2015. augusztus 27., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 2.


7. fejezet

Hajnalban ébred, először nem tudja, mire. Újra fázik, hideg van... csak fel kellene kelni, muszáj a tüzet feléleszteni, megfordul, majdnem felsikolt. Az ágy mellett a férfi áll. Simon. Őt nézi. Anna orrába bekúszik a füst jellegzetes szaga. Simonból árad. árad, mint a tenger, egyre jobban betölti a szobát, bekúszik Anna tüdejébe, úgy érzi, megfullad, megfojtja a szag és a férfi kemény tekintete. Reszketve szólal meg.
– Ha akarod... ha akarod, elmegyek.
– Nem mész sehová! – Simon hangja csattan. – Meg ne próbáld! Csak a bűnösök szöknek el!


Anna látja Simon öklén megfeszülni az inakat, ahogyan az ágymennyezet tartóoszlopait szorítja.
– Magamra haragszom, nem hallgattam Henrikre!... Figyelmeztetett, hogy a birtokom keleti fele veszélyben van... Nem vettem komolyan! Majdnem az egész falu leégett!
Simon szemében újra vád, Anna úgy érzi, úgy látja. Sírhatnékja támad, könnyeit nyeli, úgy nyögi:
– Sokan... sokan meghaltak?
– Nem, nem sokan. Két ember égett a házában. Két öreg, nem hallották meg a kiáltozást, a lármát. Süketek voltak, szegények. Mire valakinek eszébe jutottak, már nem lehetett a házukba bemenni... Van néhány sérült is. Délelőtt átengedlek a faluba. Máriával és két emberemmel átmehetsz. Gyógyíthatod a sebeket... szeretni fognak érte... Henriket azon a részen mindenki gyűlöli... Nem csak a mostani tette miatt! Azt beszélik, a patakra mosni járó asszonyok közül időnként elkap egyet-egyet. Próbáltam már a nyáron is beszélni vele... de nehéz vele szót érteni... kértem, hogy hagyja békén a parasztjaimat, kergesse az asszonyokat a saját falujában! De annak az embernek az erőszak a mindene!...
Közelebb lép. Simon szemeiben először lát Anna kedvességet, gyöngédséget ezen a feketén lángoló hajnalon. Simon tenyere az ágyon ülő Anna tarkóján, markol, erővel tart.
– Tönkretett volna... Tönkretett volna néhány hónap alatt. Nem az a fajta vagy, akit az erőszak meghajlít! Eltörtél, eltörtél volna hamar! Ne gondolkozz azon, hogy mellette kellett volna maradnod!
– Így most mások szenvednek miattam!
Simon elengedi Anna tarkóját, a kandallóhoz lép, leguggol, a parazsat élesztgeti.
– Mondtam, hogy a hibás én vagyok! Veszély mindig van! És az én dolgom, hogy észrevegyem!
Hallgatnak.
– Mi lesz most?
– Henrik holnap... azaz inkább már ma, elmegy Konrádhoz. Beszél vele. Megpróbálom kiengesztelni. Évek óta fáj a foga az egyik halastavamra...
– Henriknek nem eshet baja?
Simon nem néz Annára, még mindig nem.
– Remélem!... Vállalta, hogy átmegy! Távoli unokatestvérek Konráddal. Van esély, hogy szóba álljon vele ez az emberbőrbe bújt vadállat!
– Odaadod a tavadat?
Simon Anna felé fordul, végre újra ránéz.
– Holnapra többet tudunk! Ne kérdezgess most, nincs biztos válaszom semmire!
A férfi ott hagyja a tüzet, a kád mellé térdel, a keze csupa korom, mosni kezdi.
– Lefekszel még? – Anna hangja bizonytalan.
Simon bólint.
– Aludnom kellene. egy-két órát, úgy érzem magam, mint akit kerékbe törtek!
Most az arcát mossa, azután föláll, törölközik, vetkőzni kezd, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy órákkal korábban öltözött.
Anna hirtelen zavarba jön, még nem ismeri... nem ismeri a testét... Valahogy úgy érzi, nem is lenne helyénvaló, ha megbámulná. Becsukja inkább a szemeit, nem látja, csak érzi, hogy a súlyos test mellé bújik, Simon magához öleli.
– Nincs jobb, mint egy ilyen iszonyú éjszaka után egy olyan asszonyhoz, mint te, odafészkelődni! Sosem bocsátottam meg volna magamnak, ha az az állat Konrád elvisz az orrom elől!
