(ki/szét/el)szakítva

(romantikus-erotikus regény, feltöltve: 1-6. fejezetek)

(Részlet)

– Simon! Csak nem ez az a leány, akiről tegnap este levakartál?! – durva nevetés harsan, Anna még álmában is belereszket, összegömbölyödik. – Kutya legyek, ha ez nem a menyasszonyom! Több jogom volt rámászni, mint bárkinek ebben a tetves csapatban! – újra nevet – Bár egy csöpp hálát csak érzek irántad, barátom! Illőbb egy asszonyt a pap áldása után ledönteni a lábáról, mint előtte!

Anna szeme tágra nyílik, a poros, rászáradt sárdaraboktól tarkított csizmás lábra mered, mely karnyújtásnyira van csak a az arcától. Iszonyodva néz föl, mégsem álmodik! Itt van Ő! Itt van! Maga az ördög! Ha nem az, nem jobb annál! Iszonyat! Próbál elhúzódni, de a férfi a karjába markol, ujjai présként szorítják a húst, a fogás Anna csontjáig hatol. A férfi fölfelé húzza, rántja az álomból, és nevet...

– Adj egy csókot, szerelmem! – újra az a harsány, undorító nevetés. – Remélem, rajtam kívül senki nem próbálta a szerszámát beléd dugni! Szüzet ígért a bátyád! Nem egy rongyot akarok a váramba vinni!

Annában a borzalom túlcsordul, reszket, patakokban folyik a könnye, hiába rángatja kezét, képtelen szabadulni. Homályosan látja a köré csoportosuló férfiakat. Sikoltana, de torkából csak erőtlen nyögések törnek föl, a félelem, az undor, a kiúttalanság elönti vonásait, a kétségbeesés a szemeit.

– Rosszul tudod, Konrád! – Simon keze vaskapocsként szorul Konrád csuklójára, másik keze lefejti Anna karjáról a húsos ujjakat. Simon Anna és Konrád közé lép. – Ez a leány az én asszonyom!

1. fejezet

Késő ősz volt és késő délután. A levegő rohamosan hűlt. A keleti horizontot már elfoglalta a szürkület, a nyugatin még ott játszottak a lebukó nap színei. A végtelenbe nyúló síkságot egy poros, nyílegyenes út szelte ketté, mely az ország legdélebbi, hegyes, erdős, ritkán lakott vidékéhez vitte az utazókat. Az év ebben a szakában, a nap ebben az órájában a táj már többnyire kihalt. Az emberek jól megérdemelt sültjeiket falatozzák, boraikat hörpölgetik valamelyik fogadóban. De ez a nap más. A poros, fáradt utat egy népes társaság tapodja. Határozott tempóban egy csapat lovas mozog elől, utánuk két megrakott társzekér cammog, a lovakat noszogató kocsisok hangja néha-néha végiggördül a tájon. Az elől haladó férfiak hirtelen letérnek, és az eddigi határozottsággal a közeli erdő felé tartanak. Az erdő a kihunyó fényben sűrűnek, áthatolhatatlannak látszik, de ahogy közeledik a csapat, a fák között szekérszélességű, gyomokkal, vékony cserjékkel benőtt, elfelejtett ösvény nyílik.

– Itt van! – kiált hátra az elől haladó két férfi közül az egyik. – Éppen időben értünk ide, még egy óra, és az orrunkig sem láttunk volna! Te várd meg itt a szekereket, hamar a tisztásra értek majd ezen az úton! – szól oda az egyik kíséretében lévő fiatal fiúnak a lovag. – Mi előre megyünk!

A két férfi a fák közé léptet. A húszas éveik végén járnak, sötét hajúak, magasak, birtokszomszédok, és a harcok, amelyekben a nyáron részt vettek, mindkettejük vagyonát növelték. Emiatt vannak most együtt, hazafelé tartanak, biztonságosabb nagyobb csapatban haladni. A céljuk egy, de a természetük ég és föld. Az, aki egy fél lóhosszal a többiek előtt haladt, járt már erre. Ő vezeti a csapatot, a neve Simon. A tisztás, amit keres, kitűnő táborhely éjszakára. Elég messze van az úttól, egy patak szeli ketté, és csak egy rogyadozó kunyhó mutatja, hogy itt valaha emberek éltek. Nyugodt éjszakájuk lesz. Simon órákkal ezelőtt, az utolsó fogadónál rábeszélte a többieket, hogy haladjanak tovább, és a szabad ég alatt táborozzanak inkább le. A lovag tudta, ha a fogadóban maradnak, akkor a csapat egy része végigdorbézolja az éjszakát, mint az elmúlt hét valamennyi éjszakáját. Délig is aludnának. Így viszont holnap reggel hajnalban kelhetnek és késő este már mindenki otthon lehet a saját birtokán.

Simon szeret hazaérni. Hónapok óta távol van. Nem várja asszony, nem várja gyermek, de ott a nővére, akire a birtokot bízta. Simon reméli, hogy mindent rendbe talál majd. Két levelet kapott a hosszú hónapok alatt, és a levelek megnyugtatták. Jó kezekre bízta a vagyonát. Mária, a nővére özvegy. Mielőtt elindultak a hadba, napokig töprengett, megkérje-e. A sugárzó szépségű asszonyból az özvegység bánat aszalta, visszahúzódó, emberkerülő nőt csinált. Simon végül arra kérte, megkérte, hogy költözzön haza a kolostorból, amit a férje halálakor lakhelyül választott. Nem hitte, hogy sikerül rábeszélnie, de Mária hallgatott rá, és az általa írt levelekben újra megcsillant valami az asszony régi életszeretetéből, kedves természetéből. Talán sikerül rábeszélnie majd, hogy ne menjen vissza, ne vonuljon ki újra a világból. Szükség van rá...

A csapat kiér a tisztásra. Minden szürke, homályos. A középen álló hatalmas tölgyfának, az oldalt rogyadozó kunyhónak is csak a körvonala látszik. A csöndet a lovak toporgása, a patakvíz csobogása töri meg. Semmi sem változott...Ez a hely pont olyan békés, nyugodt, mint bő húsz éve, amikor a lovag legelőször erre járt. Még az apja mutatta meg neki a tisztást. Mindig itt álltak meg először, ha észak felé vitt az útjuk. De Simon most nem gondolkodik a régmúlton, megérkeztek, és rövid parancsokat osztogat. Egy legénynek tüzet kell raknia, egy másik a lovakról gondoskodik...A lovagok közül egy a fák felé siet könnyíteni magán, egy idősebb nagyokat nyögve a derekát egyengeti, egész nap nyeregben voltak. Simon elégedetten néz körül, örül, hogy a szürkület már a tisztáson száll reájuk. Ha befutnak a szekerek, nekiállhatnak megsütni a húsokat...

Amikor egy elfojtott sikoly keresztülvágja a csapat esti készülődésének hangjait, Simon megdermed, mindenki felkapja a fejét, csak a pataknál lovakat itató legény teszi tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna. Simon az embereket nézi, azok őt. A lovag dermedtsége csak egy szempillantásig tart. Futva indul el a romos kunyhó felé. Elképzelni sem tudja, ki sikíthatott? Ki támadott meg, kit? Az emberek közül egyedül Konrádot nem látja, de hogy ő ilyen hangot adjon ki! Lehetetlen!

Kivont karddal lépi át a küszöböt, próbálja szoktatni a szemét a benti sötétséghez, de alig lát valamit a szemközti ablaknyílás világosabb foltján kívül. Dulakodást hall, fojtott szitkozódást, ez Konrád hangja, de ki az ördöggel verekszik! Az elmúlt héten végképp az agyára ment ez az ember a léha szolgáival együtt.

– Az orromig sem látok! Hozzatok fáklyát! – szól hátra.

Visszadugja a kardját, azután félig vakon beleveti magát a küzdelembe. Megpróbálja a hegynyi Konrádot lerángatni egy már a földön heverő vékony kis alakról, akinek a körvonalát is alig látja az egyre jobban beálló sötétben.

– Maradj már nyugton! Tudod, hogy nem tűröm a verekedést a csapaton belül!

Konrád se lát, se hall. Fújtat, hangosan káromkodik. Simon már a szagától is rosszul van. Utálja ezt a bűzt, az átdorbézolt éjszakák minden ocsmánysága átszaglik ezen az emberbőrbe bújt disznón. A fene sem tudja, mikor fürödhetett utoljára! Simon már régen megbánta, hogy ráállt, együtt induljanak haza.

– Eressz el! Megharapott ez a rohadt kis szuka! Meg akarom dugni! Eressz el!

Simon végképp nem ért semmit. Nincs velük egyetlen asszony sem! És nincs nő a földön, aki egyedül bemerészkedne ilyen késő este az erdőbe! Ennek az embernek elment az esze! Asszonynak nézi valamelyik apródjukat?!

A következő pillanatban Simon olyan ütést kap az állára, hogy csillagokat lát! Konrád kiszabadította a jobb kezét, és most ellene fordult. Ezt már végképp nem tűrheti! Minden erejét beleadva üti le a félrészeg lovagot, aki hangtalanul omlik a lábaihoz. Végre csönd van! Túl nagy csönd. A másik, földön fekvő alak felől sem jön egy nyikkanás sem.

– Fényt ide! – ordítja el magát Simon, minden maradék mérgét a kiáltásba adva.

De épp ekkor végre a küszöbhöz ér az egyik embere, kezében fáklya, amely pillanatok alatt kiűzi a sötétséget az omladozó viskóból. Az embere mentegetőzni kezdene, de Simon leinti, átveszi a fáklyát. Konráddal nem törődik, a másik, földön fekvő alakhoz lép. Leguggol, és nem hisz a szemének! Asszonyt lát. Asszonyt itt! Egy vékony, alacsony nő fekszik a földön. Szétbomlott haja az arcába hullik. Tépett ruhájából kibukik telt melle. Simon meredten nézi a tejfehér kerekséget, a rózsás bimbókat. A feleségéé...a feleségéé mindig összehúzódott, ha hideg érte. Téli éjszakákon sokat nevettek...Simon csókolgatta, nyalogatta, melengette, azután a hideg levegő pillanatok alatt összerántotta a kisimult, fénylő barnaságot. Sokat nevettek...Az asszonya szeretett játszani. Ez a bimbó itt sima, sima, mint a márvány, sima, mint a körülötte fehérlő mindenség. Simonra iszonyú vágy tör. Évek hosszú sora óta nem érzett ilyet, néha azt gondolta, már nem is fog soha. Olyan forróság járja át, amilyen csak a felesége mellett fogta el, a világ legjobb felesége mellett...

– Ki ez?

Simont a legénye hangja pillanatok alatt észhez téríti, nem otthon van, nem asszonyával. Egy idegen nő mellét bámulja olyan mohósággal, mely egy tejfölös képű legénykétől is túlzás volna. Az ajtónyílásban szorongó emberekre néz. Hangjára talál.

– Hozzon valaki egy pokrócot! Konrád lovagot meg tegyétek oda! – fejével a sarok felé int, ahol egy széles, kőből rakott padka mutatja, hogy a ház eredeti lakója hol tölthette az éjszakáit. – Aligha ébred föl reggelig!

Ketten beljebb lépnek, a többiek továbbra is az ajtóban tátják a szájukat. Simon újra az asszonyt nézi. Szívesen félresöpörné a sötét hajtincseket az arcából, de nincs kedve ennyi ember előtt a nő hajához érni. Rárivall az embereire.

– Nincs semmi dolgotok!?

Néhány férfi összenéz, de végül mind kimegy a kunyhóból...Simon szeme minduntalan a csupasz, emelkedő-süllyedő mellre suhan. Jöhetnének azzal a pokróccal!...Végre! A bátyja fia hozza. A legény nála nevelkedik, ő farag belőle lovagot. A fiú tiszteli, felnéz rá, de Simon, ezt az asszonyi testtől való hirtelen elgyöngülését, most szívesen kitörölné a gyerek emlékezetéből.

– A földre terítsd!

A fiú kapkod, zavarban van, ura hangja idegenül cseng.

Simon a takaróra teszi a nőt, az egyik cipő a földre esik. A cipő, a tépett ruha anyaga... mind hölgyre vall. De mit keres egy hölgy egyedül, kíséret nélkül itt az erdőben, távol az úttól?

A becsavart asszonyt felkapja. Könnyű... Könnyű, mint saját asszonya... Na, nem! Ebből elég! Morcos, merev léptekkel viszi a terhet, viszi kifelé, kifelé a tűzhöz. A tűz mellett ott áll a legkedvesebb, leghívebb vazallusa. Odamordul neki.

– Elvártam volna, hogy utánam gyere!

A férfi szélesen vigyorog.

– Láttam Konrádot a kunyhóba befordulni. Amit ott talált, annak olyan vékony hangja volt, mint egy kismacskának! Azt gondoltam, elboldogulsz vele! – harsányan fölnevet – Nem is csalódtam! Amit talált, és ami most a te öledben van, tényleg alig több, mint egy kismacska!

Simon lenéz a karjaiban tartott asszonyra. A tűz fényébe érve először láthatja, nézheti meg az arcát. Nem nő ez, csak leány. Az éveinek száma talán fele az övéinek. A lángok megvilágítják a vékony arccsontokat, a sűrű, sötét szemöldököt, a hosszú szempillákat...Szép a szája...Simon nem tudja levenni a szemét a vastag, sötétlő ajkakról. Az embere csúfolódó hangja ébreszti.

– Te sem, én sem tudom, mikor tartottál asszonyt ennyi ideig a karodban utoljára!

Simon szeme villámokat szór.

– Nem tartottam és nem is fogok! Nincs olyan asszony a földön, amilyen az én asszonyom volt! Kevesebbel pedig nem érem be! Itt ez a leány, vedd át, és lehelj bele életet! Itasd meg!

– Bízd a szolgáidra, vagy itasd meg magad! Addig is a karodban tarthatod! Talán felmelegíti a jeget, melyet a szíved köré növesztettél! De segítek! Hozok egy kis bort. Szólongasd, hátha észhez tér! – azzal úgy hagyja ott, ahogy senki más nem merné.

Simont a méreg fojtogatja, legszívesebben Henrik után vetné magát. bár, ha a földön kötnének ki, akkor sem történne semmi, a legjobb barátja ez az ember...Végignéz a többieken. Mind úgy merül el a dolgában, mintha mi sem történt volna. Ha hallották is a szóváltást, egyikük sem meri mutatni. Simon magában dohog, nem érti miért, de nem akarja leányt valamelyik szolgájára bízni, de lovagjára sem. Leguggol a tűz mellé. Jobb karját kihúzza a lány lábai alól, bal kezével még mindig a felsőtestet tartja. Szólongatni kellene, de hogyan? A cipője...a tépett ruha anyaga...talán tényleg nemes kisasszonyt hozott valamiféle balsors ebbe az erdőbe.

– Hölgyem! Ébredj!

A leány meg sem mozdul, továbbra is tehetetlenül fekszik Simon karján. Mi lehet a baj? Simon óvatosan csúsztatja ujjait a sötétlő hajszálak közé. A koponya hátsó részén duzzanatra tapint. A leány fölnyög, de azután fekszik tovább, mint egy darab fa.

