Júlia arcai 2.

2. fejezet

– Nem jöhetsz többé! – a hang szeretetteljes, de határozott.

Alexander fölkapja a fejét, a nadrágját tartó zsinórokat fűzi éppen, hazafelé készülődik. Kielégült, és nyugodt. Incselkedésnek, női szeszélynek gondolja a szavakat, visszalép az ágyhoz, rátérdel a matrac szélére, ad egy ráérős csókot a jól ismert ajkakra, keze végigsimít a telt melleken. a nő füléhez hajol, úgy suttog.

– Talán nem voltam elég jó, maradjak még?

A nő fölnevet, elhessegeti a kutató kezeket, magára húzza a a takarót, fölül. Arca komollyá válik. Szemeit Alexander szemeibe fúrja.

– Olyan munkám akadt, mely lehetetlenné teszi, hogy találkozzunk.

A férfi szemöldöke összeszalad.

– Vállaltad valaki ápolását?

– Bizony – bizony! – a nő az alsóruhája után nyúl, gyorsan bújik belé, maga is kikászálódik az ágyból.

– Volt már nem egyszer, hogy miközben ápoltál valakit, azért csak szántál időt reám is!

– Volt, de most nem lesz!

Összenéznek. A férfi az okot kutatja, de a szemekben csak azt látja, amit eddig, szeretetet, gyöngédséget. A nő a férfihoz ér, párnás ujjait végigfuttatja az erőtől duzzadó karon, szeme bepárásodik.

– Vége... vége.

A férfi szája makacs vonallá préselődik. Nézi a nőt meredten, és nem ért semmit.

– Apám!?... Apám járt itt! És lefizetett, hogy tedd ki a szűrömet!

– Nem! Nem erről van szó!

Mária nem néz rá, elfordul. Alexander tudja, csak jól gondolja, az apja... az próbálja meg irányítani, feleséget akar mellé, évek óta. Nem várt tovább...

– Szóval az apám, mégiscsak tudott akkora összeget mondani, amennyiért hajlandó vagy elszakítani a szálakat, amik hozzád fűznek!

– Az igaz, hogy apád járt itt! De eljön majd minden évben, volt már itt vagy ötször! Nem erről van szó!

A férfi hangjában méreg, megbántottság.

– Akkor miről? Miről szól ez az egész? Ki akarod talán erőltetni, hogy elvegyelek!

A nő fölnevet.

– Húsz évvel vagy nálam fiatalabb! Csak egy egyszerű polgár leánya vagyok, te pedig nemesember! Esküszöm, sosem kívántam a feleséged lenni! Anyád helyett anyád voltam, te pedig férjem halála után jó szeretőm, igazi kedvesem! De felnőttél, ideje a családodra, a birtokaitokra, az örököseidre is gondolnod! Apádnak igaza van! Keresned kell egy piruló szüzet, és megtanítanod évek alatt mindenre, amit te tőlem, én a férjemtől megtanultam! Gyermeket kell nemzened! Apádnak egyetlen fia vagy, erre is gondolj!

– Jó, elveszek valakit! Gondoltam már erre, magam is! De továbbra is járni akarok ide, ide hozzád!

– Nem.

A nő szemében határozottság, nem várt erő.

– Nem!

A férfi értetlenül áll. Keres, kutat a tágra nyílt, ismerős, zölden csillogó szemekben.

– Van egy másik férfi!?

A nő újra fölnevet, szeret nevetni.

– Nem! Nem, dehogy! Isteni férfi vagy, erőtől duzzadó, bőkezű, nincs senkim rajtad kívül, de lassan magam sem értem, mit eszel még mindig rajtam. Nézz meg! Megöregedtem! Alig győzöm már a tempót, amit az ágyban diktálsz! Keress magad mellé valaki mást!

Mária szemében újra ott a felhő, hangja színe is sírós, a férfi képtelen mozdulni, hátat fordítani, végleg kimenni az ajtón. Megfogja az ismerős kezeket, az egyiket a szájához emeli, csókot ad, édes mindegyik.

– A szemeden látom, egy szavad sem igaz! Akarsz engem! Akarsz, épp úgy, mint tegnap, tegnapelőtt, mint tavaly, mint tíz éve!

– Igen! Igen, akarlak! A szívemmel! De az eszem évek óta súgja, vessek véget ennek az egésznek! Miattad! Nem magam miatt! Illetve mégis, lassan magam miatt is! – nehezen, de elhúzza a kezét a férfi kezéből. – Szeretlek, mindig is szeretni foglak, de öregségemre akarok magam mellé valakit, aki illik hozzám, akivel kimehetek az utcára, aki vasárnaponként elkísér a templomba.

– Csak van valaki! – csattan föl a férfi hangja.

A nő talán meg is rettenne, de jól ismeri ezt az embert itt, sosem ütné meg.