Anna kinyitja a szemét, a férfi tekintetét keresi.
– Félek... félek, hogy megbánod végül mégis.
Simon mosolyog, széles tenyere Anna hátán simogat, a feneke felé araszol.
– Akkor nagyon igyekezned kell, hogy ez ne történjen meg, nagyon kedvesnek kell lenned velem!
Anna zavarba jön. Lesüti a pilláit.
– Nem keltem fel, miután elmentél... nem mosakodtam meg. Mindenem... de hiszen tudhatod... a véremet nem mostam le... – A szégyen az arcát színezi, hangját megakasztja.
Simon felszabadult nevetése betölti a szobát.
– Nem baj! Az asszonyom vagy! Már tényleg az! Mosakodni pedig igazán ráérsz később is!
Simon bőre forrósodik, meleg lehelete Anna arcára árad. Anna nem tudja, hogyan lehetséges, hogy a férfi érintésétől elfelejt mindent... Ez az érintés határozott, céltudatos, és ugyanakkor gyöngéd. Simon keze nyomán elindul valami Anna belsejében, zsibongás támad, mindene élni kezd, hullámokban érkezik a vágy. A hiányérzet az ölében az egekig nő... Hogy hiányozhat valami, amit még meg sem szokott? Hogy hiányozhat valami , ami pár órája még fájdalmat okozott? Hogy hiányozhat valami, ami egy alig ismert férfi sosem látott része? Nem mer ránézni, nem meri megismerni, de érzi... most is érzi a combján, érzi, hogy erős, hogy rá vágyik. Beengedi, magába engedi újra, és teljes lesz a világ. Ketten együtt egy egész... Megtalálta a párját, a férfi is és ő is.
Simon utolsó értelmes gondolata az, hogy talán mégsem kellene magát ilyen füstszagúan, izzadtan ráerőltetnie magát egy néhány órás asszonyra, de a gondolatot pillanatok alatt elsodorja a sürgető vágy, hogy benne lehessen újra... Élvezni akarja, amit öt éve nélkülözött... Saját heves, kitörni készülő öröme felé siet. Amikor megérkezik, az élmény teljesen letaglózza. A világról, az asszonyról, saját súlyáról elfeledkezve fekszik Annán, nem mozdul...
Anna... Anna nagyon furcsán érzi magát. A hatalmas súly a matrachoz szögezi, de ez amennyire kellemetlen, annyira jó is... alig kap levegőt, de mégis... finom, ahogy a férfi bőre mindenütt hozzáér. Borostás arca az arca mellett, Simon hajszálai a nyakát csiklandozzák. A sürgető érzés az ölében megmaradt, de a mozdulatlan összefonódástól lassan tompul. Egyik keze a férfi karján, óvatosan cirógat. Új... nagyon új, hogy kemény izmokat érint... annyira más, mint a saját teste. Erő, vadság, titokzatosság árad belőle, még most is, hogy nem mozdul.
– Agyonnyomlak.
Oldalra csúszik, de nem tágít, szorosan mellette fekszik, keze Anna hasán.
– Egy asszony sem szereti, ha a férje ennyire előresiet, saját vágyát a nő vágya elé helyezi, de meg kell bocsátanod! Az éjszaka kivette minden erőmet...
– Szerencséd van, uram, hölgyed még nem igazán tudja, mit szeretnek az asszonyok.
Simon szélesen mosolyog.
– Könnyen adsz feloldozást! És ezt ma ki is használom. Muszáj aludnom
Mellette marad, úgy alszik el gyorsan, mélyen. Anna kicsit csalódott. Szeretne beszélgetni, szeretne becézgetni, szeretné, ha ölelhetné. De elképzeli a férfi éjszakáját... a fáradtság bárkit legyűrne...
Sokáig fekszik ébren, és ahogy az ablak üvegszemei mögött meglátja a nap első sugarait, fölkel. Meg kell törölköznie, a combján látja a sötétlő foltokat, elvesztett szüzessége nyomait. Mozdulata elakad. Életében először érzi meg, ahogy egy férfi magja elhagyja ölét, melegen végigcsordul a belső combján. Az ágyra, a férfire kapja a tekintetét, de az embere meg sem mozdul, mélyen alszik. Anna kicsit kapkodva, kicsit idegenkedve törölgetni kezdi magát. Ezt nem tudta... vagyis sosem gondolkodott rajta... és most furcsa... , hogy ez is hozzátartozik, része az egésznek. Mi lesz még? Mi az, amit nem tud, nem is sejt, és mégis meg kell majd szokni? Nincs ideje a válaszokon törni a fejét, mert a férje mozgolódni kezd, karja Anna után kapaszkodna és, és hogy nem találja, hátára fordul, a szobában keresi.