Henrik ér vissza egy kulaccsal a kezében. Leguggol melléjük, arcán a vigyor, úgy látszik, letörölhetetlen.

– Megtaláltad, amit kerestél, vagy azt is megtaláltad, amit öt éve eszedbe sem jutott keresni?

Simon végre elneveti magát.

– Csak egy púpot találtam, illetve kettőt. Sokszor úgy érzem, te is csak egy púp vagy a hátamon!

Összemosolyognak, mindkét mosoly sugárzó. Testvérek ők, ha nem is vér szerint. Tűzbe menne mindkettő a másikért. Henrik hangja komolyra vált.

– Ha erősen beverte a fejét, miközben Konráddal dulakodott, baj is lehet!

Simon elkomorul.

– Így van. De nem tehetünk semmit! Várunk.

– Megpróbálkozzunk egy korty borral? Vagy hagyjuk, hátha magától észhez tér?

De akkor a fiatal nő hirtelen megmozdul Simon karjában. A férfi a tenyere alatt érzi a megfeszülő testet, amely próbálna a a takaró, a férfi szorításából szabadulni.

– Nem! Nem akarom! – A szavak még erőtlenek.

– Nyugodj meg! Nem bántunk!

De a leány ébredező tudatára a férfihang még riasztóbban hat. Simont a takaróba bugyolált test egy ficánkoló halra emlékezteti, amit csupasz kézzel kellene megtartania. A lány tágra nyíló szemmel, hihetetlen erővel próbál szabadulni.

– A szabadítód karjában vagy, nem a támadóéban! – szólal meg Henrik.

A leány rámered az erős hang gazdájára, de csak egy sötétlő körvonalat lát, szembogarán megcsillan a tűz fénye, szemében iszonyat.

– Könyörgöm, ne bántsatok!

Teste, mint felhúzott íj, bal keze kiszabadul a takaró fogságából, vakon ütne a vélt fogvatartó felé, de Simon erős marka elkapja a lendülő kezet. A parányi csukló köré kemény férfiujjak fonódnak. Azután mindkét ember megmerevedik egy pillanatra, mint egy festett kép, úgy hatnak. A leány kétségbeesett tekintete Simon szemébe fúródik. A férfi szemében végtelen nyugalom és megértés.

– Esküszöm, senki nem bánthat, míg velem vagy!

A nő csalárdságot, becstelenséget keres a tekintet mélyén. De semmi ilyet nem talál. A férfi rezzenetlen arccal tartja a karjában. Vonásaiban enyhe fáradtság és valami mélyről jövő béke és derű. Jobbjában még mindig a nő támadó balját szorítja, de a szorítás egyre enyhül. A férfi szeme fölcsillan, leveszi tekintetét a nő arcáról, elmosolyodik, most az apró csuklót nézi.

A nő nagyot sóhajt, orrát betölti a férfi szaga. Ló és enyhe izzadság szaga van, egész nap nyeregben lehetett. de ...tiszta. Sehol az az áporodott, iszonyú bűz... , sehol a támadó szaga. Sehol. A nő teste ellazul, a férfiból áradó nyugalom eltölti. Zavartan szólal meg.

– Ha tényleg te mentettél meg...megmentettél a gyalázattól...köszönöm neked.

Összenéznek. A férfi újra elmosolyodik.

– Hálás csak én lehetek. Tudtodon kívül megajándékoztál.

A lány csodálkozva nézi a férfit. Nem érti...Milyen ajándék? De akkor a hátuk mögött nagy jövés-menés támad, a tisztás túlsó végére begördül az első szekér. Simon hátranéz, azután újra a leány felé fordul.

– Mi a neved?

– Anna.

A férfi tekintete megváltozik.

– Anna?!

A két férfi összenéz.

– Meg tudod tartani magad? – Bizonytalan bólintás. – Henrik itt marad veled, a rendelkezésedre áll. Nekem rá kell néznem az embereimre.

Elereszti a nő vállát. Az szédül ugyan, mégis sikerül ülve maradnia. A távozó férfi hátára mered. A lovag hatalmas, magasabb, mint a legtöbb férfi, akinek eddig közelébe került. De a tisztáson lévő férfiak mind magasak...Déli emberek lehetnek. Azokról szólnak olyan mesék, hogy nagyobbra nőnek, mint a fák az erdőben. És ő most délen van. Ide hozták...Egy magas, déli férfi kedvéért...Megborzong.

– Ennél, vagy innál valamit?

Anna gyomra hirtelen meglódul, teste előregörnyed, öklendezik, azután hányni kezd. De gyomrában szinte csak víz van, két napja nem evett. Néhány szem szedret talált délelőtt, azóta semmit. Szédül. Az idő telik, de nincs jobban, képtelen megnyugodni, pedig folyamatosan hallja a mellette maradó férfi nyugtató hangját. Egyre erőtlenebbnek érzi magát. Henrik magára hagyja, majd amikor visszatér, egy vizes ruhát nyom Anna kezébe.

– Töröld meg az arcod, hátha segít megnyugodni!

Pár pillanattal később Simon térdel mellé, ő is nyugtató szavakat mormol, keze végigsimít a nyakán, a vállán, a háta ívén.

– Hányni kezdett, rögtön, hogy elmentél.

– Vagy negyed órát odalehettem... Szerinted?

Nem jön hangos válasz, de Anna úgy érzi, a vállán lévő kéz egyre jobban a bőrébe ivódik. Újra Henrik szól.

– Nincs a hányásban semmi, napok óta nem ehetett...Talán csak az izgalomtól, a gyöngeségtől fordult föl a gyomra...beáztattatok valakivel némi gyógyfüvet. Készítünk egy nyugtató főzetet, mást nem tehetünk.

Anna távolodó lépteket hall. Az előbbi karok azonban tovább szorítják. A gyomra olyan üres, mint magtár betakarítás előtt, de mégsem tud megnyugodni. Keserű epét érez a szájában, levegő után kapkod. A férfi suttog, egészen magához húzza. Ringatja.

– Cssss. Nyugodj meg! Nincs mitől félned! Leviszlek a patakhoz. Megmosod az arcod, a nyakad, kiöblíted a szádat...az meg szokta nyugtatni a háborgó gyomrot.

Fölemeli. Mint egy pihét, könnyedén. Anna szédül, már a feje is fáj, de a férfi erős karja, határozott hangja, hosszú lépteinek ritmusa kezdik megnyugtatni. Jó érzés az erős karokban lenni, a lovag mellkasához bújni... A vízhez érnek. A csobogást, a köveken gördülő víz hangját Anna mindig is szerette. A szülei birtokán is átfolyt egy patak, inkább folyó, egy folyócska...Jó volt nyaranta a parton ülni, nézni a sodrást, köveket dobálni, jó volt hallani, ahogy csobban a víz...Víz mellett van most is, és most is van mellette valaki. akiben talán megbízhat. Összeszedi erejét, fölnéz a férfi arcára. Nem látja tisztán. A tüzek fénye nem ér el idáig, a holdat pedig vékony felhő takarja.

– Tegyél le! Jobban vagyok!

Simon habozik, de azután elengedi a lábakat, jobbját lassan kihúzza a nő térde alól, de baljával még erősebben szorítja magához a fölsőtestet. A válláig sem ér ez az apró alak. De a vágy, ami a következő pillanatban Simonra tör, hatalmas és fékezhetetlen. Nem gondolkodik, amikor a leányt egy lapos kőre állítja, mellé lép, válláról a takarót leemeli, a földre ejti. Egyik erős tenyere a gömbölyű fenékre simul. Határozottan tolja ölét a nő öléhez. Jobbja a tépett anyagból kibukó fehér mellre simul. Megszólalni, megmozdulni képtelenül, lehunyt szemmel élvezi az érzést, a vágyat, mely elönti, minden épkézláb gondolatát elűzi.

Anna is földbe gyökerezve áll. Talán, ha a férfi erőszakosabb lenne, akkor megmozdulna, ellökné, megpróbálná ellökni, simogató kezeitől ellépni...kellene. Nem tud. Önmagát sem érti. Szürkületkor megtámadta valaki, ölét az öléhez nyomta. Végtelen undor öntötte el...Most pedig...itt öleli egy hegynyi ember, kemény vágyát ugyanolyan sürgetéssel feszíti combjai tövéhez, mint a másik...Nem érez undort, nem érez félelmet, csak reszkető, ébredő vágyat, hogy megtegye, amit a férfi teste szótlanul kér. Percekkel ezelőtt még rosszul volt, de lovagból áradó erő megnyugtatta. Nem érez semmit, semmit, ami riasztaná...

– Simon!?

A hang határozott és hitetlenkedő, Henriké. Fáklyafény vetül reájuk. Simon cirógató keze hirtelen megáll, úgy tolja el magától a felhevült asszonyi testet, mintha sosem ölelte volna. Bal markát Anna karjára szorítja. A fogás erős, határozott, nincs benne semmi gyöngédség. Erővel rántja a kőről a patakpart kavicsos talajára a lányt, úgy, hogy az kicsi híján térdre esik.

– Mosakodj meg! Úgy látom, jobban vagy!

Az erős férfihangba gúny vegyül. Anna szemébe könnyek szöknek. Nem ért semmit. Simon hátat fordít.

– Maradj itt vele, Henrik!

A férfi hétmérföldes léptekkel indul a tüzek felé. Henrik lehajol, majd a földről felemelt takarót a nőre teríti. Annán a szégyen, a tehetetlenség újra úrrá lesz. A feje szétesik, kiürült, elkínzott gyomra cigánykereket hány. Hátat fordít Henriknek, legalább az ő nevét tudja...Szédelegve leguggol, azután letérdel. A távoli tűz fényében a patak vize meg-megcsillan. Ujjait a vízbe meríti. A takaró lecsúszik a válláról, nem törődik vele. Az arcát, a kezét, a nyakát mossa. A víz jéghideg. De jót tesz. Szűnik a szédülés, Anna a tenyeréből iszik, próbál a keserű íztől megszabadulni... Óvatosan feláll. Megborzong, takaró simul a vállaira, újra. Henrik szorosan Anna mellé lép. Hangja halk, de határozott.

– Azt ajánlom, tartsd távol magad az uramtól!

Annában hirtelen szökik föl a méreg, a férfi felé fordul. Akkora ez is, mint egy torony, de a lányt ez sem rettenti vissza.

– Az urad akart a közelembe kerülni, én egy lépést sem tettem felé!

– Lehet! Lehet, hogy nem léptél felé! De tőle el sem, az biztos! Úgy pihegtél a karjaiba, mint gyönge galamb a fészkén! Nem illő egy nemes hölgyhöz, hogy ilyen könnyedén fogadjon egy közeledést! Talán mégsem az vagy, akinek először gondoltalak!

– Lovagokhoz sem illik, hogy fegyverüket egy nemes hölgy öléhez feszítsék! Mégis megtették közületek ketten is! Talán, ti sem vagytok azok, akiknek látszotok! Talán, tőled is félnem kell, megkívánsz, mint urad!

Henrik hangja tovább erősödik. Mérges, most már nagyon az.

– Attól ne félj! Asszony vár otthon, akihez megéri hű maradni! De azért vigyázz! Mostantól rajtad tartom a szemem! Idősebb vagy, mint először gondoltalak, és talán már nem is szűz, pedig annak látszottál!

Anna arcába hőség kúszik. Kihúzza magát.

– Sértéseid lepörögnek rólam, uram! Vagyok, aki vagyok, semmi dolgom veled!

Hátat fordít. A tűz felé indul. De a hirtelen mozdulattól újra megszédül, nincs jól, megáll. A patak melletti vastag tölgyfa törzsének támaszkodik. Fél pillanat, és Henrik ott van mellette. Hangjában zavartság, enyhe bűntudat.

– Elnézést kérek tőled, hölgyem! Te beteg vagy, és nagy dőreség veled veszekednem! Az uramért tűzbe mennék, és most féltem, mert nem tudom, jót vagy rosszat hoz-e a bűvölet, melyet rászabadítottál. Bocsásd meg meggondolatlan szavaimat! Akaratlanul a vendégünk lettél, és egy vendéget, egy hölgyet nem illik megbántani. Visszakísérlek a tűzhöz...Már kész a főzet. Idd meg! Feküdj le! Reggelre elszállnak gondjaink! Biztonságban vagy!

Kíséri, támogatja.

– Itt egy vastagabb pokróc! Nem hiszem, hogy szokva vagy a földön való alváshoz. A kunyhó most foglalt – fölnevet, mint aki viccet mondott. – Én is, az uram is ennél a tűznél alszunk. Ha újra rosszul lennél, nyugodtan ébressz föl!. Ezt idd meg, jót tesz, meglátod! Ha megéheznél, itt egy darab kenyér is. Ne mászkálj el! Az embereink közül esetleg még valaki félreértheti és újra bajba kerülhetsz!

Anna lerogy. Bántja a parancsoló hang, de nincs ereje a lovagot rendre inteni. Szót fogad. Kortyolni kezdi a gyógyfüves főzetet, langyos, édes, az íze sem túl kellemetlen. Soká végez, nem mer sietni. Háttal ül a nyüzsgésnek, csak a patakot, a tölgyfát látja. Egyszer-egyszer elmegy mellette valaki a vízhez és vissza, de illő távolságot tartva, éppen csak rá-ránézve. Sülő hús illatát érzi. Harsány beszélgetés kezdődik. De a szavak már nem jutnak el a tudatáig. Gyorsan, mélyen alszik el. 

2. fejezet

Iszonyatos hidegre ébred. Soha életében még nem fázott így. Tegnap éjszaka sem, amikor először aludt a kunyhóban. Akkor is, ott is melegebb volt. Foga kocog, teste reszket, halántéka lüktet, erővel nyitja ki a szemeit...A tűz elhamvadt, csak a parázs izzik a sötétben. Fölül, enyhén szédül. Összébb húzza magán a takarót. Szemben, a tűz túloldalán Henrik alszik, a másik lovagot Anna nem látja. Hasában egy sürgető érzés erősödik. Muszáj lesz fölkelnie, félrehúzódnia az alvó férfiak csoportjától. Nem bírja ki reggelig. Föláll. A tábor csöndes, az őrökön kívül mindenki alszik. Elnyúlt testek hevernek szanaszét a hamvadó parázskupacok körül. A tisztás túlsó felén két ember beszélgethet, Anna csak halk, fojtott hangjukat hallja.

A patak felé indul, óvatosan, halkan lépdel, nem akar fölkölteni senkit. A hold megvilágítja a talajt. Ahogy a patakparthoz ér, fölgyorsítja lépteit, eléri a fák vonalát, kicsit lassít. Az erdő még nappal is sötét, a telihold pedig már egyáltalán nem képes a fák közé hatolni. Ágak reccsennek a talpa alatt. Anna megdermed, de azután tesz még pár lépést. Zavarja, hogy férfiakkal van tele a tisztás. Igyekszik teljesen egyedül maradni. Végül talán harminc-negyven lépésre a táborhelytől megáll. Fülel. Nem hall semmit, csak saját zihálása hullik a füleibe. Az izgatottság, a mozgás kicsit felmelegítette, most kevésbé reszket. Lassan megnyugszik. Már ruháját emelné, guggolna le, amikor a lovag korholó hangját meghallja.

– Ugye nem megszökni készülsz, kisasszony!

Anna ijedten fordul hátra, de a sötétség teljes, csak messzebb dereng föl a fák mögötti tisztás halványabb foltja. Anna levegő után kapkod.

– Nem...Nem látlak.

Nyolc-tíz lépésre a sötétség szétválik, a férfi elmozdul a fa törzse mellől, Anna felé lép.

– Mire mondtál az előbb nemet, hölgyem!? Arra, hogy nem szöksz meg, vagy arra, hogy nem látsz!?

A férfi hangja túl számon kérő, túl kemény, Anna fülének az. A leány félelme hirtelen megnő, már nem tudja, a hidegtől reszket, vagy az aggodalomtól, hogy a többiektől távol ez a férfi is rátörhet. Hátrál, kapkodva szól.

– Nem, nem szököm meg! Csak a szükség, a szükség hozott a fák közé!

A férfi megtorpan. Hallgat. Anna újra reszketni kezd. Fogai összekoccannak. Mered előre, nézi az álló férfi sötét körvonalát.

– Ha nem bánod, pár lépéssel arrébb megvárlak! – nem kér, parancsol, akár lehetne kérés is, de nem az. – Még mindig bizalmatlan – gondolja Anna.

Határozott hangja önmagát is meglepi.

– Zavar, ha ott állsz! Azért jöttem be ennyire a fák közé, mert magam akarok lenni! Ha várni akarsz, várj meg a tisztás szélénél!

A férfi mérgét Anna a köztük lévő távolság ellenére is érzi. Csönd van, mélységes, koromfekete csönd.

Simon fojtott hangon szólal meg:

– Ha végeztél, a tisztás felé indulj! Ne kételkedj benne, hogy utolérlek, ha mégis az erdő vonzana jobban!

Hátat fordít, elmegy. Anna próbálja követni a szemével, magában dohog. Bizalmatlan az az ember. Nem bolond ő, hogy belevesse magát az erdőbe éjnek évadján. De hajnalban... hajnalban lehet, hogy meg kellene próbálni. Előbb-utóbb valaki megkérdezi majd, mit keres itt egyedül, kíséret nélkül. A történet egy részét elmondja bárkinek, egy részét soha. Visszavinnék, elvinnék oda, ahová tartozik... Azt nem!

A lovag léptei teljesen elhalnak. Anna leguggol, gyorsan végez. Változatlanul fázik, a feje húzza. Le kell feküdnie. Már nem szeretne mást, csak aludni, visszaindul.

A férfi egy fának támaszkodva várja. Most nem akarhatott elrejtőzni, körvonalait messziről látja Anna. Először azt gondolja, elmegy mellette, de ahogy közeledik, egyre lassabban lépdel, végül megáll. Egyszerre minden érzékszerve életre kel, orrába kúszik a férfi jellegzetes szaga, szeme végigszalad a magas alakon, a szálfa termeten. Mellén érezni véli a kemény tenyér határozottságát, a hosszú ujjak simogató kedvességét, ölére lecsap a férfi vágyának emléke. Nemrég még megfagyni akart, most hőség önti el, az előbb még félt a közeledő férfitól, most ölelné. Simon talán megérez valamit a sugárzó hőből, talán saját vágya űzi, hajtja. Anna felé lép. Meleg tenyerét a keskeny arcra simítja.

– Ne félj! – súgja, majd keze Anna füle felé kúszik, a hosszú ujjak végigsimítanak a bársonyos bőrön, bekúsznak a hajszálak közé. Anna élménye határtalan, mintha minden hajszála tövéből apró villanások indulnának a belseje felé. Zsibongás, élet, fékeveszett öröm áramlik át a testén, pedig a férfi csak simogat, lassan, magabiztosan. Azután megszólal, de kezeivel továbbra is Anna nyakán, tarkóján szeretget. Simon hangja, mint a legfinomabb bor, bódító, részegítő.

– Fölébredtem. Fölébredtem, arra, hogy reszketsz. Hátramentem a szekerekhez takaróért. És amikor visszaértem a tüzünkhöz, már nem voltál sehol... – a férfi hangja most megváltozik, hitetlenkedő, mintha maga sem értené, amit mesél. – Megrémültem... azt gondoltam, elszöktél... Azután meghallottam, hogy az erdőben valaki jár. Reméltem, hogy te vagy... – hangja újra megváltozik, vidám lesz – egyetlen emberem sem csap akkora zajt, mint amekkorát te csaptál, hölgyem! Szerencsére!

Másik kezével fölemeli Anna jobbját, szájához viszi, de nem a kézfejet csókolja, ahogyan illő lenne, nem... A meleg ajkak a tenyeret ízlelgetik, a vékony csuklón harapdálnak. Hihetetlen, amit a férfi művel. Puhán, gyöngéden mozog, szájával, fogaival kínoz, éleszti, lobbantja a vágyat. Anna képtelen megmozdulni, képtelen ellépni, képtelen nemet mondani. Megigézve áll, élvezi a pillanatot, gondolatai régen elhullottak, a férfin kívül nem érzékel mást. Simon Anna mellé lép, szorosan öleli, maga is megrészegül. Már nem csak adni akar, de kapni is, már nem elégszik meg a szája alatti puha bőrrel, a tenyere alatti gömbölyűséggel, józanságát, visszafogottságát eltörli a vad vágy, melyet ez iránt az apró nő iránt érez. Meg akar érkezni...Szeretné, ha körbeölelnék. Most. Most, és úgy mint régen. Lüktető életre vágyik a saját lüktető élete köré. De kutakodó kezeit megállítja az egyetlen mondat, ami még megállíthatja.

– Ha kéred... neked adom a szüzességemet, uram...

A nő hangja, mint a tavaszi szél, gyönge, halk, susogó, de amit mond, pillanatok alatt téríti észhez Simont. Levegő után kapkodva parancsol megálljt a kezeinek, mozdulatlanná dermed. Próbál gondolkodni. Szűz. Szűz mégis. Henrik rosszul gondolta. Nem asszony ez mégsem, nem szökött asszony, csak leány. Nem veheti el egy nemes hölgy Isten adta, legbecsesebb ékességét, sosem tenne ilyet. Ha magától adja, akkor sem. Nem érti, hogyan adhatja... És, ha könnyen adja, hogyan őrizte meg eddig? Konrádnak nem engedte. Neki miért?... Nem ismeri ezt az Annát, nem tud róla semmit. Egy férfi, más... megkíván minden szoknyát, majdnem mindet. Ő sem sokkal különb... A felesége halott. Megfogadta, hogy hű marad, ha halott is. Eddig megtartotta. Könnyedén. Eltelt öt év. Keresztülnézett az asszonyokon. Minden. Csak most, ezen az egyen nem...

– Összeroppantasz, uram! – nyög föl a nő, hangja évődő, cseppet szemrehányó. Simon ellazítja az ujjait. Agyában gondolatok kergetőznek. Egy hölgy, egy igazi hölgy nem teheti szüzességét egy idegen kezébe, akit nem is ismer!

– Becstelenséget kérsz tőlem! – tolná el magától a lányt, de az úgy kapaszkodik az ujjasába, mint fuldokló a szalmaszálba.

– Könyörgöm, uram! Nagy jót tennél velem! Könyörgöm!

Simon döbbenten lép hátra, a karcsú ujjakat erővel söpri le a karjáról.

– Méltatlanok a szavak hozzád, hölgyem!

Az utolsó szót úgy köpi ki a szájából, olyan maró gúnnyal, hogy Anna újra reszketni kezd, a hidegség öleli.

– Uram, uram! Kérlek! Ha megteszed, a halálnál is nagyobb iszonyattól mentesz meg!

Térdre hullik, úgy könyörög. Simon nem hisz a fülének, nem hisz a szemének.

– Nem tudod, mit beszélsz! Nem is értelek! Amikor ideértünk, volt valaki, aki elvette volna, könnyedén! Akkor nem engedted! Most pedig! Nekem könyörögsz!

– Annak az embernek az ölelése maga az iszonyat! A tiéd...Tőled nem félek... gyöngéd vagy, tudsz szeretni...

Már hallotta ezeket a szavakat, vagy ha nem ezeket, hasonlókat. Akkor is jól estek, most is simogatnak... Próbálja a térdre hullott nőt megérteni, de ez lehetetlen. nem ismeri, nem tudhatja, mit miért tesz. Talán oka van annak, hogy ilyen másmilyen, ilyen szokatlan.

– Hízelegsz! És nem értem... nem értem... Miért kérsz tőlem ilyet? Tudod jól, egy lovag nem élhet vissza egy fiatal leány vágyaival.

– Félreértesz, uram! A vágyaimnak mindig tudtam parancsolni! Ha nem így lenne, nem tehetném kezedbe az az ajándékot, melyet elvenni, kérlek! A félelem... az iszonyat, aminek nem tudok parancsolni, az kerget egy idegen ölébe!

A férfi nem szól, csak áll. Anna folytatja.

– Hasonló félelem, hasonló iszonyat, melyet a társatok keltett bennem...

– Egy férfi elől menekülsz!?

Most Anna hallgat. Nem tud ennél többet, nem mer ennél többet mondani.

– Válaszolj! – Simon hangja kemény, határozott.

– Már megint parancsol... – gondolja Anna. Szólni nem szól. Nem lehet.

– A szüzességedet elvehetem, de megbízni bennem annyira, hogy elmondd, mi vagy, ki elől menekülsz, nem tudsz!

A nő még mindig előtte térdel, de egyetlen hangot sem ad. Légzése sem jut el Simon füléig.

– Nem mondhatok neked igent! Még akkor sem mondanék, ha mindent elmesélnél! Nemigen tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor egy nemes hölgyet az mentene meg, ha egy fél napja sem ismert férfi ölében kötne ki.

Lehajol, megragadja a nő karját, talpra állítja.

– Menjünk vissza! Gondolkozz! Emberek bizalmával nem szoktam visszaélni! Mondj el mindent reggel! Ha tudok, segítek!

Húzza maga után, ki az erdőből,vissza a tűzhöz.

– Jóval elmúlt éjfél! Feküdj le! Itt van még egy takaró. Próbálj pihenni!

Anna szótlanul hallgatja. Szégyent érez, csüggedt, nem lát kiutat. Az erdőben egyedül nem maradhat. Sem az országúton, tépett ruhában... Megborzong. Fél napig sem tudná megtartani, amit tizenkilenc éven át megtartott. Megtámadnák, újra. Nem olyan világ van, hogy az ember lánya egyedül kódorogjon, anélkül hogy a baj csőstül jönne rá. Még kísérettel sem biztonságos. Négy ember volt vele... egy már nem él. A szolgálóleánya pedig... Annán újra végigfut a hideg. A bokrok alól nézte végig, ahogy mind az öt útonálló meggyalázta, azután magukkal hurcolták. És a két lovag, akiket a bátyja kíséretnek rendelt, úgy tűnt el a közeledő baj elől, mintha ott sem lettek volna. Nem védtek meg senkit, csak magukat, azt is csak futással... Szégyen, iszonyú szégyen! Mégis, ez mentette meg. Ha nincs a támadás, már az a férfi ölelné, akire gondolni sem tudott, akinek látásától rosszul volt. A jövendő férje...  Inkább a halál!... 
A lovag megmenthette volna, talán. Talán, ha megteszi, amire kérte, talán, ha elveszti szüzességét, ha megfogan, egy idegen férfi gyermekével az ölében, talán nem kellett volna ezt a házasságot megkötni... Nem tudja, mit tegyen. A lovagot alig ismeri. Ha mindent elmesél neki, az sem biztosíték semmire. Lehet, hogy maga mellett tartaná, de miért is tenné! Odaígérték egy férfinak, lehet, hogy visszavinné, átadná a bátyjának, vagy a jövendőbelijének... Anna feje újra megfájdul. Nem jut sehová. Nem tud dönteni. 
Vagy egy órán át mered a tűzbe. A férfi kicsit felélesztette, meleget ad, jó nézni. Anna a lovagnak csak a körvonalát látja, ahogyan a tűz túloldalán fekszik, már alszik, jó ideje nem mozdul. Anna viszont képtelen elaludni. A tűz melegíti az egyik oldalon, de a háta fázik. kimerült és fél. Fél a holnaptól. Megfordul. A háta lassan felmelegszik, Anna elszundít. De nem tud mélyen elaludni, keze, lába, mint a jégcsap, reszket. Az éjszaka egyre hidegebb. Telihold van, az égen sehol egy felhő. Hideg van, csontig hatoló hideg. Újra a tűz felé fordul, a kihunyó fahasábok vörösen izzanak. Anna kicsit közelebb húzódik, összegömbölyödik. Reszketését képtelen megállítani, a foga is kocog. Amikor a lovag a tűz túloldalán hirtelen fölül, majd föláll, Anna belseje összerándul. A férfi nem alszik, nem alszik mégsem. Őt figyeli. Már itt is van, itt térdel mellette, határozott, és parancsol újra.

– Vékony vagy, apró, és sosem kellett erdőben éjszakáznod! Melléd fekszem, különben beteg leszel, megbetegít a hideg. Ne tiltakozz! Aludnod kell, hogy reggel tiszta fejjel tudj dönteni!

A takarót félrehajtja, a háta mögé fekszik. Anna próbál elhúzódni. A férfi nemrég visszautasította. Anna most nem vágyik a közelségére, a melegségére sem, egyedül akar maradni. De a lovag nem hagyja, mögé fekszik, erős karjával magához igazítja. Mellkasa Anna hátának simul, hosszú lábait a lány lábaihoz simítja. Simon suttog, és hangja felmelegíti Anna bőrét. Közös a takarójuk, és már közös a vágyuk is.

– Megsértődtél... Pedig nincs rá okod... Kívánlak... kívánlak most is...

Erős ölét a nő fenekének feszíti. Anna nem kap levegőt. Vágylángok nyaldossák mindenütt. Mindenütt, ahol a férfi hozzáér. Hiába van közöttük több réteg ruha, érzi, érzi mindenütt. Izmos karok, lábak fonódnak.

– Kívánlak, ahogy férfi nőt kívánhat! El kell mesélned mindent! Reggel! Reggel új nap kezdődik! Ha lehet, ha egy mód van rá, asszonyommá teszlek! Nekem adhatod, amit adni akartál! Én pedig minden éjjel megköszönöm majd, hogy reám bíztad kincseidet. De el kell mondanod, mi elől futsz! Világosságot kell gyújtanod a szavaiddal, sötétben nem dönthetek az életemről, és a tiédről sem! Most aludjunk!

Mellkasa a hátához, lába a lábához, keze a melléhez simul. Már nem szól, nem is mozdul.

Anna hihetetlen gyorsan alszik el. Jó két órával később fölébred. A férfi erős légzése szokatlan, és szokatlan az is, hogy átölelik. Az arcán érzi az éjszaka hidegét, de amúgy kellemes meleg van. Elalszik újra, gyorsan, mélyen.