– Nincs! Mondom, nincs! Sosem bántottalak meg azzal, hogy mást is ágyamba fogadjak! Elmondok mindent, hogy megérts! Ülj le! Töltök egy pohár bort.

A férfi nézi a nő háta közepét, a vörös, tekergő fürtöket, próbál nyugodt maradni, pedig úgy érzi, a szívét tépik ki éppen. Nem ül le, állva marad. Férfiból van, nem asszonyból. Erőt kell mutatnia, akkor is, ha sosem érezte még magát ilyen gyöngének, talán csak anyja halálakor. A nő újra előtte áll egy szépen metszett pohárral a kezében, a férfi ráismer, tőle kapta. Képtelen átvenni, csak áll. A nő a szemekben újra meglátja az elveszett gyermeket, a kisfiút, akibe jó tíz éve beleszeretett. Fia helyett, fia volt... Majdnem elgyöngül... de azután a poharat egy furcsa grimasszal az asztalra teszi. Igyekszik határozottan szólni.

– Egy özvegyember mellé hívtak. Nem szoktam férfit vállalni, de őt vállalom, és ha sikerül életet lehelnem belé, azon leszek, hogy megszeressen, hogy elvegyen. Nem találkozhatunk többé!

A férfi szemében iszonyat veszteség, de csak egy pillanatra, gyorsan takarja el a nő kutató szemei elől az érzéseit. Hosszú csönd szakad a szobára. Azután a férfi mégis hangjára talál.

– Látom, eldöntötted! Hát, jó! – meg akarja bántani ezt az asszonyt, bánatot akar okozni. – Talán már tényleg túl öreg vagy hozzám! Hát keress magad mellé egy vénembert!

A nő szemében szikra villan, a keze pofonra lendül, de a férfi villámgyorsan kapja el a lendülő kezet. Magához szorítja az ezerszer ismert, ezerszer szeretett testet.

– Tényleg azt hiszed, meg tudsz lenni, e nélkül!? – ölét a nő hasának feszíti – Vagy azt hiszed, hogy én meglehetek e nélkül!? – tenyere a vékony anyagon keresztül a nő ölébe markol.

Jól ismert kéz, jól ismert öl. A nő alig kap levegőt. Minden, amit most, az utolsó fél órában tett és mondott, semmivé válhat. Nem tudja, honnan az erő, mellyel a férfit újra ellöki, magától eltaszítja. A szavak visszavonhatatlanul végletesek.

– Ott az ajtó! Menj el! Menj!

Könnyek záporoznak az arcán, de nem marad, hogy a férfi újra hozzáérhessen, megvigasztalhassa. A másik szobája ajtajához lép, és villámgyorsan tűnik el. A férfi a becsukódó ajtólapot nézi, legszívesebben letépné. Ez a nő az övé! Az övé tíz éve! Elküldte... Jó, hát akkor elmegy. Elmegy, és vár egy-két hetet, és visszajön, mert olyan biztosan érzi, olyan biztosan tudja, mint még soha, hogy kell ő ennek az asszonynak, még mindig. Van ereje, hogy elmosolyodjon.

Vissza fog jönni, és a nő örül majd, mert ő sem tud hosszan nélküle meglenni. Akármit mond, akárhogyan is mondja.

De az éjszakája nyugtalan. Morcosan és kialvatlanul ébred. Bizonytalan érzések gyötrik. A tíz év alatt sosem kellett bizonytalanságot kiállnia. Mária szeretete olyan szilárd volt, olyan biztos... Ettől lett férfivá. Szálfaegyenes és öntudatos, olyan férfi, akit szeretnek, és aki viszontszeret. Arca még komorabbá válik, mikor meglátja az ajtólap alatt becsúsztatott levelet, rajta a jól ismert pecsétet. Számtalan ilyen levelet kapott a hosszú évek alatt, a legtöbbnek örült, de ezt most rossz érzésekkel emeli, tépi föl, olvassa.

A levél rövid és velős.

" Hosszú volt a tavaszunk, gyönyörű a nyarunk, de egy ideje itt az ősz, és az én őszöm még nem a te őszöd! Az együtt töltött időre, kérve kérlek, ne keress többet! Ne tedd nehézzé azt, amibe így is kissé belehaltam. Szeretlek, de légy férfi, gondold át, mi érdeked, és engedj el!"

Alexander lustán elmosolyodik. Mária szereti, szereti változatlanul. Vár pár napot, azután megkeresi, és magához simogatja. Még, hogy ne bírná a tempót! Nevetséges! Egy csitri sem érhet a nyomába! Igazi asszony, aki mellett minden férfi igazi férfinek érezheti magát!

Jókedvre derül, egész nap halovány mosollyal az arcán jár-kel, pedig mostanában a húga miatt komor volt, mint mindenki a várban, mióta a szégyen, a húga szégyene kiderült... Sosem felejti.

(folytatjuk)