől, ő is nevet.

– Hát akkor csak nézegesd, nézegesd azt a szép képet! Álomkép az, semmi több!

András hamisan mosolyog, a fejét ingatja.

– Három-négy hónap, annyi időd van. Mert nekem már csak napok kérdése, de neked!

– Három-négy hónap bőven elég lesz!

– Frászt!

– Elég, ha mondom!

András nemet int a fejével.

– Álmokat kergetsz! Nem is értem, hogyan gondolod!

Az idősebb férfi, int a kezével, miközben Andrásra kacsint.

– Gyere csak közelebb! – hangját visszafogja, úgy mondja. – Egy lesz a szobánk, egy lesz az ágyunk. Én ugyan nem fogok a többi birtokom után szaladgálni, nem fogok hetekre eltűnni. Ott leszek az asszonyom mellett, mikor este a párnára hajtja a fejét és mikor reggel kinyitja a szemét. Kedves leszek vele, olyan kedves, amilyen kedves ember csak asszonnyal lehet.

András a fejét rázza, magát erősíti.

– Idegenkedik tőled, a fiadba szeretett bele.

– Ja, persze, beleszeretett, az meg itt hagyta. De én itt leszek, nap, mint nap. Támogatom, kezét fogom, ha szülni kezd. Kiköpött másom a fiam, a volt fiam. Valami van bennem is, ami a fiamban Júliát megfogta. Meglátod, meg fogja találni azt a valamit!

– Abban se vagyok biztos, hogy holnap az igent ki fogja mondani.

– De igen, ki fogja mondani, ugyan mi választása lenne!? Az a két lovag, akit te találtál!? – Henrik legyint. – Senkik. Semmik. Szerencselovagok. Én többet tudok nyújtani! Ahogy azok a kardot forgatják, egy vicc.

– Jó kardforgató mindkettő, te vagy sokkal jobb az átlagnál! Ha kardról van szó, nem ismerek nálad jobbat!

– Az a kedvenc fegyverem, naponta gyakorlok lovagjaimmal, még szép, hogy jó vagyok! És hidd el, hogy ha Júlia egyszer magához enged, arra a kardomra sem lesz panasz, amivel az asszonyok öle körül hadakozunk. – Rákacsint a fiatalabb férfira, az újra hátradől, megemeli a kezében tartott kupát. – Remélem, nem haragszol meg, de innentől én magamnak drukkolok!

– Hát csak rajta, drukkolj magadnak! De a birtok Júliával együtt az enyém marad!

Csönd. András töri meg.

– Az embereid?

– Igen!?

– Az embereid elhitték, hogy ez a gyerek a tied?

– El, ez a legszebb az egészben. – Henrik szélesen mosolyog. – Elhitték, nem kételkedik senki. Mind látták, hogy esz a fene a húgod után. Az első este... – Henrik arca ellágyul, szeme bogarán megcsillan a gyertyafény. – Az első este a rabja lettem. Az életben nem felejtem el azt a képet. Ahogy a tűz, a kandalló fénye megvilágította az alakját. – Fejével a nagyterem kandallója felé int. – Ott ni, éppen ott, lantot fogott és énekelni kezdett. Minden hang, minden dallam egy-egy bilincset rakott a szívemre. Ha megszült, első dolgom lesz felfogadni egy festőt. Csináltatni egy képet, ahogy a lantot fogja, pengeti, ahogy az arca éneklés közben megváltozik. Lágy és odaadó. Azt remélem, hogy egyszer az én karomban is ilyen lesz az arca.

– Hát majd meglátjuk! Lágy és elomló, ha nem is karodban, de majd ha a gyermeket, ami most még benne van, azt a kezében tarthatja. Szerintem, újra látod majd az arcot. Előbb aligha!

– Persze, tudom, előbb nem, alig van hátra a szülésből valami. Nem is akarom magam ráerőltetni.

Újra hosszan hallgatnak.

– És mit mondtál az embereidnek? Hogyan sikerült pap nélkül a húgom szoknyája alá jutnod?

– Rosszul ismersz! Engem sem, az embereimet sem ismered, ha azt gondolod, ezt a kérdést valamelyik is fel merte tenni.

– Nem kérdezte senki?

– Nem, mondom, nem.

– A legjobb, leghűségesebb, a legrégebbi vazallusaid, cimboráid, barátaid sem!?

– Mind ismernek, nem szeretek az ágyamról beszélni.

– De velem mégis.

– Ahogy korábban mondtad, egy csónakban evezünk. És te lettél a legközelebbi férfirokonom. A fiam a lányom révén, holnaptól pedig sógorom.

– Nem innék arra a holnapra előre.

– Dehogynem, igyunk, egy utolsó pohárral! Júlia igent fog mondani és az enyém lesz!

23. fejezet

Júlia az esküvő előtti utolsó éjszakán alig alszik. Hajnalig forgolódik, néha elszundít ugyan, de azután megriadva ébred, és álomtalanul forgolódik tovább. A régi szobáját, azt kapta. Amiben akkor lakott, amikor Simon úr a döntést kimondta és ő Henrik várába került. Az a rengeteg emlék... Alexander. Minden pillanatot maga előtt lát, az összes bűnös éjszakát, a megérkezést, a lopott órákat. Nem tudja, nem tudja, sem elfelejteni, sem meggyűlölni őket. Szereti az összes pillanatot és szereti, még mindig szereti a férfit. Pedig elhagyta, a régi szeretőjét választotta. De még ezt is megérti, még ezt is el tudja fogadni. A férfiban van hűség, hű az első asszonyhoz. És ő, Júlia hoppon maradt.

Henrik... Júlia már nem léphet vissza, már nem mondhat nemet. Nem bánthatja meg, nem sértheti meg. De hogyan tudná szeretni? Hogyan!? Tiszteli, igen, becsüli, igen, felnéz rá, igen. A férfi jó és kedves vele. Amikor a várba megérkeztek, újabb jegyajándékot kapott tőle, egy gyönyörű nyakláncot.

– A szépségedre emlékeztet! – Henrik ezt mondta, amikor átadta az ékszert.

Tényleg gyönyörű, sosem volt Júlia kezében hasonló. Kövek szikráznak, nagy részük kék, mint saját szemei. Később egy szolgáló megsúgja, hogy az ékszer új, és hogy a vár ura egyenesen neki csináltatta. És megsúgja az összeget, hogy hány aranyba került a nyaklánc. És Júlia terhe még nagyobb lesz, súlyos összeg, súlyos elvárások.

Tudja, mit akar Henrik, őt, magát, egészen akarja. Istenem, mi lesz ebből!? Hogyan is simulhatna oda az apához, mikor oly sokszor odasimult a fiúhoz? Hogyan? Azután a szoba... az ágy... Egészen eddig, a megérkezése napjáig, azt gondolta, ez a szoba lesz az otthona, a legszűkebb élettere, ahol most van, ahol korábban volt. És nem, kiderül, hogy Henrik az esküvő után a saját szobájába akarja. Hogy tényleg együtt lakozzanak, hogy tényleg együtt éljenek. Egyetlen szoba, egyetlen ágy. Hogyan fog Henrik így távol maradni tőle? Hogyan tartja meg a szavát? Az ígéretét, hogy nem nyúl hozzá, míg nem kéri. Az a mondat...

– A kisasszony ládáit a szobámba vigyétek!

A szolgák mosolya, ahogy összenéztek, az egyik vihogása. A saját kérdő tekintete, ahogyan Henrik szemébe fúródik. És a férfi mosolya, nézése...

– Ne aggódj kisasszony! Csak az esküvő után várom el, hogy te is a ládáid után gyere!

Na, ekkor vihogott fel az egyik pofátlan szolga. Júlia legszívesebben képen törölte volna. De nem szokott a szolgákra kezet emelni, nem ezt látta otthon. Így csak félrekapja a szemét, a lesütött pillák alól kérdezi.

– És ma hol alszom, uram?

– A régi szobádban! Tele lehet emlékekkel, időzz velük még egy kicsit, kisasszony! Mert holnaptól teljesen az enyémmé kell lenned!

– Istenem, Istenem, mi lesz ebből, Uram! Nagyok a bűneim, nagy a büntetés!

És most itt van. Itt fekszik. Mindegy, alszik, vagy ébren virraszt, minden gondolata Alexander körül forog. És ekkor hasába megmozdul a gyerek, a gyerek, miatta van itt. A gyermeknek apa kell, s neki egy férj. A legjobbat választotta abból a terítékből, amit a sors elébe pörgetett. Az egyetlen terítéket, mely mellé egyáltalán volt kedve leülni. András, a bátyja tényleg igyekezett, de a két lovag, akit kerített, csak senkik, se vagyon, se név. És benne, őbenne, Júliában sem mozdul meg semmi. Rosszul volt a gondolatra, hogy az egyik lovag is a kezét rátegye, az ölét ráerőltesse.

Henrik? Mi lesz? A férfiban van vágy, van akarat és erő. Külön-külön is nehéz lenne nemet mondani. Így együtt, ennek a háromnak lehetetlenség. Lehetetlenség lesz egy férfinak sokáig nemet mondani, akivel egy ágyban alszik, akivel reggel együtt ébred, este együtt fekszik. Lehetetlenség.

(folytatjuk)