2016. augusztus 25., csütörtök

Kettő együtt 2. rész


(folytatás)

A lovag a nyakát nyújtogatja, de hiába nőtt magasra, az előtte álló emberektől, a saját szolgája tökfejétől nem lát semmit. Mindenütt barna arcok tömkelege, sehol egy szőke női fej. Az egyre erősödő zsongásból kihallja az embere hangját.
– Éppen kurkásszák! Fene ette volna meg a hájas ujjaikat!
Nem kell tovább a nyakát nyújtogatnia. Az előtte magasló alakokból néhány leguggol, néhány előre hajol, hogy jobban lásson, és a lovag is lát immár mindent.
Az emberpiac legundorítóbb és egyben furcsamód leginkább izgató látványossága a lemeztelenített nő szemérmének beható vizsgálata. A fiatal férfi már nem döbben meg rajta, mint szűk egy éve, először. Hozzátartozik a vételhez, hogy az árut a vevők alaposan megnézik, körbetapogatják. De a lovag még mindig képtelen nem meglátni a nők szemében az iszonyatot, a félelmet, vagy a kábult beletörődést. Ez a leány még csak az első piacainak egyikén lehet. Lábait erővel feszítik szét, a lovag saját anyanyelvén hallja a könyörgést.
– Ne! Istenem! Ne!
A nő szabadulni próbál. De négy férfi fogja le, minden végtagjába húsos ujjak ivódnak, vigyorgó fejek röhögnek körülötte. A kereskedő hangosan gesztikulálva vitatkozik egy jól öltözött arabbal. Azután ők is leguggolnak. A tiltakozásra egyikőjük sem figyel, csak a nő ölét vizslatják. A kereskedőből ömlik a szó. Nyála fröcsög az izzó melegben. A lovag nem érti a szavakat, túl gyorsak, túl kapkodók, de az bizonyos, a nő öléről van szó. A kereskedő előbb a gátra teszi a mutató ujját, néhányszor megnyomja, azután a nő csiklóját fogja húsos hüvelykje és mutató ujja közé, durván morzsolgatja. A nő sikoltozik, próbálna szabadulni, de hogyan szabadulhatna, ugyan hová menekülhetne?
A lovagnak elege van, hátra lépne, de ekkor váratlanul megszólal mellette egy hang.
– Vedd meg!
Oldalra kapja a fejét. De maga mellett egy combot lát, jó karnyújtásnyira pedig a saját emberét kocsányon lógó szemekkel. Senkit, akihez a hang tartozhatna. A lovag mérgesen elbődül.
– Menjünk!
De a szolgája se lát, se hall, el van veszve a látványban. Hibáztatni sem lehet érte, a nő gyönyörű. Igazi szépség, tényleg! Kár érte... A lovag hátrébb furakszik. Újra kiált.
– Hé, Péter, menjünk!
Az embere vigyorogva kapja urára a tekintetét. Int a kezével, de még mindig nem mozdul. Egy pillanatra a lovag is megáll. Vet még egy utolsó pillantást a szerencsétlenre, akit a balsorsa erre a földi pokolra vetett.
A nőt most rángatják föl, a karjánál fogva, erővel, durván. Arca a szégyentől, és az erőlködéstől piros, kibomlott kontya, csapzott haja az arcába hullik. Kék a szeme, és egyenesen a lovagra néz. A meggyötört tekintet mélyén remény villan.
– Uram! Uram! Kérlek, segíts!
A férfi képtelen levenni tekintetét a könyörgő szemekről, az erős zajban inkább csak látja a szavakat megformálódni a remegő ajkakon, mint hallja. És a korallpiros ajkak gyönge kiáltásait gyorsan elnyeli a hullámzó embertömeg.
– Vedd meg!
A lovag zavarodottan néz a háta mögé, jobbról, hátulról újra hallja a határozott felszólítást. De megint nincs ott senki, aki a saját anyanyelvén tanácsokat osztogatna. Sehol egy európai arc, sehol. A lovag újra a fiatal nőre néz, de az már eleresztette a férfi szemét, mert a kereskedő a melleit markolássza, a reménybeli vevő kicsinyelli őket, ezt még a lovag is érti, illetve nem érti, mert a mellek teltek, kerekek.
Talán a mellek bűvölték el, a korábban látott szűz szemérem, a kék szemek, utólag a lovag nem tudja. De megtörténik az, amit később sem magának, sem szolgájának megmagyarázni nem tud. Határozottan előre lép. Degeszre tömött övét csatolja, és hirtelen mozdulattal a meglepett kereskedő lábai elé vágja.
– Megveszem! Kifizetem érte a kért árat!
A kereskedő szemébe elégedettség költözik. Nagy üzletet szimatol. Pergő szavakkal esik neki a reménybeli arab vevőnek. Győzködi, hogy fizessen többet, ne engedje át ezt a jó vételt egy keresztes lovagnak. De az arab már el is lép, valamit hadar a nő melleiről, legyint és másik zsákmány után indul. Bálint arra eszmél, hogy valaki a karját rángatja.
– Megőrültél, uram!?
Az embere egy gyors mozdulattal lehajol a porba dobott övért. A kereskedő azonban még gyorsabb, fölkapja a degeszre tömött bőrt, arcán elégedett mosollyal hajbókol a lovag előtt. A mérges, öv felé kapkodó, káromkodó szolgával nem törődik.
A lovag markába nyomja a nő vékony csuklóját, és gyorsan hátat fordít, majd egy kis asztalkára borítja a lovag húga kiszabadítására szánt összes pénzét. Péter urának esik.
– Megőrültél! Az egész pénzünk oda! Tán agyadra ment a hőség!? – az égre emeli a tekintetét, úgy ordít tovább. – Csak egy pillanatra, csak egyre hagytam magára, fordultam el, és már itt is a büntetés! Hogyan jutunk haza!? Hogyan?
A nő csak áll, a lovag arcába bámul. Eddig nem sírt, de most omlani kezdenek könnyei. Alig lehet érteni a zokogva kinyögött szavakat.
– Köszönöm! Köszönöm!
A porba hullik. A kábán álló férfi kezét csókolgatja. Ez lesz, amit a férfi először megérez. A könnytől nedves ajkakat a kézfején. A forró, vékony ujjakat, ahogyan az ujjait szorítják. Fölülről nézi, és szinte elérhetetlenül távolinak látja a sötétszőke hajkoronát, ami beborítja a gyönge, kicsit lepirult vállakat, a tincsek végigkígyóznak a hát ívén. Gondolatai rendeződnek. Mezítelen, még mindig mezítelen. Magára talál. Az arab kereskedő után lép.
– Egy ruhát! Egy ruhát is adj a pénzemért!
Az arab félbehagyja a pénz számolását, mosolyog. A mosoly széles, fehér fogak villóznak, a férfi igazi, kereskedőhöz illő nyájassággal fordul a lovaghoz.
– Persze! Hogyne, uram! Ott a láda, válassz valamit!
A lovag mostanra, nagy nehezen a hangjára talál, a szolgára rivall.
– Vegyem már valami hasznodat is! Keress egy ruhát!
A szolga egyre jobban elkerekedő szemmel nézi az urát, meglátja az erőt, amit jól ismer, és amit szeret is urában. Nyel egyet. Bólint.
– Rendben! Rendben, uram! Hozom azt a ruhát!
A lovag lekapja válláról a köpenyét, és a még mindig a lábainál térdelő, összegörnyedt nő vállaira borítja.
– Állj föl! Nyugodj meg!
Átkarolja a keskeny vállakat. A tőlük néhány lépésnyire álló kereskedő végre befejezi a pénz számolgatását.
– Az övemet add vissza!
– Hogyne, uram! Persze, uram!
– Azt a néhány érmét is kérem, amivel több volt az övemben!
A kereskedő kevésbé készségesen, de visszasöpör néhány pénzdarabot a kis asztalkáról a markába, és még kelletlenebbül a lovag markába számolja. Mire végez, újra hangjára talál. Dicsérni kezdi a férfit, hogy milyen jó szeme van a fehér nőkhöz. Hízeleg és mosolyog, de szeme már a körülöttük hullámzó tömegen, új, reménybeli vásárlókat keres a többi portékájához.
A lovag fölcsatolja a vastag övet, elteszi a félmaroknyi aprót. Megnyugodva látja, hogy a korábbi nagy figyelem elterelődött róluk. A környéken állók már egy sötét hajú, sötét szemű, telt, középkorú nőt figyelnek, akinek a főzőtudományáról a kereskedő ódákat zeng.
A szolga érkezik. A kezében cipelt ruhák száma bizonyosan nem egy, bár ócska rongy mind, ez látszik messziről.
– Menjünk!
A lovag maga után húzza a leányt, utat törnek a sűrű emberáradatban. Sem a lárma, sem a néhány lépés távolság nem akadályozza meg őket abban, hogy a szolga folyamatos zsörtölődését hallgassák.
– Ennyi pénz! Királykisasszonyt is vehettünk volna! Itt a világvége! Sosem látom többé a szülőfalumat! Ezt a dőreséget! Mindig büszke voltam az uram okosságára, a körültekintésére, arra, hogy a holnapra is gondol...
Bálint lecövekel, bevárja a szolgát.
– Elhallgatnál!? Dolgod van! Add be valahová mosni a rongyokat! Nincs kedvem tetveket hazavinni! Utána nézz némi gyümölcsöt, sajtot, semmi nincs már, amit megehetnénk! Én hazamegyek vele. Igyekezz!
Péter hangjában eltúlzott hangsúlyok.
– Igyekszem! Igyekszem! Hogyne, uram! Persze, uram! Ha az kell, hajbókolok! Hajbókolok, uram! Isten ments, hogy megkérdőjelezzem a döntésedet!
– Te meg a hajbókolás! Na eredj! Ne a szád járjon, hanem a lábad! És igyekezz haza!
– Haza! Még ha hazamehetnék! Egy nyomorult odúba, oda!
A dohogás lassan elhal. A férfi a leány felé fordul.
– Igyál!
Egy kulacsot nyom a nő kezébe, és miután ivott, kézen fogja, és határozott tempóban húzza maga után. Szótlanul haladnak.
A lánynak ekkor, most először villan át az agyán, hogy vajon bizonyosan jól járt-e azzal, hogy egy fehér férfi vette meg, egy földije. Lopva ránéz néhányszor a balján haladó férfi arcélére. Napsütötte, fiatal, enyhén fáradt arcot lát, ide-odavillanó óvatos szemeket.
– Maradj szorosan mellettem! Húzd a csukját a fejedre! Nem tudom, mekkora feltűnést fogsz kelteni, ha kikerülünk a piacról. Ne nézz senkire! Sietni fogunk!
Az orra hegyén túl alig lát a csukja takarásában. Iszonyú a meleg, a férfi által diktált tempó hamar kifárasztja, meg-megbotlik, a cipő a lábán, az sem a sajátja, egy papucsot adtak a lábára. Ez minden vagyona. Sírni, üvölteni szeretne, de csak megy némán, botladozva.
Elérkeznek a város egy frissen épült negyedébe, rengeteg itt az új ház, rengeteg a fehér arc. A lovagra többen ráköszönnek, az mindig visszabiccent ugyan, de nem áll meg, megy tovább. Végül egy többinél nagyobb, fehér épület mellé érnek. A férfi kinyit egy kaput, visszaköszön egy a lépcsősoron zöldséget daraboló szolgálónak, az kíváncsian néz rájuk.
A leány látja, hogy egy fogadóban vannak, de nem a szobák, az istállók felé tartanak, egy az istálló oldalnak támaszkodó kalyibába nyitnak be. Az egész helyiség csak négy-öt lépés hosszú, ugyanilyen széles lehet, két hevenyészett ágyon és egy ládán kívül nincsen benne semmi.
– Itt lakunk – a férfi hangja érzelemmentes. – A fogadósnak egy vasat sem fizetünk, mivel mi őrizzük a lovait éjszakánként. Ha nem lenne annyi enyveskezű ebben a porfészekben, már rég fölkopott volna az állunk. Így legalább minden nap van egy tál meleg ételünk, és van fedél a fejünk felett.
A lány tágra nyílt szemmel, elveszetten áll az ócska kis hajlék közepén...
– Anya! Anya! Már fél órája kiabálok!
Lehet. Ha olvas, se lát, se hall. A kicsi a fürdőszobából ordít, elfelejtette levinni a pizsamáját. A nagy meg a füle botját sem mozgatja. Az asszony mérge gyorsan jön, gyorsan megy, nincs értelme veszekedést provokálni. A nagyfiú mostanában minden megjegyzéstől robban. Mire a nő összeszedi a pizsamákat, már arra is képes, hogy normális hangon szólaljon meg.
– Van kedved játszani valamit az öcséddel lefekvés előtt? Apátok most nagyon el van veszve.
– Persze. Majd sakkozunk.
Nem lép el, még mindig a nő körül téblábol. Összenéznek. A fiú hangja fojtott.
– Apa tényleg elutazik holnap?
– Igen, de csak pár napra.
– Mostanában állandóan odavan.
– Az új beosztása miatt.
– Biztos vagy benne?
A gyerek újra ránéz, tekintete kutat, a vonásaiban, a hangjában enyhe szemrehányás. Az asszony egész arca kérdő, fölvonja a szemöldökét.
– Láttam...
– Igen?
– Láttam apát a városban egy nővel.
Elsápad, érzi, ahogyan minden vér kimegy az arcából, az erő a lábából, de igyekszik, nagyon igyekszik megnyugtató hangon megszólalni.
– Csak egy munkatársa lehetett!
A nagy megrántja a vállát, most azt játssza majd, hogy őt a dolog nem is igazán érdekli.
– Ti tudjátok!
Elmegy. Otthagyja. Az asszonyra sírhatnék tör, de akkor beront a szobába a kicsi, jóillatú, jókedvű, és az anyja nyakába ugrik.
Folytatódik az est.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon vártam már és nagyon tetszik! 😍
    Köszönjük! 😘

    VálaszTörlés
  2. Nagyon igyekszem! Lelkesen írom lelkes olvasóknak! :-)

    VálaszTörlés