– Máris felkeltél?
Anna nem néz a férfira, zavarban van, a ruháját igazgatja, mintha eddig is ezt csinálta volna.
– Nem tudtam visszaaludni. Hozatok neked forró vizet, ha szeretnéd.
– Ne fáradj vele! Kelek én is ! Reggeli után visszamegyünk a faluba. Közeleg a tél, egy-két hetünk sincs, hogy az emberek fedél alá kerüljenek.
Anna felnéz, nem veszi észre, milyen mereven áll, mennyire reszket a hangja.
– Ennyire sok a tennivaló?
Simon beszélni kezd, sorolja a várható munkákat, közben az ágy szélére ül, Anna elkapja a szemét, elfordul, a kandallóhoz lép, éleszteni kezdi az időközben leégett tüzet. Zavarban van. Hogyan lehet egy mezítelen férfi látványát megszokni?
– Van néhány ház, ahol csak a tetőszerkezet ment tönkre, azokkal biztosan készen leszünk, de öt-hat ház teljesen menthetetlen, talán egy hónapba is beletelik, mire a férfiak fölhúzzák az új épületeket.
– Van pénze a parasztoknak faanyagra?
A férfi föláll, a ládára dobált ruhákhoz lép, a nadrágját kezdi magára rángatni, hangjában fojtott harag.
– Eszembe sem jutott pénzt kérni a fáért! Az én hibám is, hogy ekkora baj történt! A fát, a favágók munkáját ingyen adom a falunak!
Anna arcát az éledő tűz melege, a zavartság pirosra színezi. Föláll. Kezét a szoknyaoldalba törli.
– Megfordulhatsz!
A férfi hangja szinte csattan. Most miért ennyire mérges? Anna feléje fordul. Simon leszegett fejjel áll, az ujjasát veszi föl éppen. Felkapja a fejét, amikor a nő halk, de mégis határozott hangon megszólal.
– Nem ismerem az embereidet, a parasztjaidat, és téged sem. Nagylelkű vagy, ha ingyen adod azt, amit mindenki más pénzért adna.
Simon szeme szúrósan, gyanakodva villan.
– Azt mondod, nagylelkű, de lehet, hogy magadban, belül, bolondnak gondolsz!
Anna kihúzza magát, szeme szikrát hány.
– Nagylelkűt mondtam, és arra is gondoltam! Nagylelkű voltál velem is, most az vagy a parasztjaidhoz is! Nem olyan asszonyt vettél magad mellé, aki hízelgéssel akar a lábadról levenni!
Simon fölvont szemöldökkel nézi a haragtól kigyúlt arcú, határozott hangú kedvesét. Talán ez a nő mégsem lesz olyan csöndes, olyan engedelmes, mint először gondolta... Lassan elmosolyodik.
– Ha nem hízelgéssel, akkor mivel is akarsz levenni a lábamról, kedvesem!?
– Nem veszel komolyan!
Simon Anna mellé lép, magához húzza az enyhén vonakodó testet. A nő álla alá nyúl, megemeli a konok kis fejet. A szemekben kitörni készülő cseppek csillognak.
– Ne veszekedjünk máris! Rosszul sült el ez az éjszaka, és a reggel sem hozott kellő enyhülést! Feszültek vagyunk mond a ketten. Lesz új éjszaka, és lesz idő bőven, hogy kínzó vágyainkat elaltassuk, egymást jobban megismerjük.
Anna nem érez most vágyat a férfi iránt, csak enyhe mérget, bár az is oszlik. Elég, hogy Simon átölelte, hogy az arcát a kezébe vette, elég ahhoz, hogy megbocsásson. Az alaptalan vádakat felejtve visszamosolyog a férfira. Simon is mosolyog miközben ellép, fölemeli a a karcsú ujjakat, apró csókot lehel rájuk.
– Menjünk le a nagyterembe reggelizni! Minél hamarabb kezdünk a mai naphoz, annál hamarabb érünk a végére!

(folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése