Árnyékban 24. rész

23. fejezet

Másnap a férfi ott áll az asszony ajtajában, azt reméli, utoljára áll itt. Nincs több bújócska, nincs több kibúvó, nincs több kerülgetés. Minden kétségen túltette magát, ha maradt is benne bizonytalanság, nem mutatja senkinek, legkevésbé Margitnak! Ezt megfogadja újra, azzal bekopog az ajtón. Vár, de ezúttal hiába.
Pedig Margit itthon van, füstöl a kémény, a csirkék elzárva, az istállóban a tehenek békésen kérőznek, egy macska eltelve szuszog az egyik sarokban. Valaki ellátta őket. Minden rendben. Margit talán alszik, bár ennyire korán nem volt szokása...

A férfi újra kopog, ezúttal erősebben. Fülét az ajtólapra tapasztja. Bentről tűz ropogása hallatszik, és még valami, elfojtott nyögés, talán. Simon gyomra a torkában. Újra kopog.

– Margit!

Pillanatok múlnak, a férfi óráknak érzi őket, azután eltolják odabent a reteszt. Margit a résnyire nyitott ajtóban áll. Arca, nyaka fénylik az izzadságtól, fehér ujjai egyik oldalon az ajtólapot, másik oldalon az ajtófélfát szorítják. Az asszony levegő után kapkod.

A férfi nem gondolkodik, szemvillantás alatt a konyhában van, Margitot magához öleli, torkában a félelem ízével kérdezi.

– Beteg vagy!?

A nő nem válaszol, most Simon vállába kapaszkodik, a férfi látja a megváltozó arcot, a fájdalom birtokba veszi a tekintetet, átvonaglik a törékenynek, aprónak látott testen. Margit fojtottan nyög, azután nagy nehezen megszólal.

– Baj van...

A férfi még jobban magához öleli a nőt, de mielőtt vigasztalni kezdhetne, Margitból újabb szavak törnek elő.

– Korábban jön... a fiad... vagy a leányod...

A nő szemében könnyek gyűlnek, de ekkor egy fájdalomhullám újra elragadja, úgy kapaszkodik a férfi széles vállaiba, mint fuldokló a szalmaszálba. Simon öleli, és egy szót sem tud kinyögni. Félelem erősödik benne, félelem, hogy a gyermek, az asszony itt halhat meg a karjai között. A rettegés béklyóba fogja, alig tud józanul gondolkodni.

– Segítséget hozok!

De Margit nem mozdul, tovább szorítja Simon vállát.

– Nem, nincs idő... azt hiszem... nincs... Nem akarok egyedül maradni!

– Muszáj elengedned, én nem tudok segíteni! Sosem láttam szülést... állatokét csupán.

De az asszonyt lehetetlen meggyőzni, testét újabb fájdalomhullám járja át, és lassan a férfi is úgy látja, reménytelen, hogy elmenjen, időben visszaérjen.

– Le kellene feküdnöd!

Margit liheg, alig tud megszólalni.

– Itt úgy tartják, az csak elhúzza a szülést... talpon kell maradni... a végén leguggolni... Már nem tudok állni... abba a ládába kapaszkodva térdeltem, mikor jöttél. – fejével a háta mögé int.

Simon látja a ládát, előtte a földön gyékény, rajta fehér kendő, melyen nedves foltok sötétlenek.

– Elment a magzatvíz is?

A férfi a nő egész súlyát az alkarján érzi. Margitot újra beborítja a kín, képtelen válaszolni, csak sokára szólal meg.

– Még az istállóban, a fejés után...

Simon fölkutat magában minden ismeretet, mit a szülésről valaha hallott, összerakja azzal, amit a konyhában lát. Látja a tűz fölött a nagy kondér vizet, a ládán sorakozó tiszta vásznakat.

– Visszajöttél a házba, tüzet raktál, előkészítettél mindent, de segítségért már nem volt időd elindulni?

Margit bólint.

– Mártáig kellett volna elmennem... de a fájások sűrűn jönnek... féltem... ha út közben baj ér... reggelig sem találnak rám...

