Júlia arcai 17. részlet

21. fejezet

Bizalom. Rendben, megadja, gondolja hetekkel később Júlia. A lánykérés után hetekig gyötrődött, végül igent mondjon-e. Ne lépjen-e vissza? Még a gyóntató papjának sem árulta el, hogy a gyermek apja nem Henrik. A pap örül, hogy végre gyűrű van Júlia ujján. Azt hiszi, hogy aki a gyűrűt adta, az a megszülető gyermek apja. És Júlia meghagyta ebben a hitben.
Könnyebb így, sokkal, bár bűnei tovább szaporodtak. Mióta Alexander közébe került, hibát hibára, bűnt bűnre halmoz. De ennek vége, innentől jó keresztény lesz.

– Kisasszony! – felnéz, az ajtóban az egyik szolgáló, szélesen mosolyog.

– Kisasszony, megérkezett a bátyád és a felesége!

Felhőtlen öröm, az látszik Júlia arcán. Szereti Hedviget, és András, ő a legkedvesebb testvére.

– Hol vannak?

– Még az udvaron. Ebben a pillanatban érkeztek, egyből futottam tehozzád. Tudtam, örülni fogsz.

Júlia végigsimít a fiatal szolgálólány arcán.

– Köszönöm.

Fölkap egy kendőt, magára teríti, tél vége van, hűvös még az idő. Lesiet a lépcsőkön, legszívesebben kettesével szedné a fokokat, de a gyerek miatt kevésbé heves, kevésbé siet, mint szeretné. A bátyját, Hedviget, a kíséretüket az udvaron találja, a hátaslovakat már elvezették. A szekerek körül két kisebb gyerek kergetőzik. Júlia a bátyja nyakába borul, szemébe könny szökik. Mi a fene van vele, mostanában túl könnyen fakad sírva!

András szorosan öleli Júliát, azután eltolja magától, összevont szemöldökkel nézi.

– Minden rendben?

– Persze, persze, csak az öröm! – Júlia elfordul. – Hedvig, de jó látni téged!

Átöleli az addig szótlanul, kicsit elveszetten álló, mosolytalan asszonyt. De a mosoly, az öröm, Júlia lelkesedése mégis ragadós. Hedvig is enyhe mosollyal öleli magához Júliát.

– A kislányodat, őt is hoztátok?

András maga mögé int.

– A kislány alszik, egészen jól bírta az utat, a két égetnivaló fiamnál jobban. Összenevetnek.

– Hosszabban maradunk, hetekre, ha nem bánod. Kihasználom az alkalmat, átvenni apám örökségét.

– Persze, éppen ideje, mindennek gondját viseltem, de még néhány nap és már én sem leszek a várban. Ideje volt jönnötök.

– Hedvig miatt vártunk eddig, beteg volt, de mostanra jobban van.

Mindketten Hedviget nézik, sápadt, túl vékony. Júlia nem gondolja, hogy jól lenne, igazán jól.

– Pihenjetek le, a vacsoráig még van egy jó óra! A szobák már napok óta elő vannak készítve. Gyorsan elfoglalhatjátok őket.

– Én nem vagyok fáradt, de asszonyom pihenjen le minél hamarabb!

– Hedvig, gyere, magam mutatom meg a szállásotokat!

Elindulnak, Hedvig továbbra is szótlan, Júlia viszont lelkes, húzza maga után Hedviget. Kifulladva állnak meg a vár legnagyobb szobája előtt.

– Ez lesz a tietek, korábban apámé volt.

Júlia hangja egy kicsit elhalóvá válik, de azután újra erőre kap.

– Apám... apám is örülne, maga is azt akarná, Andrást ide szállásoljam. Szerette őt nagyon.

Hedvig még mindig szótlanul végig sétál a helyiségen, a kezét végigfuttatja az egyik szék karfáján, elsétál az ablakig. Azután megfordul, először keresi meg Júlia szemeit, mióta az udvaron észrevették egymást.

– És az ő szobája, az ő szobája melyik volt?

Júlia mutatja, mintha nem értené.

– Az ő szobája?

– Tudod, Richárdé.

A második szót Júlia már szinte nem is hallja, de tudja, mire gondol Hedvig, mitől sápadt, mitől csöndes. Gyors léptekkel megy oda az elveszetten ácsorgó asszonyhoz, és megfogja Hedvig csüggedten logó kezeit.

– Megmutatom. Megmutatom, ha kívánod, de semmiképp sem most, majd holnap. András biztosan kilovagol, körülnéz a birtokon. Akkor, ha akarod, megnézheted, hol lakott a testvérem. De ne kívánd, hogy beletapossak a bátyján lelkébe, és most, az orra előtt vezesselek körbe az öccse szobájában.

Hedvig úgy roskad bele az ablak mellett álló székbe, mintha minden ereje elhagyta volna, a kandalló tűzébe bámul, de Júlia tudja, nem néz semmit, nem lát semmit.

– Ennyire rossz?

Összenéznek. Hedvig szemébe könnyek ülnek.

– Rosszul bánik veled a bátyám?

Hedvig nemet int a fejével, még több könny ül a szemekben, az egyik csöpp már ki is csordul. Júlia a másik székre ül, az ajtó felé néz, azután közel hajol a szipogó, síró alakhoz.

– Mi a baj?

Hedvig sokára szólal meg.

– Minden.

– Minden?

Hedvig csak bólint.

– Mondj valamit, nem értelek!

– A bátyád...

– A bátyám?

Hedvig továbbra is szótlan, így újra Júlia töri meg a csöndet.

– Ezerszer jobb ember, mint Richárd bátyám valaha is volt. Hidd el, könnyebb vele élni, könnyebb őt hosszan szeretni.

Hedvig már sír és a fejét ingatja, Júlia feláll, az asztalhoz lép, majd pillanatokkal később vissza Hedvighez.

– Nyugodj meg, beszéljünk, itt egy törlőkendő, egy korty bor.

Hedvig csak lassan csendesedik. Júlia szorosan mellette ül, a hátát simogatja, azután újra megfogja az ölbe ejtett, kendőt szorongató kezeket.

– Mesélj egy kicsit, meg akarlak érteni! A bátyám szeret, látom a szemén, amikor rád néz. Megkedvelt, ragaszkodik hozzád. Egy az életetek! Biztos, kedves veletek, veled, a kislányoddal.

Hedvig újra a fejét ingatja.

– Nem, nem tudom...

– Nem tudod?

– Alig látom, szinte soha nincs otthon, soha nincs a várban, jön, megy, hetekre eltűnik.

– Hatalmas birtokokat kapott a királytól és sokat az utóbbi egy-két évben. Jó gazdaként mindenen rajta kell, hogy tartsa a szemét.

– Igen, igen, persze, de mikor otthon van, akkor is kerül, kerül bennünket. Idegen vagyok ott, alig szól hozzám valaki.

– Beszélnetek kell, és a bátyámmal hidd el, lehet beszélni! Talán csak azért kerül, mert nem akar terhedre lenni. Hagyja, hogy az új helyzethez hozzászokj. Nem akar lerohanni, megbántani azzal, hogy semmibe veszi a gyászodat. Hiszen a szerelmedet veszítetted el, ő meg a testvérét. Hidd el, csak időt akar neked hagyni!

Újra hallgatnak hosszan.

– Idegenkedsz még tőle?

– Nem. – hosszú csönd, de azután Hedvig újra megszólal. – Régen is szerettem, most is szeretem.

Júlia döbbenten mered Hedvigre.

– Szeretted?

Hedvig tétován elmosolyodik, bólint.

– De, hogyan?

– Tudod...

– Igen?

– Tudod, milyen az, amikor kislányként, először életedben észreveszel egy férfit.

– És az ő volt?

Bólintás újra.

– Talán tizenhárom lehettem, és minden vágyam ő volt. Rá gondoltam mindig, alig-alig láttam egyszer-egyszer, de mégis beleszerettem. Aztán tudod, mi történt. Megnősült, elkerült innen. Megpróbáltam elfelejteni. És akkor hazajött Richárd. Meglátott, akart, a közelembe akart kerülni. Leveleket küldözgetett, kérte, hogy találkozzunk. Szólnom kellett volna apámnak, Alexandernek. De nem szóltam, hiba volt. Belebolondultam a testvéredbe. Ahogyan akart, ahogyan magának akart, szerelmes lettem.

Hedvig elmosolyodik az emlékek hatására.

– Tudod, mindenki azt hiszi, apám, Alexander, még a testvéred is, hogy Richárd talán erővel kényszerített, de nem. – Hedvig szemében dac villan. – Az övé lettem, akartam, kérte és én odaadtam magam. Nagyon szerettem.

– És most? És András?

Hedvig tekintete megváltozik.

– Bolond vagyok, nem értem, hogyan történt, de kedvelem, szeretem megint.

(folytatjuk)