3. fejezet

Már erősen szürkül, amikor másodszor is felébred. A férfi nincs mellette. Most erre ébred, a hiányra. Hiányzik, máris. Anna fölkönyököl, szétnéz a tisztáson. A férfiak mindenütt ébredeznek, élesztik a tüzeket. Lovak toporognak, a fák között megszólalnak az első madarak. Anna félálomban nézi a kezdődő nyüzsgést, azután visszadől. A ponyván maga mellett még érezni véli a férfi melegét. Elmosolyodik. Biztonságban van. Becsukja a szemét. Álmodik, nem gondol vele, ki ő, mi a kötelessége. Mosollyal a száján alszik el újra... Amikor egy erős hang elbődül a füle mellett, azt gondolja, rémálma van, rémálma van újra.

– Simon! Csak nem ez az a leány, akiről tegnap este levakartál?! – durva nevetés harsan, Anna még álmában is belereszket, összegömbölyödik. – Kutya legyek, ha ez nem a menyasszonyom! Több jogom volt rámászni, mint bárkinek ebben a tetves csapatban! – újra nevet – Bár egy csöpp hálát csak érzek irántad, barátom! Illőbb egy asszonyt a pap áldása után ledönteni a lábáról, mint előtte!

Anna szeme tágra nyílik, a poros, rászáradt sárdaraboktól tarkított csizmás lábra mered, mely karnyújtásnyira van csak a az arcától. Iszonyodva néz föl, mégsem álmodik! Itt van Ő! Itt van! Maga az ördög! Ha nem az, nem jobb annál! Iszonyat! Próbál elhúzódni, de a férfi a karjába markol, ujjai présként szorítják a húst, a fogás Anna csontjáig hatol. A férfi fölfelé húzza, rántja az álomból, és nevet...

– Adj egy csókot, szerelmem! – újra az a harsány, undorító nevetés. – Remélem, rajtam kívül senki nem próbálta a szerszámát beléd dugni! Szüzet ígért a bátyád! Nem egy rongyot akarok a váramba vinni!

Annában a borzalom túlcsordul, reszket, patakokban folyik a könnye, hiába rángatja kezét, képtelen szabadulni. Homályosan látja a köré csoportosuló férfiakat. Sikoltana, de torkából csak erőtlen nyögések törnek föl, a félelem, az undor, a kiúttalanság elönti vonásait, a kétségbeesés a szemeit.

– Rosszul tudod, Konrád! – Simon keze vaskapocsként szorul Konrád csuklójára, másik keze lefejti Anna karjáról a húsos ujjakat. Simon Anna és Konrád közé lép. – Ez a leány az én asszonyom!

Konrád malacszemeiben döbbenet, azután tettetett vidámság villan.

– Az asszonyod! Ugye tréfálsz, barátom!

Hátralép, kezét a kardja markolatára teszi. Tekintete már sunyi, alattomos. Simon gondolatai száguldanak. Azt latolgatja ez az állat, ez az emberek szemete, ez a mocsok, mik az esélyei. Semmi, semmi esélye! Rájön hamar, nem teljesen hülye! Simon a kardját hatalmas lendülettel dugja vissza. Elmosolyodik, de a szeme hideg, hideg, mint egy csikorgó téli reggel. Hátralép, megragadja a mellette álló nő élettelen kezét. Hangja ünnepélyes.

– Az éjszaka megfogtam ennek a nőnek a kezét. A neve Anna. A kezét fogtam, és feleségemül fogadtam. Isten színe előtt. Csak a halál választhat el tőle. – Anna a férfi erősödő szorítására eszmél, a szavak alig jutnak el a füléhez. Hitetlenkedve hallgatja őket. Simon merőn nézi, akar valamit. Hangja parancsoló, bezengi a tisztást.

– Hűséget fogadott ő is! Férje leszek, míg él!

Anna Simont nézi és szájából úgy törnek föl a szavak, mint tiszta forrás a hegyoldalon. Halkan, megállíthatatlanul, visszafordíthatatlanul.

– Hűséget fogadtam. Férjem ő, és felesége én!

Konrád szeme elkerekedik, kidülled.

– A tanúid! A tanúid, te mocsok!

Simon tekintete kőkemény, keze újra a kard markolatán.

– Kétségbe vonod a szavaimat!

Konrád őrjöng.

– Kétségbe! Igen,kétségbe! Hülyének gondolsz!? Nem volt itt éjjel semmi esküdözés! Most, itt, előttem képes voltál elvenni előlem ezt a nőt! Saját tanúddá tettél! Megkeserülöd! Megkeserülöd, hamarabb, mint gondolnád!

Mered rájuk. Annára néz. Anna reszketni kezd.

– A fivéred tőlem ott rohadhat élete végéig az adósok börtönében! Keress más bolondot, aki kifizeti a tartozásait! Bár a bolondot, úgy látom, megtaláltad!

Hirtelen elhallgat. Simonra néz. Szemében káröröm, arcán ördögi vigyor.

– Simon! Simon, barátom! Te istenfélő ember vagy! Elmondta ez a kis szuka az összes titkát, mielőtt feleségeddé fogadtad!?

Simon a férfira mered. Rezzenetlen arccal nézi, próbálja elhallgattatni. Próbál ráijeszteni. Bármi a titok, elég, ha ő hallja! De Konrád megállíthatatlan. Viháncol, mint egy ötéves gyerek. Élvezi, hogy kínozhat. Élvezi a leány sápadó arcát, halott tekintetét.

– Ugye, nem mondta el! Nem mondta el, hogyan lehetséges, hogy tizenkilenc évesen egy ilyen szépség még nem ment férjhez! Nem akadt, aki elvegye... jel van rajta! – Sejtelmesen hallgat el, élvezi a döbbent csendet. Diadalmasan futtatja végig tekintetét a többieken.

Simon Annára néz. Tiltakoznia kellene, visszautasítani, ami készül. De a leány letaglózva áll. Élettelen szeme Konrádon.

– Az ördög jele! A vén patás menyasszonyát vetted feleségül! – A Sátán sem kacaghatna rettenetesebben – Hát élvezd! Élvezd barátom, ha tudod! Elvettél valakit, aki jobban illene hozzám, mint hozzád! Ebben biztos lehetsz!

Simon agya egy pillanatra leáll, képtelen megszólalni. De azután újra a nőre néz. Nem lehet, hogy ekkorát tévedett! Egy undorító mocsok szájából miért jönnének igaz szavak!? Az embereire néz, de mind kerüli a tekintetét, könnyedén elhiszik a rosszat, ők is, mint mindenki! Határozott mozdulattal öleli át a bábként álló Annát. Hangja zengő.

– Talán igazat szólsz, és az ördög használta asszonyomat, viheted, tehetsz vele, amit akarsz! De, ha szűz! Akkor enyém lesz egészen, itt és most! Jel van rajtam is, a kereszt jele! Az erősebb az ördög bármely jelénél!

Fölszabadult sóhaj kel, az emberei arcán megkönnyebbülés. Halk zsongás indul, egyetértő mondatok röpködnek.

– Úgy van! Igaza van! Születése óta ott a jel a karján!

– Mindannyian láttuk! Isten egyik legjobb bajnoka az urunk!

– Sosem venne ördögjárta asszonyt maga mellé!

Konrád szemében méreg, fújtat, majd nagyot köp. Int az embereinek, hátat fordít Simonnak.

– Pakolunk! – ordítja el magát. Sietve indul a táborhelye felé.

Simon is megszólal, újra, az emberei szemébe nézve.

– Jó órán belül indulunk! – Anna szemét keresi, nem nyugszik, amíg meg nem találja, merőn nézi, úgy folytatja. – Keressetek egy lepedőt, hófehéret, tisztát, ha nincs, egy ingem is megteszi! Szüzet vettem magam mellé, megláthatjátok mind!

Anna arcán a pír egyre erősebb. Gondolatai széthullanak. Némán tűri, hogy a férfi az erdő felé indulva maga után húzza. Hamar kifullad, de Simon nem lassít. Anna először még fél, fél, hogy megáll hamar, közel az embereihez. De nem. Simon határozott léptekkel húzza maga után a botladozó, levegőért kapkodó leányt. A tisztás szélén enyhe lejtő indul, azon kaptatnak fölfelé. Majd negyed óra telik el, mire Simon hirtelen megáll. Fürkésző szemekkel nézi a gyöngyöző homlokú, kibomlott hajú, a takarót a melle előtt szorongató Annát. A szeme, mintha minden titkát látná, mélyre hatoló, igazságot kereső.

– Van jel!?...És csak az van-e!? A szüzességedet akartad az éjszaka nekem adni, vagy maga az ördög környékezett meg, hogy elvesszek!?

Anna szemében könnyek. Fejét lehajtja, a férfi csizmába bújtatott lábait nézi. Tiszta... tiszta ez az ember. Bíznia kell benne, nem maradt más választása. Fölnéz, beszélni kezd.

– A jel ott van rajtam. – Erősen figyeli a férfi arcát, de az meg sem rezdül, figyel maga is, nem szól. – Mióta megszülettem, azóta ott van. Anyám azt mesélte később, úgy tíz éves lehettem... hogy az asszony, aki segített neki a szülésnél, kirohant a szobából, egy szolgáló fürdetett meg végül, adott anyám kezébe. A bábaasszony nem volt hajlandó hozzám nyúlni. – Anna elmosolyodik. – De anyám nagyon örült nekem még így is. A bátyám után három testvéremet temették el apámmal, mire én a világra jöttem. Nem törődtek mások véleményével. A dajka, akit mellém kerestek, nem akart a mellére tenni, és más sem. Hamar híre ment, hogy a várba maga az ördög érkezett meg. – újra elmosolyodik – Végül anyám kezdett szoptatni, nem tudták a sírásomat hallgatni apámmal...A papunknak sokat köszönhetek. Elhívták. Megnézett. Láthatta anyám könyörgő szemét, apám makacs tekintetét, és megkegyelmezett. Kihirdette, hogy a jel máris halványodik, sikerült belőlem a gonoszt kiűzni... Évek teltek el, és a környék lassan megnyugodott – újra furcsa fintor a leány arcán. – De nem felejtettek. Amikor apám elkezdett körülnézni, kinek adhatná a kezemet, a vidékünkön nem akadt senki, aki a férjem kívánt volna lenni. Csak egyetlen lovag mégis a hosszú évek alatt. Tizenöt múltam. Ismertem őt, mióta megszülettem, azt hittem, ismer ő is... Apám először mérgelődött. A lovagnak nem volt semmije. De azután elfogadták. Kitűzték az esküvő napját... – szemében könnyek, nyel egyet, nem tudja folytatni.

Simon tekintete ellágyul, tenyere az arcán, a nyakán, mint az éjszaka. Hangja most szelíd suttogás.

– De nem vett el!

Anna a fejét rázza. Nehezen folytatja.

– Nem vett el. Az esküvő előtt sokszor meglátogatott, ahogyan az szokás. Egyre többet kért. Cirógatott, csókolgatott... – újra elakad.

– Látni akarta a jelet?

Összenéznek. Anna szeme könnyben, a lovag szilárd vonásait most csak elmosódva látja.

– Megmutattam. Azt hittem, neki megmutathatom. Ismer és elfogad. – nem tudja folytatni. Hallgatnak hosszan, Anna kézfejével megtörli az arcát. Állnak.

– Még most is őt akarod, szereted?

Anna nem gondolkodik, a válasz azonnal érkezik.

– Megbántott. Nagyot csalódtam. Azt gondoltam, jó ember, és elfogad, elfogad így is .

Rezzenetlen tekintettel néz Simon arcába, úgy folytatja.

– Azt mondta, hogy a jel rettenetes. Rettenetes, hogy ott van, pont ott...– nagyot nyel – ahol...

Könyörgés ül a szemében. Nem akar többet mondani. A férfi szemében béke, nyugalom. Magához vonja Annát. Hátát simogatja. Fülébe suttog.

– Meg kell mutatnod! Meg kell mutatnod nekem is! Ha nehéz, akkor is! A férjed vagyok! Az első lépést megtettük. Ha igaz, amit fölajánlottál, szűz vagy tényleg, nem választhat el tőled semmilyen jel. Megsimogatlak. Ahogyan az éjszaka. Tedd a kezed a kezemre, ha a jelhez érünk!

És nem vár semennyit. Cirógatni kezd. Ott, ahol, tudják mindketten, semmilyen jel nem lehet. A meztelen nyak bőrét dédelgeti, szájával csókolgatja.

Hosszan, nem siet. A forró ajkak még mindig a nyakon, de a keze, kemény marka már a mellek puhaságát ízlelgeti. Pedig nincs ott semmi, tudja jól, de nem siet. Bizalmat akar, talán amit tesz,az segít elnyerni. Nem szereti, ha egy nő féli. De szereti, ha élvezi az érintését, a közelségét. Ez a leány élvezte, most is élvezi, már felejti, hogyan került ide, miért van itt. Levegő után kapkod... A férfi elmosolyodik. Új helyet keres a kezeinek. A keskeny, törékeny hátat,a gömbölyű vállakat, a nőiesen puha karokat dédelgeti felváltva. A lány halkan nyögdécsel. Pedig a férfi tudja, alig történik valami. Semmi ahhoz képest, amit egy szerető tehet a másik öröméért. Hosszú, forró éjszakáik lesznek. Gyönyörűek. Izgalom tölti el, sürgető várakozás, de nem engedi elszabadulni. Éber kell, hogy maradjon, figyeli a leány minden rezdülését. Keze továbbhalad, nem hagy ki egyetlen porcikát sem. Már a nő előtt térdel, a lábait kényezteti. Keskeny bokák simulnak a tenyerébe. Megfeszülő izmokat, bársonyosan puha, forró bőrt érez a bőrén. Hosszan simogat a formás térden, a gyönge hajlatokon...

Anna alig áll a lábán. Simon érzi, ahogy egyik combjával a vállgödrének dől. Fejét hátravetve sóhajtozik, torkából önkéntelen hangok törnek föl. Simon jól ismeri ezeket a hangokat. Öt éve csak falakon, ajtókon átszűrődve hallotta őket, és nem törődött velük. Most örül, örül, hogy újra él, és életre tudja kelteni egy nő szunnyadó vágyait. Tenyerét egyre feljebb csúsztatja, alkarja maga előtt gyűri a tépett ruha szoknyarészét. Kivillan két fehér boka, két karcsú lábszár. A férfira lecsap a vágy. Elfojt egy nyögést. Nem lehet időtlen időkig büntetlenül kutakodni egy nő testén. És ő majd fél órája próbálja visszafogni saját vágyait. Sőt! Öt éve tartja őket kordában. De az öt év alatt sosem került ilyen közel egy asszonyhoz sem. 
Tovább cirógat, de egyre mélyebben vesz levegőt, tenyere egyre forróbb, ölében a vágy már fájdalommá nő. De ekkor Anna a simogató kezek alatt hirtelen megdermed, mint aki álomból ébred, úgy bámul a lábai előtt térdelő férfi sötét üstökére. Keskeny tenyerét a férfi ruha alatt bujkáló kezére szorítja. Csak áll, és szorítja, nem szól egy szót sem. Másik kezével még mindig a takaró oldalait markolja, fogja a melle előtt, a tépett ruha fölött.

– Megtaláltam? – kérdezi a férfi lágyan, halkan.

Anna bólint.

