Kettő együtt

Kettő együtt

Percekig feküdt mozdulatlanul, agyából minden kihullott, nem gondolt senkire, semmire. Azután újrakezdődött, nyögdécselve tornázta magát egyre magasabbra. A dolog sosem volt könnyű, útközben kisebb völgyeken, hegyeken vergődött keresztül, ilyenkor leírhatatlanul megfejthetetlennek érezte az erőket, amelyek a mélyben munkálkodtak.
Sokszor szinte kétségbe ejtette egy-egy visszalépés, amikor nem sikerült megtalálni a következő ritmust, és az út nem előre-fölfele, hanem valahová oldalra húzott. Nagyon szeretett felérni, de időnként feléledt benne a mély félelem, ez az egész egyszer, visszavonhatatlanul véget érhet. A letérők azonban eddig mindig, végül is visszavitték a legfőbb ösvényre, a meredek út végén pedig egy jól begyakorolt, megbízható villanás várta.

Itt volt megint. A nő ölén apró rángások futottak végig, méhe néhányszor összehúzódott. A torkából föltörő, vágyjárta hangok belefulladtak egy frissen mosott lepedő ráncaiba. Pillanatokon keresztül feküdt mozdulatlanul, agya kiürült. Azután még mindig aprókat zihálva a hátára fordult, jobb kezével lenyúlt, és nagyot sóhajtva kihúzta magából a kedvencebbik vibrátorát.

Nem az a fajta volt, akinek utólag lelkiismeret-furdalása támadt, bár a legkevésbé sem szerette volna, ha egyszer egy vibrátorral a lába között érné majd el a halál.

Feküdt. Néhány összefüggő gondolata a férfin időzött, a férfin, az emberén, azután a vágy éhes állatként vetette rá magát újra, és a nőnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy visszatartsa. A sürgető késztetésnek nem lehetett ellenállni, elérte megint a mindent beburkoló forróság. Ahogyan a hasát hintáztatta, érezte a fenekére boruló puha gyapjútakaró bolyhait, finom cirógatásuk közel azt az örömet nyújtotta, amelyet egy meleg, gyöngéden érintő kéztől lehetett elvárni.

Most kínlódva haladt, agyában mondatok zakatoltak. Idővel úgy érezte, hovatovább képtelen a koncentrációra, amellyel egy újabb csúcsot megmászhatna, letudhatna. Szavak bukkannak föl, melyek sorokká rendeződnek, és a nő rájött, nincs értelme tovább kergetőzni. Hirtelen elhatározással, fölül, lámpát gyújt, fölkel, és megpróbálja papírra vetni mindazt, ami hónapok óta a gondolataiban kering, hónapok óta foglalkoztatja.

A szavak áradnak, mint a tenger, könnyebb őket elérni, mint vágyat érlelni. Most könnyebb.

1. fejezet

Kialvatlanul ébred. Ez már jó ideje minden reggel így megy. Percekig fekszik az álom és az ébrenlét határán. Rászokott, hogy a karját ilyenkor a feje alá teszi, visszaszundít, tíz perc, negyed óra, maximum ennyi idő telhet, elzsibbad, erre mindig fölébred. Így van most is. Sóhajtva kászálódik. Sötétben megy le a lépcsőn. Alig látja a fokokat, de mégsem gyújt lámpát, csak amikor már a konyha biztonságos talaján áll. Akkor is csak a mosogató feletti, éppen csak egy kevés fényt adó égővel szoktatja szemét a világossághoz. Mozdulatait ezerévesnek érzi, ritmusosan tesz-vesz. Kávé... tea... szendvicsek... Szeme sarkában mozgást érzékel. A férje... odaint, odaköszön. A magányos sziára reménytelen választ várni. A nő a szája sarkában megjelenő apró grimasszal fordul vissza a szendvicsekhez. Vaj... szalámi... uborka... Hallja, ahogyan a lehúzott víz végigzúdul a csöveken...

– Holnap át kell mennem a Dunántúlra! Lenne időd bepakolni délután két napra?

Bólint. Nem néz a férfira. Az elkészült szendvicseket nézi.

Elmegy. Már megint. Régebben, évente talán kétszer akadt hivatalos útja, most meg havonta megy, vagy még sűrűbben. Hülyének nézi! Számon kellene kérni rajta, a szemére vetni... Megtette. Az ősszel... próbált vele beszélni, de a férfi csak nevetett.

– Nincs senkim rajtatok kívül!

Akkor elhitte. A férje nagyon meggyőző tudott lenni.

– Féltékeny vagy!?

Itt van! Hátulról öleli, végigsimít a karján, belecsókol a nyakába. És ő pont úgy jár, mint mindig, mióta ezt az embert megismerte, amióta először megérintette, zsibongás támad a hasában, és minden csókkal, minden érintéssel erősödik, nyomul.

Miért most!? Miért nem este!? A gyerekek öt perc múlva lent vannak. Nincs értelme nekifogni semminek... És már el is ereszti, már el is lép, a kávéját issza, hátrahajtott fejjel, egy kortyra az egészet.

– A srácok!?

– Rögtön szólok nekik! Már megint nem tudnak egyedül kimászni az ágyból.

A második mondat végét a falnak mondja. A férfi, a férje már a fürdőszobában. Unalomig ismételt mondatok. Ebből áll a reggel.

Fölmegy az emeletre.

– Hahó! Fiúk!

A nagyobbikhoz nyit be előbb, kíméletlenül rácsap a villanykapcsolóra.

– Ébresztő! Fél órája csörögsz!

A kölök morogva rántja magára a takarót. De a nő tudja, fölkel majd egy-két percen belül, ahogyan szokott.

A kisebbik gyerek szobájába halkan lép, az órát nézi, talán még van egy csöpp idő. Odabújik a kicsi mellé.

– Aranyom, ébredj!

A gyerek mocorog, az asszony melléje simul és elmosolyodik. Jó, hogy van egy kicsi fia még. A nagyobbik fölnő lassan. Tizenöt éves, tizenhat lesz nemsoká. Évek óta szerelmes az egyik osztálytársába. Reménytelenül! Az asszony arca most csupa derű. Hát nincs annak a leánynak szeme!? A fia nagyon jóképű... akárcsak az apja. Eszébe jut minden gondja. Elkomorul. Mi a fenét csináljon!?

– Anya!

– Tessék, kincsem!

– Nem pakoltam be a este.

– Na, akkor futás! Tényleg nincs idő henteregni! A ruhád a szokott helyen, Azután kotorj lefele!

Ad egy puszit a gyerek feje búbjára. Mentében még megkocogtatja a nagyobb fiú ajtaját.

– Kelek!

– Na, végre!

Elkezdődött a nap!

Pörgés... Pörgés reggeltől estig. A nő megtartja az óráit. Becsöngetnek. Kicsöngetnek. Később bevásárol. Összeszedi a gyerekeket. Hazamennek. Főzni kezd. Esznek. Összepakolja a konyhát, az ebédlőt. Letottyan. Kikérdezi az angol szavakat a kicsitől. Belenéz a hírekbe. Eszébe jut, megígérte a férjének reggel, hogy bepakol az útra. Ki kell vasalni néhány inget! A férfi csak hét fele keveredik haza.

– Hulla fáradt vagyok!

Beleszagol az egyik lábosba.

– Hm. Ez finom! Melegítenél egy adagot!?

Mesélni kezd. Ömlik belőle a szó. Elmond mindent. Hogyan telt a napja, mivel lett kész, kivel vitatkozott össze. Eszik. Maradt egy sürgős munkája . Fölmegy. A következő néhány órában nem fog a szobájából előkerülni.

– Anya! Nézhetek egy kis mesét?

– Persze! De csak nyolcig, utána irány a fürdőszoba!

– Jó, jó!

– A konyhában ott a vacsorád! Edd meg közben!

A nagyfiú is előkerül. Időnként cikizi a kicsit, hogy sok mesét néz, de közben még maga is le-leül egy-egy rajzfilm elé.

Az asszony kihasználja a nyugodt órát. Délben vett egy könyvet. Olyan igazi romantikusat. Csöpögőset. Szereti őket. Nagyszerű egy hosszú nap végén elmerülni egy képzelt világban , ahol a férfiak imádják a hősnőket, és egyfolytában a szeretkezésen jár az eszük. Imádja az ilyen leírásokat, még akkor is, ha csak ritkán hitelesek. Mégis, jó olvasni őket. Ébren tartják a libidóját...

2. fejezet

Por. Mindent belep. Legyek hada. Az első napokban esténként, ha lehunyta a szemét és megpihent, még akkor is látta a szeme előtt cikázó fekete sereget. Mostanra ez megszűnt, de még mindig nem tudja azt a békés nyugalmat magára erőltetni, amit a helybéliektől lát. Rettenetesen idegesítik az apró dögök, ahogyan minden ujjbegynyi, szabadon maradt bőrfelületre rászállnak, megtelepszenek. És itt, a piacon minden még rosszabb. A por, a legyek, a lárma, a bűz, a piszok. Sűrűn, egyre sűrűbben bekúszik szeme elé az otthoni táj. A zöldellő dombok, a távoli hegyek, a hűs erdők képe. Hiányzik, egyre jobban.

Nem kutat tovább. Elhatározta magát. Hazaindul. Dolgavégezetlen. Nincs értelme keresgélni. Előre tudta, sőt nem csak a bátyja, az apja is mondták, olyan lesz ez a kutatás, mintha tűt keresne egy szénakazalban. De meg kellett próbálnia! Tartozott ennyivel a húgának, önmagának, a családjának.

Ma van utoljára a piacon. A húga egy éve tűnt el. Megpróbálta felkutatni. Nem sajnálta az időt, fáradtságot. A bátyja pedig nem sajnálta a pénzt. De vannak reménytelen vállalkozások. És ez, itt és most a reménytelenek közé tartozott. Előre sejtették. Ez hát az utolsó nap.

Elszántan tör utat magának a zsongó tömegben. Valaki a lábára tapos, másokat ő tapos le. Többen az oldalába könyökölnek, néha maga is csak erőszakkal jut előre. Ezen piacon mindig iszonyú a tumultus, ez a partvidék legnagyobb rabszolgapiaca, itt cserél gazdát a legtöbb európai fogoly. És az európai nők iránt, a fiatal szépségek iránt nagy az érdeklődés.

Vásárolni kevesen vásárolnak. Magasak az árak. De a rengeteg nézelődő nem is mind venni jön. Kiguvadt, kocsányon lógó szemekkel nézik a csupaszra vetkőztetett árut. Próbál mindenki komoly vevőnek látszani, mert a komoly vevő meg is tapogathatja a nőt, a még komolyabb ráteheti kezét a hamvas mellekre, az alkudozás végén pedig a kereskedő megfogdostatja a reménybeli vásárlóval a kiszemelt nő szemérmét is. A még szűz, fiatal lányok ára a legmagasabb, vetekszik a fekete szemű, fekete hajú egy év alatti fiúgyerekek árával.

Hónapok óta koplal, alig költ magára, hogy a pénz, amit hozott, elég legyen a húga kiváltására, ha az a szerencse érte volna, hogy a húgába botlik valamelyik piacon. Nem botlott. Ez az utolsó nap.

Szeme sarkából látja a tőle jobbra haladó szolgáját. Jó, hogy elkísérte. Csoda, hogy el nem hagyta. Hónapok óta nincs semmi örömük. Se egy jó étel, se egy jó ital, egy asszony öleléséről nem is beszélve.

Fogához verte a garast ezen az úton, bár az embere szerint nem csak most, mindig is. De egy harmadiknak született fiú nem ugrálhat. Nincs mit elszórnia, csak amit megkeres. De kereset ebben az évben alig akadt. Béke van. A legrosszabb egy lovagnak. Kifogytak minden tartalékból.

Az embere lihegve ér mellé.

– Van egy szép szőke nő a túlfélen. Ez minden. A húgod, uram, sehol. És megint sehol egy kereskedő, aki emlékezne egy szőke leányra, akinek jellegzetes anyajegy van a bal karján. Pedig órák óta itt körözök, a piac elején még kevesebb is volt a népség. Jó pár kereskedőt ki tudtam kérdezni.

A lovag bólint.

– Akkor menjünk!

– Nem akarsz a szőkére vetni egy pillantást? Igazi szépség!

A lovag habozni látszik.

– Na! Gyere! Úgy sincs más örömünk hónapok óta! Legalább lesz mire gondolnunk, ha magunkhoz nyúlunk!

A lovag hátba vágja vigyorgó emberét.

– Te szoktál magadhoz nyúlni! Én soha!

Az még inkább röhög. Tele szájjal, teljes lelkesedéssel.

– Valahogy mindig elfelejtem, hogy egy szentet kísérgetek itt hónapok óta! Nem tudom, ki nyögdécselt valamelyik éjszaka is akkorákat, hogy a szusz majd elvitte a tetőt a fejünk fölül!

– A tetővel lehetett a baj!

– Az már bizonyos, hogy ócskább tetők alatt alig aludtam életemben, mint az utóbbi hónapokban! Ideje szedni a sátorfánkat! – hirtelen cövekel le, a lovag nekilép a széles hátnak. – Na, itt is volnánk! Ezt nézd meg!

(A (folytatjuk) linkre klattyintva elérhető a blogon a teljes regény.)

(folytatjuk)


Így indul az újabb regény. Elnézést, hogy kicsit kísérletezgetek, és az egyik cselekményszál stílusa eltér a korábban megszokottaktól. Remélem, a következő néhány föltöltés megszeretteti veletek mindkét cselekményszálat. Egy Bergman filmben láttam először a kezdő jelenet képsorához hasonlót. Nagyon megfogott. :-) Szép nyári napokat, jó olvasgatást!