Simon nem egészen érti az asszony félelmeit, de most nincs is értelme vitatkozni.

– Szólhattál volna valamelyik szomszédodnak, de már mindegy. Vissza kell térdelned! Meg kell tudnunk, hol tart a baba! Hátha mégis van időm Mártáért elmenni!

Karjába veszi a nőt, fölemeli, hirtelen mást gondol. Meg akarja nyugtatni, egyre csak beszél hozzá, mondja, mondja.

– Ne ijedj meg! Segítek, ahogyan tudok! Veled maradok! – közben Margitot óvatosan az asztalra teszi.

Ránéz, annak szemében kezdődő pánik. Simon megszorítja kedvese kezét, futó csókot lehel a szájára.

– Csak egy pillanatra! Muszáj, hogy megnézzelek!

Margit fölnyög, tiltakozna.

– Ne tiltakozz! Tudod te is, ha van még idő, hívnom kell valakit! Húzd föl a lábad! Megnézlek!

Hangja sürgető, szeme kérő. Margit minden szégyenérzetét elmossa a következő fájdalomhullám, gyötrődő ölét a férfi szemei elé tárja.

Simon magában káromkodik. Itt tényleg nincs idő a falu túlsó végéig elmenni, Mártát a házából kirángatni, vele együtt visszajönni. Simon látja a hamarosan megszülető magzat feje búbját, a sötétlő hajszálakat.

– Hát, ez a gyerek már tényleg az ajtón kopogtat!

Margit szemébe néz.

– Nincs idő bárkit hívni, kénytelen leszel elfogadni az én segítségemet!

Az asszony gondolatai lassan előbukkannak a legutolsó fájdalomhullám mély gödréből.

– Segíts leguggolnom! Akkor hamarabb túljutok rajta! Márta... mondta.

A férfi bólint.

– Az biztos, hogy nagyobb tapasztalata lehet, mint nekem! Egy picit várj! Levetkőzöm! Olyan meleg van ebben a konyhában, mint a pokolban!

– A baba miatt raktam ekkora tüzet. Márta mondta, kell a meleg!... A poklot... a poklot inkább ne emlegesd!

– Ne haragudj! Igaz!

A nőt újra legyűri a következő fájás. Simon kapkodva vetkőzik. Fölül mindent levesz, nagyon meleg van, és nem akarja megkérni az asszonyt, hogy a fehér inge bő ujját segítsen visszahajtani. Inkább azt is leveszi. Félmeztelenül csúsztatja jobb kezét az asszony válla alá, balját a térde alá. Magához öleli a gyötrődő testet. Megkerüli az asztalt, a ládához lép. Margitot a földre teszi, segít neki leguggolni. Az asszonyon lévő, bőven redőzött, hófehér ing alját fölhúzza, tanácstalanul tartja.

– Gyűrd a nyakamba! – nyögi Margit. – Segíts! Beléd szeretnék kapaszkodni!

Simon az asszony mellé térdel, átöleli, erre szükség is van. Margitot minden fájás egyre gyöngébbé teszi. A férfi az asszony majd egész súlyát a karjában tartja, Margit az oldalával Simon mellkasának dől. Kapkodó légzésén kívül nem hallatszik más, csöndes a világ. Csak a fájdalom szüneteiben van erő megszólalni.

– Zsibbad a tenyerem, a lábam, mintha tűkkel szurkálnának.

Simon végigsimít az asszony hátán.

– Nagyon felszínesen kapkodod a levegőt! A következő hullámnál próbálj mélyebbeket lélegezni!

Margit megpróbálja, valamivel jobb. De nehéz, nagyon nehéz talpon maradni, minden egyre élesebb, egyre szúróbb. Nyomja, tolja kifelé magából gyötrelme, fájdalma, reménysége, boldogsága tárgyát, gyermekét.

A férfi a fájdalom egyre rövidülő szüneteiben lenéz, a széttárt combok között látja az előbukkanó fejet, a megszülető vállakat, tenyerét az arc, a nyak alá teszi, és a következő nyomásnál hihetetlen gyorsasággal megszületik a kis test egésze.

Margit térdre roskad, a szinte már elviselhetetlen fájdalmat, mintha elvágták volna. Az asszony kimerültnek, szörnyen fáradtnak, de ugyanakkor boldognak érzi magát. Képtelen megmozdulni. Nézi a térdei között a gyermeket, akit még mindig tart a férfi széles tenyere.

Halk nyekergés hallatszik. Mindenki mást kenetlen ajtó nyöszörgésére emlékeztetné a hang, de a férfi és a nő mosolyogva összenéz.

– Segíts! – szólal meg Simon rekedten.

Margit észbe kap. Átveszi az apa tenyeréből a gyermeket, óvatosan megfordítja. Azután csak nézi-nézi a karjában tartott, minden porcikájában tökéletes kisfiút. Sírhatnékja támad. Könnyek csöpögnek, végiggurulnak Margit arcán, rá a gyerekre. Simonnak nem sírhatnékja, hanem nevethetnékje támad. Szélesen mosolyog, úgy mondja.

– Ne sírj, kedvesem! Minden rendbe jött. Segíts! El kell vágnunk a köldökzsinórt, le kell mosdatni a fiadat, téged is!

Margit bólint, karjával szétdörzsöli a könnyeket, szipog, segít elkötni a köldökzsinórt, amit azután a férfi vág el. Simon föláll, tesz a tűzre, nehogy kihűljön a konyha, vizet készít a mosdótálba. Visszaguggol a még mindig a gyékényen térdelő Margithoz, aki üdvözült mosollyal nézi a csukott szemű, békésen szuszogó, karjaiban tartott gyermeket.

– Add ide! Megfürdetem.

Margit nyel egyet. Alig tudja visszafojtani a kérdést, hogy ez fél kézzel hogyan fog sikerülni. Elkapja a szemét a férfi tekintetétől. De azután, ahogyan Simon átveszi a gyermeket, onnantól nem tud másfelé nézni. Tágra nyílt szemekkel lesi, ahogyan a férfi ép kezével a kisfiút megemeli. A gyerek mellkasa Simon tenyerébe simul, mutató- és hüvelykujja átfogja a törékeny vállat. A kis test szilárdan nyugszik az apa kezében. Simon nyugodtan, mintha világ életében ezt csinálta volna, föláll, az asztalra készített mosdótálhoz lép, csonka balját a vízbe meríti, ráteszi, fordítja a hasáról a hátára a gyereket. Mosolyog. Látta Margit félelmét, de nem törődik vele. Meg tudja csinálni!

Margit lassan megnyugszik. A férfi mozdulatai határozottak, magabiztosak. Az asszony újra tud magára figyelni, erre szükség is van, megszületik a méhlepény. Teljesen épnek látszik, Margit nagyot sóhajt. Tudja, hogy ez nagyon fontos, minden rendben van. Fölnéz, Simon az erőtlenül sírdogáló gyermeket törölgeti, majd egy száraz kendőbe teszi. Margitra néz.

– Segítened kellene! Nem tudom elég szorosan bebugyolálni.

Az asszonyhoz lép, fölsegíti.

– Nem szédülsz?

– Egy egészen picit, de nem lesz baj, elengedhetsz.

Az asztalhoz lépnek, az egyre hangosabban sivalkodó gyermeket nézik. Margit próbál ugyanolyan határozottan pólyázni, ahogyan az előbb a férfi fürdetett. Elkészül, a gyerek újra elcsöndesedik.

– Beviszem az ágyadra, azután visszajövök, segítek, hogy te is tiszta légy.

Margit a férfire néz.

– Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy.

Simon szeme komoly.

– Nincs mit köszönnöd! Majdnem későn jöttem!

– De itt vagy!

Simon grimaszol.

– Jobb későn, mint soha... Add ide a fiunkat!

Eltűnik a babával a másik szobában. Margit az asztalhoz támaszkodva végignéz magán. Vérzik. Erősen, vagy sem, nem tudja. De jól van, minden rendben, mosolyog, a könnyek is csak örömkönnyek...

Így talál rá Simon. A konyhaasztalnak támaszkodva látja meg a nőt, akit szeret, arca, tekintete elmélázó, madonna-mosolyú, könnyeit nyeldeklő, igazi asszony...

– Gyönyörű vagy!

Margit fölkapja a fejét, zavarba jön. Simon eléje lép, tenyerét az enyhén pirosló arcra simítja. Nézik egymást. Margit szavai az arcához illenek.

– Boldog vagyok.

Simon elmosolyodik.

– Emlékezni fogok erre a pillanatra, míg élek. Megcsókolhatlak?

Nem is vár igazi választ, csókol, gyöngéden-szépen. Levegő sehol. Simon egy idő után zavartan elfordul, pillanatok múlnak, mire megszólal.

– Készítek vizet.

Margit utánanyúl a férfinek.

– Megkívántál?

Simon visszafordul, a nő szemébe néz, tekintete mélyén lángok villóznak.

– Ne mondd, hogy örülsz neki! Alighogy megszültél!

– Igenis, örülök!

Simon fölnevet, hangjából süt a visszafojtott vágy.

– Néhány hét! És örülhetsz! Örülhetsz, mert jó ideig nem foglak kiengedni az ágyamból!

Pillanatokig merednek egymásra, Simon saját vágya visszfényét látja Margit szemében, arcán. Elfordul, szótlanul tesz-vesz. Mosdóvizet készít. A tálat Margit lábaihoz rakja. Föláll, Margit szemébe néz.

– Elboldogulsz egyedül?

Nem vár választ. Visszamegy a szobába. Képtelen lenne végignézni, ahogyan Margit megmosakszik. Vágyát kínzóbbnak érzi, mint valaha. Nem járt az asszonynál több mint egy hónapja, és valószínű, hogy ugyanennyi idő is eltelik, mire magához ölelheti újra. Attól, hogy most nem teheti, még inkább vágyakozik. Őrjítő... Jobb, ha lenyugszik... Sóhajt, az ágy szélére ül. A konyhából átszivárgó gyönge fényben alig lehet kivenni az ágy közepén szuszogó csecsemőt. A férfi mellé heveredik, nézi... hihetetlen, hogy látta... hogy látta megszületni...

Nézi, ahogyan a kisfiú a fejét mozdítja, szopni akar. Dadát kell keresnie, minél gyorsabban. Ha megvirrad, lesz teendője, nem fog unatkozni, nem fog rágódni azon, amit most egy kis ideig nem kaphat meg. De ez a fehérszemély, ez az asszony innentől az övé. Mosolyog. Két fia van immár. Lesz öröm a várban! A büszkeség elönti. A szobába, a füleibe lassan beszivárognak a konyha zajai. Megszólal.

– Ha készen vagy, hagyj ott mindent!

Margitnak nincs ereje vitatkozni, elfáradt, de tisztán lép a szobába, a hosszú, húzott ing a bokájánál verdes. Simon föláll.

– Pihenj le a fiad mellé!

A férfi kimegy a szobából, gyorsan végez a konyhával, apróságokkal nem törődik, majd holnap leküld egy szolgálót a várból, hogy Margitnak segítségére legyen. Siet vissza a szobába.

Margit már bevackolta magát az ágyba. Simon hozzálép, hangja határozott.

– Csak elhozom azt az asszonyt!

– Aggódsz... kicsit ijesztő az a sok vér...

– Nem tudom megítélni, sok-e. Csak megnyugtatna, ha megnézne valaki, aki nem most látta élete egyetlen szülését.

– Persze, hozd el Mártát!

– Meglesztek addig?

Margit hangja évődő.

– Én sosem akartam előled elszökni, jó uram! Itt várlak, míg visszaérsz. Nem megyünk sehová.

(folytatjuk)

Ahogyan tapasztaljátok, ezen a héten szerdán lett csütörtök. :-) Nyár van. :-)  Ez néha kicsit bekavar, megkavarja a heti megszokott menetrendet. :-) A jövő héten újra csütörtökön jelentkezem.