– Itt van? A tenyerem alatt?

A nő egyre pirosabb. Nem néz a férfire, az erdőnek suttogja.

– Nem egészen...nem a tenyered alatt. Az ujjaid érnek hozzá...

Simon keze a jobb comb belső tövén, az ujjai fönt, fönt egészen, közel a forróságban fürdő bejárathoz.

– Egészen fönt, a combod tövénél keressem?

 Anna nem szól, hallgat, arca vöröslik.

– Zavarban vagy! pedig egyszer egy férfinak már megmutattad!

– Azt az embert ismertem...vagy úgy gondoltam,ismerem.

– Mégis elhagyott.

– Mégis.

– Tudom, hogy nehezedre esik. Tegnap láttál először, és most az öledet kellene a szemem elé tárnod. Megértem, hogy zavarban vagy. Sok férfi és nő képes úgy élni, hogy nem ismerik egymás minden porcikáját. Én nem erre vágyom. Látni akarlak mindenképpen! – föláll, a csillogó, köves csatot kapcsolja, mely a köpenyét a vállán tartja. Leveszi a köpenyt és az avarba teríti. – Feküdj ide!

De a nő csak áll, zavarodottan. A férfi újra mellé lép. Karjaiba emeli.

– Essünk túl rajta! Az embereim ismernek. Észrevennék, ha hazudok. Rákérdeznek majd, láttam-e a jelet, mondanom kell valamit! Feküdj csak! Nyugodtan! Ne félj! – tolja vissza a nőt a köpenyre. – Szempillantás, és túl leszünk rajta!

– Félek! – nyögi Anna, hangjában kezdődő pánik.

– Cssss! – a nő lábaihoz térdel, meleg tenyerével újra simogat a bokánál, nem följebb. – Ha a papotok nem rettent el, nem fogok én sem! Nyugodj meg! Csak azt csinálom, amit eddig, simogatlak, cirógatlak.

A nőre ekkor végtelen nyugalom száll. Minden mindegy immár! Eljut addig a pontig, ahonnan nincs visszaút. Most kell meglennie! Túl akar lenni rajta! Lenyúl, húzni kezdi a szoknyát, húzni felfelé, maga felé.

Simont a határozottság meglepi. Újabb hosszú cirógatásra, lassú kitárulkozásra számított, és most a nő akaratából szempillantás alatt szeme elé tárul a hófehér comb belső tövénél megbújó halványbarna jel. Simon vet rá egy pillantást. Semmit nem érez. Úgy gondolta, mikor a hegyen felfelé jöttek, ha tényleg az ördög jele kerül a szeme elé, azt valahogy megérzi majd. Megriad, megborzong, valami, bármi, megérzi. Nem érez rosszat, csak mérhetetlen vágyat. A folt valamennyire tényleg emlékeztet egy patanyomra, de a férfi hiába nézi, nem érez rémületet. 
Szemét sokkal inkább vonzza a nő sötét ölének látványa. Szép és természetes, nincs benne semmi ördögi. Nőt lát, nőt a javából. Előrehajol, nem tud megszólalni, száját a nő hasára teszi. A köldök alatti puhaságot csókolgatja, majd halad egyre feljebb, széthúzza a még mindig a keblek előtt szorongatott takarót, és a telt mellekre bámul. Simák, fehérek, megcsókolja, megnyalja a rózsás bimbókat. 
A nő olyan mély levegőket vesz, amilyeneket csak vehet, reszkető féleleme pillanatok alatt csap át öntudatlan élvezetbe. Soha így nem szerette, kényeztette senki! Elfogadta, elfogadta őt egészen! Két kézzel simít a férfi hajszálai közé, most meri először megérinteni ezt az embert, mióta feljöttek ide. A férfit az érintés tovább részegíti, de nem akar most végigmenni az úton. Ez az asszony megérdemel egy vetett ágyat, meleg szobát, egy egész éjszakát. Egy kicsit még cirógatja, egyetlen kérdés még válaszra vár, azután visszaviszi, hazaindulnak. Majd otthon, éjjel megteszi azt, amit megtehet az új asszonya kedvéért. Figyelmét erővel ébren tartja, nem hullik most a vágyak tengerébe. Kívül marad, úgy figyel. 
Ajkai még mindig az egyik halványbarna bimbóval csókolóznak, de jobb kezével már lent cirógat. Szétcirógatja egészen a reszkető lábakat. Ujjai forróságban fürdenek. A hosszú simítások, a céltudatos kedveskedések Annát egy újabb emelkedőre terelik. Levegő után kapkodva halad föl, egyre följebb. A férfi ujjai piheként emelik, a forróság elviselhetetlenné válik. Amikor a férfi megszólal, Anna szédülni kezd, hihetetlen, amit ez az ember a fülebe suttog, és hihetetlen, amit az ügyes kezével művel.

– Itt a bejárat! A középső ujjam alatt éppen. Érzem, zárva van. Nem járt itt előttem sem e ember, sem ördög! Szűz vagy!

Anna a szavakon, a férfi ujjain jut el az út végére. Belseje aprókat rándul, a férfi nyakába kapaszkodva, a férfi akaratából először éli át a fölvillanó, szétáradó megfoghatatlant, leírhatatlant... Újra a férfi hangját hallja.

– Érzem a benned lüktető életet. Itt, a tenyerem alatt! Olyan asszonyom leszel, aki mellől nem lesz okom elvágyódni, más szoknyák után kergetőzni. Még szűz vagy, de esküszöm, nem sokáig! – Visszasimogatja a fölhúzott szoknyát. A nőt egészen az ölébe húzza, lassan ringatja. Anna nem egészen érti. Halkan suttogja el a kérdést.

– Nem most?

A férfi jókedvűen felnevet.

– Otthon, a váramban, a szobámban, az ágyamban leszel az enyém, ahogy egy ilyen asszonyhoz illik!

– De a lepedő, amit az embereidnek vinni, megmutatni akartál...

Simon szélesen mosolyog.

– Az én vérem lesz azon! Nem a tiéd! Sosem törnék be egy kapun félóra alatt. Soha! Egy jó asszonyhoz, és te, esküszöm azzá leszel, idő kell!

– Megvágod magad? – Anna arcán döbbenet.

– Ne aggódj! Az én fájdalmam, azt gondolom, kisebb lesz, mint a tiéd ma éjszaka.

A nő elpirul, lesütné szemét, de férfi Anna álla alá nyúl. Súgva mondja, bele a szemébe, miközben mosolyog.

– Erős, és vastag szüzességed kapuja. Fájdalom közben válsz majd asszonyommá. De esküszöm neked, több fájdalom azután az én ágyamban nem érhet! 

4. fejezet

Fél órával később az egész csapat úton van. Az emberek jókedvűek. Az út utolsó napjához érkeztek, estére mindenki a saját ágyában pihenhet. Simon két lovast előreküld, hogy a várban maradtak felkészülhessenek a jöttükre. Ahogy az erdőből kiérnek, még látják Konrádot, az embereit, a szekerét messze a távolban. A csapat nem siet őket utolérni, de nem is végig egy az útjuk. Konrád néhány órán belül elfordul a saját birtoka felé. Simon úgy dönt, addig lassú ütemet diktál. De ahogy eltűnik az előttük haladó társaság, fölgyorsít. Kora este otthon akar lenni, még ha ki is merülnek a szekeret húzó lovak. Egész nap nyeregben maradnak, csak déltájban állnak meg egy bővizű patak mellett, egy kis időre. Anna addigra már alig tartja magát a nyeregben. Szédül, halántéka lüktet, egyre sápadtabb. Simon csak a pihenőn veszi észre, hogy valami nincs rendben. Henrikkel összedugják a fejüket. Úgy döntenek, nem lovagolhat a leány az út második felében egyedül. Henrik átveszi Simon helyét a csapat élén, Simon pedig lemarad, maga elé ülteti Annát, így melengeti. Többnyire a szekér mellett haladnak. Anna bár nem panaszkodik, nincs jól. Úgy érzi, időtlen idők óta nyeregben vannak. Kimerült. Késő délután egyre sűrűbben elszundít, azután elalszik. Bőre sápadt, később szürke, ágyban lenne a helye, minél hamarabb. Több minden történt vele az utóbbi két napban, mint amit egy gyönge nő könnyedén elvisel. Simon bal karjával magához szorítja, de szeme az úton. Végig aggódik, hogy Konrád nem üt-e vissza. Nem akar összecsapást, Annával az oldalán... De már látja is a várhoz legközelebb eső falu házait, innen gyors vágtában csak egy negyed óra a vár, de egy erőtlen, félájult nővel nem akar vágtatni, sietni. Az elől haladók hátra-hátra nézegetnek, mennének gyorsabban. Simon int Henriknek, az kiad egy rövid parancsot, előreengedi az embereket. Örömük határtalan, vágtára fogják a lovakat. Eltűnnek szem elől. Henrik áll, bevárja Simont. Az asszonyt nézi összehúzott szemmel, nem tetszik neki, amit lát.

– Nincs jól!

Simon bólint.

– Nincs.

– Ágyba kell dugnod, és békén kell hagynod egy-két napra!

– Ne oktass! Én is épp így gondoltam!

– Az utóbbi huszonnégy órában csak nézem, hogyan vetkőzöl ki magadból, Simon! Asszonyoddá fogadtál valakit, akiről azt sem tudod, ki fia, borja! Jel van rajta, és még csak nem is szűz!

– Igazad van, nem tudok róla semmit, de hogy szűz, az bizonyos!

– Rosszul hazudsz barátom! Elcsúszhatott a kötés a karodon, az ujjasod véres! Pedig nem volt ott két nappal ezelőtt semmi seb! Magadat vágtad meg, hogy a lepedőt véresen hozhasd vissza! – Henrik hangja kemény, számonkérő.

Simon megállítja a lovát. Henrik szemébe néz.

– Szűz az asszonyom, szűz még mindig! Esküszöm! Szép, hogy aggódsz, de nincs okod! Tudom, mit csinálok! Erre az asszonyra van szükségem, ez kell nekem!

– A húgom évekig remélte, hogy egyszer megkedveled, feleséged lehet! Ő nem kellett! Sért, hogy most olyan asszonyt választottál, aki ki tudja, méltó-e hozzád!

Simon újra megáll.

– Szeretem a húgodat, de sosem tudtam, sosem tudnék reá szerelemmel gondolni! Ez az asszony nem vette el tőle a helyet! Ezt vésd az eszedbe! Neked magyarázzam, milyen az, ha az ember meglát egy nőt, és nem tud a látásától szabadulni, akárhogy súgja az esze! Képes voltál a mezőről fölhozni egy asszonyt magad mellé!

Most Henrik érzi úgy, Simonnak túl sokat jár a szája. Olyasmibe üti az orrát, amihez nincs köze.

– Nem csalódtam asszonyomban, pedig hét éve van mellettem!

– Nem fogok csalódni én sem az enyémben!

Nem szólnak többet. Mindketten úgy érzik, hiábavaló lenne. Simon reméli, hogy Henrik idővel elfogadja Annát. Henrik pedig úgy látja, hiába itt minden szó. Majd ő nyitva tartja a szemét! Ha Anna méltatlanná válik Simonhoz, tesz majd róla, hogy ezt Simon is megtudja! Már látják mindketten a várkaput, amikor Henrik újra megszólal, jelezve, hogy a vitának még lehet folytatása.

– Mária mit fog szólni?

– Remélem, örülni fog annak, hogy én örülök!

De Simon úgy jut el a szobájáig, hogy Máriával, a nővérével nem is találkozik. Henrik lemarad. A nagyteremhez tart, vacsoraidő van, ott az egész vár ilyenkor. Simon is megy majd. Elvárják tőle, nem időzhet most sokáig a szobájában. Könyökével nyomja le a kilincset, tolja be az ajtólapot. Mosolyra húzódik a szája. Mária megrakatta a kandallót, a tűz már átmelegítette a helyiséget. Az asztalon gyertyatartó, a szoba barátságos esti fényben fürdik. A teret egy hatalmas, faragott ágy uralja. Simon ide teszi le Annát. A leány sápadt, keze jéghideg, mozdulatlanul fekszik. Mióta a várba megérkeztek, csak egyszer nyitotta ki a szemét, akkor mikor a lóról leszálltak, csak akkor ébredt föl egy pillanatra. De a légzése nyugodt, a férfi elnyomja aggodalmát, visszahajtja leányra az ágytakarót, az ajtó felé indul. De akkor kopognak, halkan, ahogy csak Mária szokott, Simon sugárzó mosollyal nyitja ki az ajtót, de Mária nem mosolyog. Kerüli Simon tekintetét, az ágyra néz, úgy mondja.

– Hát mégis igaz! – Hangjában értetlenkedés. Simon hozzálép, az enyhén vonakodó asszonyt magához öleli, halkan súgja.

– Meg fogod szeretni! Olyan gyorsan, ahogyan én megszerettem! Majd meglátod!

Mária kétkedve ingatja a fejét, még mindig nem néz Simonra.

– Elvetted pap nélkül! Anélkül,hogy tudnád ki!

– Nem volt idő papra! De megfogtam a kezét, kimondtam a megfelelő szavakat! Asszonyom ő, el kell ezt fogadnod!

– Elfogadom, de nem ismerek reád!

– Ne veszekedjünk! Szükségem van a segítségedre! Egy kicsit aggódom! Órák óta alszik. Túl mélyen, túl álomtalanul. – Simon az ágy mellé lép, Mária követi.

– Az alapján, amit az embereid mesélnek, csoda, hogy nincs rosszabbul! Akarata ellenére délre hozzák, a kísérő lovagjai cserbenhagyják, szolgáit megölik, elhurcolják. Nemes hölgy létére magára marad egy rengeteg szélén. Konrád kis híján erőt vesz rajta! Te meg képes vagy az erdők közepén elvenni, asszonyoddá tenni. Csoda, hogy még él!

Simon mosolyog.

– Látom, mindent tudsz! – Fölemeli a mellette álló asszony kezét, egy apró csókot lehel rá. – Segíts! tudni szeretném, mit gondolsz felőle!? Kell-e aggódnom?

Mária nagyot sóhajt. az ágy szélére ül. Megfogja az apró kezet.

– Nagyon kihűlt! – szemrehányóan néz Simonra. – Nem takartad be?

– De igen, köré volt csavarva egy takaró, magamhoz öleltem, de az út végén már eső szemerkélt, hideg volt. Mind fáztunk.

– Vékony ez a leány, könnyebben átfázik, mint te meg a lovagjaid... De azt gondolom, nagyobb baj nincs. a légzése szabályos, te is látod. Mélyen alszik. Nagyon kimerült lehet. Hagyd pihenni!... Menj le az embereidhez! Én a közelben maradok.

Simon újra fölemeli a nővére kezét, újabb csókot nyom a párnás ujjvégekre.

– Tudtam, számíthatok reád!

Mária felnéz, szeme először mélyed a férfiéba.

– Hízelegni, azt tudsz! Na, eredj az embereidhez! Ünnepeld meg, hogy egészben hazaértetek!

– Nagy ünneplés nem lesz! Jövök, ahogy lehet!

5. fejezet

 Mégis órák telnek el, mire Simon újra a szobába léphet, az emberei nehezen eresztik. Halkan nyit be, a helyiségben mintha semmi sem változott volna, mióta elment. Mária az ágy szélén ül, Anna mellett. Csönd van. Simon közelebb óvakszik.

– Minden rendben?

Mária bólint.

– Fölébredt?

– Egyszer.

– És?

– Mindennel elláttam. Jó félórát lehetett ébren, azután újra rábeszéltem, hogy aludjon, ne várjon rád.

Simon bólint.

– Jól tetted! És... mit szólsz hozzá?

– Csöndes, halk, alig mert rám nézni. Szerintem fél.

– Fél?

Mária bólint, Simonra néz.

– Félhet tőled? Okot adtál rá?

– Nem. Dehogy!

– Talán, csak a fáradtság. Nem lehet elvárni, hogy egy idegen helyen azonnal feloldódjon. Föláll. – Nem maradok tovább! Lefekszem! Vigyázz rá! – erősen a férfi szemébe néz – A helyedben az éjjel békén hagynám!

Simon szemöldöke felszalad.

– Barbárnak gondolsz!?

Az asszony elmosolyodik.

– Nem, csak férfinak gondollak!

Simon is mosolyog.

– Nincs okod félteni tőlem! Fáradt vagyok magam is, és van türelmem.

– Ez, igaz! Hát, aludj jól!

– Te is, Mária! Köszönök mindent! Az elmúlt hónapokat, a mai estét!

– Holnap majd mesélek! Lesz mit!

Mária mögött halkan csukódik az ajtólap. Simon az asszonya felé fordul. Anna nyugodtan lélegzik, arca is színesebb. Simon a keze után nyúl, megfogja, meleg, pont jó. Simon újra elmosolyodik. Áll még egy kicsit az ágy mellett, azután mosakodni kezd. Holnap majd fürdik, ma ahhoz már késő van. Szereti a tisztaságot, elvárja az embereitől is...Nincs gusztustalanabb, mint egy disznóként bűzlő férfi. Konrád...Valamivel ki kell, hogy engesztelje. Birtokszomszédok, eddig nem volt közöttük komolyabb vita, de most...Konrád a menyasszonyát veszítette el. Aligha nyeli le könnyen ezt a békát...Simon a nyakát, az arcát törölgeti. A mozdulat félbemarad. Érzi, valami megváltozott. Az asszonya légzése...asszonya ébren van. Simon megfordul, Anna pedig szembetalálja magát egy félmeztelen férfi nyugtalanító tekintetével. Zavarba jön, rögtön bánni kezdi, hogy az előbb olyan kitartóan bámulta a férfi hátán, karján megfeszülő izmokat. Elbűvölte, igen elbűvölte a halványbarna, gyertyafényben fürdő bőr látványa. A lovag meg csak áll, szemében derű, markáns arcán magabiztos mosoly, mintha tudná, mi jár asszonya fejében.

– Jobban vagy!

Anna egyre furcsábban érzi magát, furcsa,hogy ágyban fekszik, miközben tőle pár lépésnyire egy férfi áll, és nézi. Csak bólintani tud.

– Kívánsz valamit?

Anna látja a férfi nevető szemét, a kérdés kétértelmű, melege volt eddig is, most a forróság az arcát színezi. Saját hangját alig hallja.

– Nem.

Simon fölnevet.

– Rögtön készen vagyok, ha kívánod, mosakodj meg te is. Magadra hagylak addig.

– Már mosakodtam. a nővéred gondoskodott rólam... Kimenjek, amíg befejezed?

A férfi határozott hangon tiltakozik.

– Ne! Dehogy! Nem tenne jót! A folyosók hidegek, ezen a szinten most több szobát nem fűtünk. Maradj csak az ágyban! Szeretném, ha gyorsan megszoknál, megszoknád minden részemet! De ha nem megy rögtön, megértem, csukd be a szemed, fordulj el inkább!

Anna eddig sem igen tudta, hová nézzen. Látómezejét betölti az ágytól két – három lépésnyire álló férfi hatalmas alakja. Most kapva – kap a javaslaton, megfordul, összegömbölyödik, még a szemét is becsukja.

Simonnak a látványtól hirtelen jó kedve kerekedik, vadászat előtt szokta ilyen fölfokozott várakozás eltölteni. Egy régi, egyszerűen szép dallamot dúdolgatva folytatja az esti szertartást. Befejezi a mosakodást, egy durva kendővel végigdörzsöli a fogait, elővesz az egyik ládából egy tiszta inget. A tűzhöz lép, néhány farakást még tesz a nagy kupac izzó parázsra. Féktelen jókedve egyre nő. Újra van asszonya, újra talált valakit, aki mellett férfinak érezheti magát, aki mellett örülhet.

Az ágyhoz megy, látja a takarót szorító apró kezet megrezzenni. Simon elmosolyodik újra, bele a szoba félhomályába. Fél, tényleg. Kicsit, de csak kicsit megkínozza, kicsit játszik vele, azután...békén hagyja. Ujjait végighúzza a gyönge arcbőrön, a nyakon, az apró fülhöz hajol.

– Csússz beljebb, ez az én oldalam!

A leány a világért rá nem nézne, elhúzódik, elmenekül, át egészen a túlsó oldalra. Simonnak nevethetnékje támad, alig tudja visszafojtani.

– Nem fogsz te sokáig menekülni, angyalom! – gondolja magában. Szeretni fogja ez az asszony, vágyik majd rá, hogy hozzáérjen. Ezt gondolja, érzi, tudja.

Elfújja a gyertyákat, a szoba sarkait sötétség foglalja el, de a kandallóban égő tűz az ágyat még aranyló fénybe vonja. Simon a takaró alá bújik, jókedve töretlen. Egy – két pillanatig szótlanul szemléli a keskeny vállat, a lepedőn kígyózó hajfonatot. Karját az asszony felé nyújtja, ujjai kapocsként ölelik körbe a vékony csuklót.

– Gyere közelebb!

Anna habozni látszik, de azután a hátára fordul, a férfi felé csúszik, szempillái hosszú árnyékot vetnek a finom csontú arcra. Simon most nem törődik a mozdulatlan, merev testtel, az asszony mellé fészkelődik. Bal karjával átöleli, a kicsit vonakodó, bizonytalan asszony arcát apró csókokkal borítja.

Mikor nagy sokára elvonja ajkait, és megszólal, reszelőssé vált hangja vággyal teli, de a szavak, melyeket kimond, meglepik Annát.

– Félsz, pedig nincs rá okod! Ez az éj, nem az az éj! Ma csak alszunk, pihenünk, erőt gyűjtünk.

Mélyen a csodálkozó szemekbe néz, mosolyog.

– Tegnap jót aludtál a karomban. Aludj most is! Hagylak pihenni, a helyzethez hozzászokni. Aludj csak!

Maga is becsukja a szemét. Egészen a jó illatú, tiszta, új asszonya mellé fészkelődik, hozzásimul. Nagyot sóhajt. Itthon van... hazaérkezett...Ez a második éjszakájuk együtt.

6. fejezet

Anna reggel egyedül ébred, pedig kint még csak szürkül. a kandallóban tűz elhamvadt, a szoba kihűlt. Anna megborzong, összegömbölyödik,, a férfi melege most is hiányzik, akárcsak az első hajnalon... Simon... Azt mondta, félni látja...Pedig nem félt, na jó... talán csak egy kicsit. De nem retteg, nem retteg, mint a másiktól, Konrádtól. Simon jó ember, hagyta...békén hagyta.. hagyta pihenni, hagyja megszokni...

A folyosó felől zajt hall, halkan kopogtatnak az ajtón, de választ a kopogtató nem vár, belép majd becsukja az ajtót, Anna a fiatal szolgálóleányra csodálkozik.

– Ne haragudj, ha felébresztettelek, Úrnőm! Urunktól tudom,kimerített a hosszú út! Megrakom a tüzet, uram a lelkemre kötötte, hogy itt kezdjek, nehogy megbetegedj! Kimerült embernek rosszat tesz a hideg! Urunk azt mondta, csak vacsorára jön vissza! Körbenéz a birtokon! Jól teszi! Bár, Mária asszonynál gondosabb gazdát nehezen talált volna! Asszonyunk mindenen rajta tartotta a szemét! De hogy az urunk egy asszonnyal jöjjön haza! Ezt senki nem gondolta volna! de az összes lovag azt mondja, megbűvölted az urunkat egy szempillantás alatt...

A leányból tovább folynak a a mondatok. Levegővétel nélkül, folyamatosan beszél, a halk, zsongó hang újra elálmosítja Annát, nézi a leányt, a szorgos kezét, a fellobbanó tűzlángot. Amikor a leány elkészül, föláll, kicsit kíváncsian közelebb lép az ágyhoz.

– Jól vagy, Úrnőm? Nem kívánsz semmit?

Anna elmosolyodik.

– Jól vagyok, de tényleg fáradt vagyok.

Anna alig akar a szemének hinni, amikor a leány rákacsint, csilingelő hangon felnevet.

– Az biztos, hogy az urunk ágyában kimerülhet egy asszony! Sokan beszélik, hogy az urunk alapvetően nagy étvágyú férfi, bár az első asszony halála után úgy élt, mint egy szerzetes! De ennek vége! – kicsit irigykedve még hozzáteszi – Tényleg szép vagy! Urunknak nem hiába akadt meg a tekintete rajtad!

Anna szeme egyre jobban elkerekedik. Az ő házukban a szolgák nem ütöttek meg ilyen bizalmas hangot. Testvére sosem tűrte volna. Gőgös volt, és távolságtartó a szolgákkal. Ez, ez...nagyon szokatlan...a leány újra Annára mosolyog, nyíltan.

– Magadra hagylak. Uram megparancsolta, hozzam föl majd neked a reggelit, amíg rendbe nem jössz, meg nem erősödsz, kímélni akar. Bár engem kényeztetne egyszer így valaki!

Anna szólni sem tud. Nézi a becsukódó ajtólapot. Visszafekszik. A leány nagy tüzet rakott. a szoba gyorsan melegszik. Anna elbóbiskol. Napsütésre ébred. Az ablaktáblák fölötti üvegszemeken ragyogva tör be a fény. Késő délelőtt van. Átalussza az egész napot! Nem való ez! Fölül. Az asztalon tálca, rajta a megígért reggeli. Fölkel. Az egyik széken ott a ruha, amit Mária este adott. Anna gyorsan öltözik, kicsit megmosakszik. Éhes, hát enni kezd. A férfira, Simonra gondol. Kívánja a közelségét, de fél is. Konrádra csak undorral tudott gondolni, megborzong...Simon ereje, hatalmas alakja, férfias határozottsága egyszerre vonzó és egyszerre zavarba ejtő. Milyen lesz az életük? Ölébe lecsap a vágy, amit akkor érez, valahányszor a férfit meglátja, rágondol. Vágy és félelem...Félelem az újtól, ettől a sóvárgó, határozott vágytól, a férfi ölétől...Vágy, melyről két napja még azt sem tudta, hogy létezik...

A nap lemenőben, rohamosan sötétedik. Anna órák óta egyedül van. Mária napközben kétszer is meglátogatta, segített az erdőben széttépett ruhát rendbehozni, szótlanul varrtak vagy egy órán keresztül. Anna érzi Mária tartózkodását, valami miatt az asszony hűvös vele. Vagy csak ilyen a természete? Anna nem tudja, nem ismeri, őt sem. Ahogy szürkülni kezd, abbahagyják a varrást, Mária a dolgaira hivatkozva elmegy, Anna újra magára marad. Szokatlan, hogy tétlenül kell ülnie. Otthon, a régi, az előző életében minden napszakban akadt valami elfoglaltsága. Ő vezette a házat...Most nincs dolga, csak a férfit várja. Hasában remegés indul, egyre erősödik. Többször nagyot sóhajt, de a szorongás nem múlik, csak nő, egyre nő. összerezzen, amikor az ajtón kopognak. Sietve föláll, talán a férfi az. Saját hangjára alig ismer rá, amikor megszólal.

– Szabad!

De az ajtón csak Mária nyit be.

– Megjöttek a férfiak! Ha elég erős vagy, gyere le velem a vacsorára! Mindenkit megörvendeztetnél.

Anna úgy érzi, képtelen lenne akárcsak egy falatot is magába erőltetni, de bólint. Félve kérdezi.

– Jó leszek így?

Máriától kapott ruháját túl szűknek érzi, kicsit esetlennek. Magára igazította, de nem lett tökéletes. Haját megfésülte, egyszerű kontyba tekerte, de hiányoznak az ékszerei, szeretne még szebb, még vonzóbb lenni.

Mária elmosolyodik. Talán először, mióta Annát meglátta.

– Szép vagy! Az öcsém nem fog rajtad kívül észrevenni más asszonyt a következő években! Szerencséd van! Ha megtalálta melletted az örömét, hű lesz hozzád! Nem kell aggódnod! Gyere!

Anna már a lépcsőházban hallja, hogy lent a közös teremben sokan lehetnek. Hangos beszélgetés, harsány nevetés szűrődik át a tölgyfaajtón. Megtorpan. Mária akarjára teszi a kezét, újra rámosolyog.

– Nincs min aggódnod! Gyere! – a kilincsért nyúl, és a következő pillanatban Anna már egy csomó idegennel néz farkasszemet. Csak egy – két arc ismerős a tisztásról. A belépésükre hirtelen csönd lesz. Anna merev arccal bámulja a teremben ülőket, a gyomra a torkában. Istenem, segíts! Rögtön összerogy. De akkor hirtelen meglátja a férfit, a terem túlsó végén áll föl, mosolyog hosszú lépteivel pillanatok alatt szeli át a köztük lévő távolságot. Mellette van máris. Óvón öleli.

– Itt az én asszonyom!

Hangja harsány, örömteli .Az emberei közül valaki éljent kiált. A hangzavar az egekig nő, amikor a férfi még közelebb hajol, csókolni kezdi...Sosem csókolta még meg, az éjjel sem, amikor egy ágyban feküdtek! De most hosszan kedveskedik, gyöngéden becézget, Anna önkéntelenül kapaszkodik bele a férfi vállát borító köpenybe. Simon abbahagyja a csókot. Anna képtelen fölemelni az arcát a férfi mellkasáról, piroslik, szemét behunyja.

– Meg kell bocsátanotok neki! Nem könnyű pár napos asszonynak lenni!

Mária szólal meg, az ő hangja is szokatlan. Anna nem is gondolná, hogy ilyen dévajul vidám is tud lenni.

– Főleg a te asszonyodnak nem, édes öcsém!

Mindenki nevet. Simon újra lehajol, Anna a szemeire kap egy-egy futó érintést a férfi szájától.

– Gyere, angyalom! A vacsorát tálalták! Ülj mellém!

Anna végre kinyitja a szemét, fölnéz a férfira, annak szemeiben biztató derű. Átöleli Anna vállát, az asztal felé tereli. Anna nem néz senkire, arca még mindig lángol, dea gyomrában érzett szörnyű szorítás múlóban. A férfi maga mellé ülteti, kezét nem ereszti, úgy mondja:

– Nyugodj meg! nagy öröm nekem, hogy lejöttél! Bátor vagy! Az embereimnek sokat jelent, ha megtiszteled jelenléteddel a közös vacsorát. Nevess reájuk, és tenyeredből esznek majd!

Anna a férfira néz, az enyhén megszorítja az ujjait. A leány bólint, elmosolyodik. Simon elereszti a kezét, és a tőle balra ülő lovaghoz fordul. Henrik az. Nem néz Annára, Simonra figyel. Beszélgetésükből Anna csak egy-egy szót hall. Halkan vitatkoznak valamin, valamin, amit Henrik szerint Simon nem vesz elég komolyan. Anna nem tud figyelni a szavaikra, Mária, aki a jobbján ül, biztatni kezdi, hogy egyen. Anna korábban azt gondolta, képtelen egy falatot is lenyelni, de most lassan megnyugszik. A teremben ülők egyike – másika néha – néha ugyan felé pillant, de a szemekben a kíváncsiságon kívül Anna nem lát semmit. A föltálalt húsok gusztusosak, elcsábul. Később Simon újra felé fordul. Mosolyog, ahogyan szokott. Borral kínálja. Anna bólint, iszik néhány kortyot. A pohara fölött a teremben ülőket nézegeti. Mária újra hozzáhajol. Sorolni kezdi az emberek, asszonyok neveit, a rokoni viszonyokat, a sokféle tisztet, amit betöltenek. Anna feje percekkel később már zsong is. Elneveti magát.

– Túl okosnak gondolsz! Képtelen vagyok ennyi nevet egyszerre megjegyezni!

Mária komolyan néz rá.

– Meg kell jegyezned hamar! Te leszel itt az úrnő!

Annán átfut, hogy korábban Mária irányíthatott itt mindent, most talán fél, hogy nem lesz rá szükség tovább. az asszony ölében tartott kezeihez nyúl, végigsimít rajtuk.

– Még sokáig a segítségedre szorulok! Mi sokkal kisebb házat vittünk. Nehéz lesz itt eligazodnom!

Mária nem válaszol. Nem is néz Annára. Úgy mered az ajtón belépő, díszes ruházatú férfira, mint aki kísértetet lát. Akkor Simon is megérez valamit, a bejárat felé fordul. Szélesen mosolyog, föláll, a lovag felé siet, átöleli, egymás hátát veregetik, ahogy régi barátok között szokás. De Mária egyre sápadtabb. Kifehéredő ujjai Anna kezébe kapaszkodnak. Simon jön, a lovag az oldalán, a nőkhöz lépnek.

– Anna, ő itt családunk régi ismerőse, nekem jó barátom, Károly.

A lovag Simonnál idősebb, öt – tíz évvel, nehéz megítélni. Alig néz Annára, szemei Mária szemei után kutatnak. Nem sok jót láthatnak ott, mert a férfi elkomorul. Határozottan szól, szavait Máriához intézi:

– Nem bántani jöttelek, hölgyem! De jóvátenni régi bántásokat, igen!

Mária elengedi Anna asztal alatt szorongatott kezét, föláll.

– Késő bármit is jóvátenni!

Nem néz senkire. Kihúzott háttal vonul az ajtó felé.

Ahogy az ajtólap becsapódik, zsongás kel, Simon is beszélni kezd, keze Károly karján.

– Ez várható volt! De ne keseredj el! Szeret téged, még mindig! Maradj néhány hetet, ahogy megbeszéltük! Találkozhatsz vele nap mint nap, megnyerheted magadnak, tudom jól!

A lovag a fejét ingatja.

– Nekem nem úgy tűnt!

– Ismerem őt! Maradj, és nem csalatkozol, ezt megígérem! Anna, kérlek, foglalkozz a vendégünkkel, nekem van egy kis elintéznivalóm!

– Mária után megy – gondolja Anna...

De Simon nem jár sikerrel. Jó negyedóra múlva egyedül tér vissza, arcán tehetetlen méreg. Az este visszavonhatatlanul elromlik, az emberek gyorsan szállingózni kezdenek, a vendég is sűrű bocsánatkérésekkel búcsúzik Annától, és hamar visszavonul, a hosszú útra, fáradtságra hivatkozva.

Simon komoran néz maga elé. Anna óvatosan nyúl a karjához.

– Segíthetek?

Simon felnéz, elmosolyodik, de a mosolya fáradt.

– Nem hiszem, hogy tudsz! Hosszú napom volt...Menjünk föl! A reggel, talán, megoldja gondjainkat!

Kézen fogja Annát, kifelé menet még két csoportnál is megáll. Az első asztalnál az intézővel beszél. Magához rendeli másnap délelőttre. A másik asztalnál a szolgák ülnek. Simon hangja határozott, parancsoláshoz szokott.

– Kicsit késő van, de fürdőt szeretnék! Hozzatok föl néhány vödör vizet, forrót, hideget, ahogy szoktam!

Egy fiatal legény értetlenül kérdez vissza.

– Ahogy szoktad, Uram!?

Egy idősebb oldalba böki a legénykét, elhallgattatja.

– Értjük, Uram, Úgy lesz minden, ahogyan szereted! – a fiúhoz fordul – Fuss a konyhára! Urunknak forró víz kell, sok! Tegyenek még föl!

Az öreg Simonra kacsint.

– Jó éjt neked, Uram!

Simon enyhén elmosolyodik, jobbjával átöleli a zavartan álldogáló Annát.

– Gyere!

Elindulnak. A hátuk mögött fojtott kuncogás, halk nevetgélés kezdődik, de Simont ez láthatóan nem zavarja. Az ajtó becsukódik, a férfi Anna felé fordul.

– Menj vissza a szobánkba! Megyek én is nemsoká!

Anna kínban van.

– Dolgom van... a folyosó végén...

Simon fojtottan felnevet. Megfogja Anna kezét.

– Akkor egyfelé visz az utunk! Egy a szükségünk, és remélem, egy a vágyunk is !

Simon csak az árnyékszékek előtt engedi el Anna ujjait, rámosolyog a zavart asszonyra:

– A szobában találkozunk!

Anna érzi, ahogy a hő elönti vonásait, elpirul, örül, hogy gyorsan magára maradhat. A szomszéd helyiségben motoszkáló férfi zavarba ejtő. Siet végezni. A folyosók hidegek, visszavonhatatlanul közeledik a tél. Anna gyorsan áthűlik. A szoba még üres, amikor visszaér. A kandallóhoz lép, kezeit a parázs fölé nyújtja. telik az idő... A folyosó felől zaj támad, két ember érkezik, fakádat cipelnek, nagyot, nehezet. Vígan vannak, Anna nem érti, miért kell egy fürdőnek ekkora feneket keríteni... Kicsit furcsa lesz, hogy a férfi a szobájukban fürdik, ott, ahol ő is van, de majd elfordul, ahogy tegnap. Meg kell, hogy szokja ezt az embert! Simont. Simon szereti a tisztaságot... Az apja, a bátyja... tiszták ők is, bár nem mosakodnak, fürdenek ennyit, mint az ura. Egymás utáni napokon...Mégis, könnyebb megszokni egy tiszta férfit, mint egy Konrád – félét. Megborzong. Hihetetlen, hogy megszabadult tőle, hogy nem kell az érintését soha többé elviselnie! Hogy olyan érinti meg, akinek a kedvessége jól esik...ügyesen csókol...Annának hirtelen melege lesz. A férfi ma közelebb szeretne kerülni hozzá, mint előző éjszaka.. Látja a szemén, érezte a keze érintésén...

Az előbbi emberek visszatérnek, kezeikben vödrök, nyomukban Simon.

– Még egy forduló, Uram, és végzünk!

Simon szórakozottan bólint, ő is a kandalló elé telepszik. Szótlan. A lángokat nézi, vonásairól Anna nem tud leolvasni semmit. Képtelen tovább a férfi mellett maradni, az ágyhoz lép , összehajtogat egy inget, megigazgatja a párnákat, takarókat. Újabb percek telnek el, mire az előbbi két ember cipekedve visszatér. Hamar megszabadulnak a vödröktől.

– Elkészítsük a vizet?

– Tudod, jobb szeretem magam! Menjetek csak! Köszönjük!

Kettesben maradnak. Simon asszonya felé fordul, tekintete égő parázs, hangja a vágy hangja.

– Gyere ide!

Anna közelebb lép, kicsit vonakodva, kicsit húzódozva, de a férfi marka máris vaskapocsként kapcsolódik a csuklójára. Simon széttárt lábai közé húzza Annát. A térdére ülteti, arcuk majdnem egy magasságban. A férfi zavarba ejtő szemekkel nézi az asszonyt.

– Kérek tőled valamit. Egy ajándékot... De tudnod kell, elfogadom azt is, ha megtagadod.

Anna agyán átfut, hogy a férfi a szüzességéről beszélhet. Elpirulva bólint.

– Neked adom, neked adtam, még az erdőben.

Simon évődve szól:

– Nem, nem...félreértesz, az az ajándék az enyém, mióta férjedül fogadtál. Én most egy másik ajándékról beszélek. Egy másik ajándékot kérek._

Anna szeme elkerekedik.

– Hálára köteleztél azzal, hogy asszonyoddá fogadtál, megmentettél egy borzalmas házasságtól. Kérj bármit!

– Amit kérek, lehet hogy nehezedre esik majd megadni. Sok kisasszony nemet mondana...

Simon erősen figyeli Annát, ujjaival végigsimít a tiszta homlokon, a keskeny arcon, átfut a telt ajkakon.

_ A mezítelen testedet kérem, azt szeretném.

Anna arcán döbbenet.

– Elfogadom, ha nemet mondasz.

Anna a férfit nézi. A kérő, kérdő tekintetet, szeme sarkába bekúszik a kád képe is. Hirtelen megérti. Elpirul. Azt akarja, hogy vele fürödjön, hogy anyaszült meztelenül nézhesse. Anna ilyenről még sohasem hallott. Hogy egy néhány napos asszonytól, egy hölgytől valaki ilyet kérjen...

– Azt gondoltam, hogy az erdőben csak a folt miatt...

– Nem csak! Tudom felétek újabban nem divat, nem szokás, tudom, hogy a kisasszonyokat tartózkodásra nevelik. De itt, délen mi máshogy szeretjük. Egy férfi és egy asszony között nem lehet semmi, nem lehetnek titkok, meg kell ismerniük egymást egészen. Apám még anyám szüléseit is végignézte...

Anna szeme hitetlenkedő. Ez lehetetlen. Ilyen feléjük sosem eshetne meg...De ezek az emberek tényleg mások... Egy északi férfi sem vette volna el egy másik férfitól az erdők közepén, egy sem hányt volna fittyet a jelre...Tekintetét a férfire emeli. Azt látja, amit eddig, vágyat, határozottságot... Levetkőzni előtte... megfürdeni a szeme láttára... Nagyot nyel.

– Megteszem neked. Megteszem, mert kéred.

Simon szélesen elmosolyodik, tekintetében végtelen elégedettség.

– Most azért teszed meg, mert kérem, de előbb, vagy utóbb, megteszed majd a magad kedvére is.

Anna ezt erősen kétli. Még kimondani is nehéz volt, rögtön utána pedig elképzelni sem tudja, hogyan fogjon hozzá. Simon látja a bizonytalan szemeket, mosolyai egymásba érnek. Az asszonya tarkójára teszi a kezét. Ujjbegyei a csigolyák gyönge sorára simulnak. Enyhe nyomás indul, a kezdődő félelemmel vágy kezd viaskodni Anna belsejében. Simon közelebb hajol. Száját a nyak bőréhez simítja. A meleg érintések, az apró harapdálások váltogatják egymást, messze űzik Anna tartózkodását, aggodalmait.

Simon elvonja a kezét, elvonja a száját. Leveszi az ujjasát, kibújik a fehér ingből.

– Szeretnélek úgy ölelni, hogy nincs közöttünk semmi...Megbonthatom a ruhádat?

Anna az asszonnyá válás küszöbéhez ért. Tekintete homályos. Gondolkozásképtelen a férfi érintéseitől, közelségétől, az izmos test látványától. Bólint. A lovag a ruha derékrészéhez nyúl, pillanatok alatt megoldja a szalagokat, ujjaival lazítja a befűzött ruhaoldalt. Azután a mellrész következik. Itt is kibontja a ruhát tartó zsinórt, a meglazult anyagot lesimogatja. Annán már csak egy vékony, hófehér alsóruha marad. Nyakvonalon ráncolt, bő, egyetlen masni tartja, mely elől, a mellrész fölött árválkodik, szem előtt van, túl szem előtt. Simon nem mozdul, összenéznek.

– Levennéd?

Anna szereti a férfi hangját. Mély, határozott, őt akarja. Enyhén elpirul. Halványan elmosolyodik, föláll, kicsit bizonytalanul hátralép. Kezét emeli, karcsú ujjai megoldják a masnit. Most le kellene simogatni a válláról a ruhát, meg is teszi, előbukkannak a hófehér vállak, a telt mellek. De újra szégyen kúszik minden gondolatába...

– Nem megy...– súgja

Simon látja a gyanúsan csillogó szemeket, föláll, Anna elé lép, átöleli újra, csókolni kezdi. Szájával, ujjaival cirógatja a gömbölyű vállakat, egészen közel simul, mezítelen, forró mellkasához hozzápréselődnek Anna vágyjárta mellei. A leány fölnyög. Jó volt előző éjjel is, mikor a férfi átölelte, de ez a mostani élmény sokkal teljesebb, forró bőr ér forró testhez. Anna egyik kezével eddig is a férfi vállába kapaszkodott, most másik keze is elengedi a mell alatt, a hasa vonalánál szorongatott alsóruhát, karcsú ujjú meleg tenyerével Simon hajába simít. A férfi haja hosszú, a válláig ér. Ez is szokatlan, de Anna vadul szépnek látja így Simont. 
A férfi nézi a rajongó szemeket, a mellkasába olvadó melleket, érzi a hajszálai között bujkáló ujjakat, vágy tör rá... Tetőtől talpig látnia kell! Erős ujjait a keskeny derékra simítja, tenyere gyorsan tűnik el az összegyűrt alsóruha anyaga mögött. Egy gömbölyű popsit talál. Elégedett, tagolatlan hang tör föl a torkából, a mostanra teljesen meglazult alsóruha megadja magát, a leány bokája köré omlik. 
Anna a férfiba olvadva áll. Égő arcát Simon vállgödréhez szorítja, jobb keze az izmos vállba markol, balja a dereka köré kapaszkodik. Úgy simul a férfihoz, mint futónövény a vastag ághoz. De ez a fonódás lassan csapdává alakul... Anna mezítelen hasához kemény vágy nyomódik, meztelen combjaihoz kemény izmok préselődnek, egy erős tenyér a hátán, a fenekén mozdul, egy másik az oldala mentén araszolva a melléig ér. Simon kisimogat Annából minden szégyent, minden tartózkodást. Összes porcikájába kínzó vágy kúszik. Ölébe sürgető érzés tör, úgy mint az erdőben, azon a hajnalon, amikor minden eldöntetett, minden megpecsételtetett. Átadja magát a férfinak, mint akkor, vonakodás nélkül élvezi, ahogy az ujjak az ölébe simítanak, fölemelik, magas ösvényre terelik. a türelmes, kitartó, végtelenbe vesző mozdulatoktól Anna széthullik. 
Simon égő tekintettel nézi a karjaiban tartott, erőtlenné vált szépséget. Először érzi úgy, képtelen lesz tartani magát a saját terveihez, képtelen lesz ezt az estét olyan türelmesen végigcsinálni, ahogy eltervezte. Túl hosszú volt az idő, amit egyedül töltött, évekig elfojtott vágya elsodorhatja minden józan eszét, egyre inkább ettől fél. pedig Anna bizalmát meg is kell szilárdítani, nem elég megszerezni...Most elgyöngülve néz Simonra...Látja a szemén, hogy élvezte, ahogyan szerette. Ha most azonnal hanyatt dönti, ahogy legszívesebben tenné, a fájdalom elsöpörne mindent, az előtte adott örömnek többnek, még alaposabbnak, még nagyobbnak kell lennie. Várnia kell, ha most úgy érzi, belepusztul is. Fölsóhajt, ölébe kapja a könnyű alakot. Az ágy szélére ülteti, eléguggol, rámosolyog.

– Elkészítem a fürdővizünket.

Anna is mosolyog, a mosolyban valami meglelt béke fénye, de a férfi már tudja, ez az állapot nem tart sokáig.. Véget ér, mihelyt Anna gondolkodni kezd. Szégyellni kezdi, hogy van teste, és hogy az a test éppen most mezítelen, hogy egy másik ember keze által örülni mert. Egy darabig még azt gondolja majd, hogy mindez helytelen. Pedig amit egy asszony egy házasságban a férjének adhat, és amit egy férj az asszonyának, az mind Istentől való. Simon így hiszi. Így hitte az apja is. És majd ezt akarja örökül hagyni a fiainak, ha lesznek...

Elkészül a vízzel, visszalép az ágyhoz. Látja Annán a zavar kezdődő jeleit, nem néz rá nyíltan, kerüli a tekintetét, szeretne elbújni. Simon legszívesebben felnevetne. Ebben a szobában nem lehet elbújni egymás elől! Ez benne a jó. Újra a leány elé guggol, meleg kezével megfogja a szorosra zárt térdeket. Anna az ágytakaróba markol, nézi a férfi mozdulatlan kezeit.

– Ne kezdj félni, nincs okod!

– Tudom... De olyan furcsa minden... Ha mellettem vagy, úgy érzem, minden jó, minden úgy történik, ahogyan történnie kell... De ha ellépsz mellőlem, egy pillanatra is, már szégyent érzek...

– Szokatlan még minden, azért érzel így. Tudom én, hogy nem olyan könnyű egy férfi akaratának engedelmeskedni...De azon vagyok, hogy könnyebbé tegyem.

Újra ölbe kapja, a kádhoz viszi, óvatosan beleállítja a vízbe. Megcsókolja, vérforralóan. Elhúzza a száját, hamar.

– Nem túl forró a víz?

Anna int.

– Akkor élvezd!

Anna enged a vállára nehezedő kéz nyomásának, leül, a meleg víz körbeöleli, becsukja a szemét, hallja, ahogy a férfi vetkőzni kezd. Leveszi a puha csizmát, a lábszárára simuló nadrágot.

– Csússz előrébb!

Simon Anna mögé telepszik, Anna érzi a csípője mellett előrenyúló lábakat. Karok fonódnak a derekára.

– Dőlj nekem!

Anna így tesz. Kényelmes. Csukott pilláit föl nem nyitná, de egy apró sóhajjal elengedi magát. Egészen a férfi mellkasának dől. Feje a vállgödrében. Jó így. Körbeöleli a meleg víz és a férfi.

Hosszú pillanatok múlnak, anélkül, hogy bármelyikük megmozdulna, vagy megszólalna. Simon gondolataiba betolakszik az előző asszony képe, de elhessegeti. Nem fogja őket összehasonlítani, bár van amiben lehetne...Pici mindkettő, vékony, aprócska, könnyen szerethető. A régi...a régi Annája is így dőlt a mellkasának, ha együtt fürödtek...nem kellett volna a kádat behozni, ezt aközös fürdést erőltetni...A férfira olyan iszonyú hiányérzet tör, mint az első egyedül töltött év számtalan éjszakáján. Hiányzik...talán mindig is hiányozni fog...Nincs túl rajta, még sincs...   
Végignéz a karjaiban tartott nőalakon... Részben mégis, mégis túl van, túljutott a gyászon. Ha nem így lenne, nem tudna örülni. Most is, ahogy nézi a vékony csontú arcot, a víz fölött lebegő melleket, az enyhén fölhúzott, vízből kibukkanó, szép vonalú térdeket...vágyat érez. Vágyat, melynek már nincs köze ahhoz a vágyhoz, melyet az első asszonya iránt érzett. Kezét az egyik telt mellre simítja. Kész csoda...Kész csoda egy női mell puhaságához, lágyságához, teltségéhez ilyen közel kerülni. Anna megmozdul, a férfi felé tolja magát. Simon elégedetten mosolyodik el. Ez az. Erre volt szüksége. Így még inkább eléri. Egyik keze továbbölelgeti a melleket, másik meleg tenyere a leány hasára simul.

Anna kinyitja a szemét, bal válla fölött ránéz a férfire. A tekintetben hála, öröm.

– Jó ember vagy!

Simon elmosolyodik.

– Ne legyél benne nagyon biztos! Nagyon – nagyon rossz is tudok lenni! Most sem sok hiányzik ahhoz, hogy teljesen megvaduljak.

A meleg, világosbarna szemekből végtelen bizalom árad.

– Akkor is vigyázni fogsz reám!

Anna egyre inkább a férfi felé fordul, már nem annyira a háta, mint inkább a bal oldala simul Simon ölébe. Csókolózni akar. Látszik rajta. Szeret csókolni, ezt már Simon is észrevette. Nem csak szeret, tud is. Egy férfi szája már nem idegen Annának...de a teste, a teste még nagyon...Hozzásimul, ha magához vonja, de a kezével alig ér hozzá, alig meri megérinteni, kerüli hogy a kezével bárhol hozzáérjen. Egyszer – kétszer belesimított a hajába, hozzásimul, ha magához vonja, de kerüli, hogy a kezével bárhol megérintse, kerüli, hogy szemügyre vegye. Néhány dologhoz idő kell majd...De Simon türelmes...

– Ha megengeded, lemoslak!

Anna finoman bólint, kicsit elfordul, elhúzódik, most megint a hátát látja Simon, pont úgy, mint mikor a vízbe belépett. Egy keskeny, fehér, tiszta bőrű hát, átsejlenek a bordák, ahogyan Anna előrehajol. Simon föláll, a kádba önti a maradék forró vizet, majd leguggol, a szivacsért nyúl, mosni kezdi a leányt. mozdulatai határozottak, céltudatosak,most nem szívesen időz hosszan, már az ágyban szeretne lenni...

– Dőlj nekem újra!

Anna csukott szemmel újra a férfinak dől. Meleg víz csorog a vállára, a melleire. Sosem gondolta volna, hogy ez ennyire finom lehet...A víz vékony sugárban ér a bőréhez, végigpaskolja, végigcirógatja, azután Anna érzi, hogy a férfi a szivacsot újra a hasához teszi, hogy ott újra teleszívja magát... Kezdődik minden elölről... A lágy csobogás, a meleg patak, a férfi süllyedő-emelkedő mellkasa. Anna elbódul. A férfi keze úgy jár – kel a testén, mintha otthon volna. Fürdetni kezdi ott is... Kezdetben nehezen éri el a leányt, megemeli, még följebb húzza, ölébe vonja. Simogat és fürdet, jobb kezében még mindig ott a szivacs. Hihetetlen türelemmel folyatja a vizet a vágytól még inkább kitelt, élettel teli mellekre. Annát a változatlan ütemben zajló kényeztetés hamar eljuttatja oda, ahová a férfi szánta...

– Egy pillanatot sem tudok tovább várni! Gyere!

Simon föltámogatja Annát, aki legszívesebben meg sem mozdulna. A férfi a fürdőlepedőkért nyúl, eggyel körbetekeri a leányt. Látja az elomló gyöngeséget, elmosolyodik, fölkapja, az ágyhoz viszi, kigöngyöli, melléfekszik, a feje mellé könyököl. Széles tenyerével az arcába simít. A meleg barna szemekben bizalmat lát, a meglelt öröm visszfényét. Csókolni kezdi...Egyre mélyebben, egyre elszabadultabban. A száját, a melleit, a forró hasát...Nem sokkal később erős tenyere már a fehér combokon simogat, magához igazítja az elgyöngült asszonyt, kemény ölét a leány ölének feszíti. Anna akkor fölnyög, arcán fájdalom fut át, de Simon már nem akar, nem tud leállni, nem törődik a szabaduló mozdulatokkal, szorosan tartja a leányt, még inkább ráhajol, a matrachoz szögezi, alkarját a gyönge nyak alá csúsztatja, bal marka kapocsként öleli a törékeny vállat, erővel tartja maga alatt a menekülni akaró, tiltakozó asszonyt. Jobbjával a zárt kapuhoz igazítja az elszabadult vágytól kőkeményre duzzadt sürgetését, önnön vágyát, önnön akaratát. Nekifeszül a leány ölének újra. Az előbb egy gyöngébb mozdulattal csak fájdalmat okozott, kezdhette elölről...Ehhez a kapuhoz, erő és elszántság kell, tudta előre.. – Hát elszántan és erővel löki magát Annának, és a következő pillanatban melegség önti el, a leány vére, belső lágysága körülölelik. Még előrébb nyomul...Istenem!...Távolról hallja meg a fojtott sírást, karján érzi a másik ember könnyeit. Megáll, próbál észhez térni, nehezen megy. Saját hangjára alig ismer, amikor megszólal.

– Ne sírj! Ne sírj!

Szája a vékony csontú arcon, szemeken csókolgat, nyelvén érzi a könnyek sós ízét. Tenyerét Anna füle mögé, a hajszálak közé simítja.

– Már vége! Vége a fájdalomnak!... Nem haragudhatsz reám! –

Nagy sokára, végre a hüppögés halkul, abbamarad, az asszony visszacsókol. Kicsit félve, kicsit tartózkodóbban, mint szokott, de a szája a férfién. Enyhén nyitott ajkai végigcirógatják a vastag, meleg szájat, Simon elnyom egy megkönnyebbült sóhajt, gyöngéden visszakedveskedik...És lassan lent is...lent is inkább körbeölelik, mint kifelé tessékelik. Anna meleg barlangja megtelik élettel. Nedves forróság...Nedves forróságban fürdik...Az asszonya...Most már tényleg az. picit és óvatosan mozdul, tekintete az arcát kutató arcon.

– Jobb egy kicsit?...Jobb ugye?...

Megérkezik újra. Többször, óvatosan húzódik vissza. Anna arcán látja...látja, hogy érzékeny, érzékeny az öle, de az éles fájdalomnak vége van...Mélyen a leány, az asszony ölének nyomja magát. Látja, hogy szereti, és az apróbb fájdalmat az ő kedvéért elviseli.

– Látom, hogy fáj! Kicsit fáj, még mindig! De kérlek, engedd meg, hogy vágyam heggyé nőhessen benned!

Anna újra könnyezni kezd. Simon látja a könnyes tekintetet, már azt gondolja, túl sokat kért, de a nő akkor átöleli, fehér karjaival átfogja a vállát, belékapaszkodik.

– Gyere! Gyere!

És mielőtt belemerülne, elfelejtene mindent, a folyosó felől kemény léptek dobogása hallatszik. Valaki bedörömböl a szoba ajtaján. Simon elmorzsol egy fojtott szitkot, legördül Annáról, a takarót az asszonya mezítelen testére rántja, mérgesen kiált az ajtó felé.

– Ki vagy?

– Henrik!

– Gyere be!

Simon már az ágy szélén ül. Hangjában a méreg az egekig nő.

– Remélem, jó okod van rám törni az ajtót!

Henrik hangjában szintén méreg, méreg és vád.

– Ég a Rohanó-patak-völgyi falvad! Az tán elég jó ok, uram!

Anna nem érti a vádló hangot, Henrik felé, Anna felé villanó éles tekintetét. Hideg fut végig a hátán, megmagyarázhatatlan rossz érzés tölti el. Simon egyfolytában káromkodik. Eget a földdel összeszidja. A ruháit rángatja magára, hihetetlen gyorsan öltözik.

– Veletek mennék, értek az égett sebekhez!

A két férfi ránéz a halk, félve szóló Annára. Henrik hangja határozott.

– Nem jöhetsz most! – szeme Simon szemét keresi – nem lenne biztonságos!

Simon bólint, a kardját csatolja. Henrik felé fordul.

– Biztos vagy benne, biztos, hogy ő az?

– Hatalmas a fény az ég alján, magad is megnézheted! Valaki gyújtogatott, nem egyetlen ház ég.

Simon tovább káromkodik, az ajtó felé indul, pillanatra megtorpan, visszafordul.

– Maradj az ágyban, Anna!

Parancsnak hat, Anna annak érzi, nincs a mondatban csak keménység, Simon tekintete...mintha vádolna. Anna így érzi. De nincs ideje meg is bizonyosodni róla. A férfiak kicsörtetnek, Anna magára marad...

Valaki gyújtogatott... Konrád!!!.. Konrád az! Bosszút állt! Miatta, Anna miatt történt... Lehet, hogy hibáztatni fogják... Reszketni kezd. úgy fázik már, mint két napja az erdőben...Képtelen kimászni az ágyból, képtelen tenni a tűzre, képtelen... Összegömbölyödik a takaró alatt, amit a férfi rántott rá, elvackolódik ott, ahol a férfi szerette... Nézi a kandalló parazsát, a gyertyák lángját... Mi lesz most? Talán egy óra is eltelik, mire a vastag takaró, a távollévő férfi illata újra átmelegíti, elalszik.

Két és fél éve indítottam a blogot. Ez volt az egyik első bejegyzésem. Alig, hogy kikerült a netre, kaptam egy kritikát, amit azóta törölhettem volna, de nem tettem. Álljon itt mementóként, példának arra, hogyan nem szabad kritikát írni. (Anonim vagdalkozás a teljes szöveg ismerete nélkül, az általam ábrázolt kor ismerete nélkül.) Egyetemet végeztem magyar-történelem szakon, és névtelen senkiként kezdtem el a blogfeltöltést. A Molyon összevitatkoztam egy megmondóemberrel, utána érkezett ez a pár sor.
Ha elolvasod a lentebbi kritikát, kérlek, olvasd el azokat a bejegyzéseket is, amikkel annak idején reagáltam. A blogon található öt regény, azt remélem, bárkit meggyőzhet arról, a szövegeimben nem csak hibát lehet találni. Jelenleg 30 ezer fölött jár az oldalbetöltések száma, számtalan pozitív bejegyzést kaptam, az olvasóim (talán te is:-) visszajárnak, maradjon itt ez a negatív írás, mi pedig menjünk tovább. 2018. február 3.

(A (folytatjuk) linkre klattyintva elérhető a blogon a teljes regény.)

(folytatjuk).

Tetszett?







pollcode.com free polls