Árnyékban 25. rész

24. fejezet

– Minden rendben! – Márta hangja határozott. – Lehet, hogy korábban jött ez a legényke, de nem annyival, hogy baj legyen. Mindketten, anya is, fia is rendben vannak! Pihenjetek le! A gyereket is kimerítette a szülés, néhány órát alhattok! Nyúzottnak látszol, uram!

Simon nem mondja, hogy az ő fáradtsága bizony több hetes, tud ez az asszony úgyis mindent.

Először állnak szemtől szembe, És Simon máris jobban érti, miért jár az apja bő évtizede ugyanehhez az asszonyhoz. Okos, mélyrelátó szemek néznek a szemébe, Simon úgy érzi, nincs gondolata, mely az utóbbi órában titokban maradt volna.

Föllélegzik, amikor Márta magukra hagyja őket. Becsukja az ajtót, újra rak a tűzre, hajnalban is föl kell majd kelnie, nem hűlhet ki a parázs.

Most minden vágya az, hogy Margit közelében legyen, azt teszi hát, amire vágyik. Az ágyhoz megy, Margit mellé bújik.

– Jó, hogy Márta áthozta ezt a mózeskosarat! Hárman már nem férnénk el az ágyadon!

Margit fölkönyököl, a hátán fekvő Simon feje felett az ágy melletti ládára tett kosárra néz. A kicsinek csak az arca látszik ki a takaró alól.

– Márta azt mondja, ott jobbat alszik majd a fiunk.

– Reméljük. Még én is elfáradtam, pedig nem csináltam semmit.

Arcát az asszony felé fordítja, kezébe veszi az egyik kis tenyeret, belecsókol.

– Eredetileg azért jöttem, hogy feltegyek néked egy kérdést. Máshogy alakult az este, mint terveztem. A kérdés is más. Most azt kell kérdeznem, drága hölgyem, a keresztelőt vagy az esküvőt tartsuk-e meg hamarabb?

Margit mosolyog.

– Elveszel?

– Hozzám jössz?

– Megkérsz?

Simon is mosolyog.

– Kérés kell neked?

Margit nevet.

– Igen! És... igen, hozzád megyek!

Egymást csókolják. A férfi éhes szája Margitén, azután benne. Lágyan simogat, ráérősen kalandozik. Ideje már mint a tenger. A nő igent mondott. A házasság egy életre szól.

Kicsit elhúzódik. Fölülről látja a szerelmes arcot, az ellágyult tekintetet. Apró csókokat lehel a szemöldökívre, az az orcákra... Szinte suttogva szólal meg.

– Egy kicsit elkéstem ezzel a leánykéréssel!

Hangja erősödőben, komolyodóban.

– Az öcséd nem fogja ellenezni?

Margit szeme is komoly lesz.

– Nem. Nem fogja. Megbeszéltük. Azt választok magam mellé, akit akarok. Akinek kellek, aki szeret, aki a gyerekem apja, csak az lehet férjem.

Hallgatnak, szemük a másikéban.

– Nem válaszoltál még egy kérdésemre!

– Melyikre, jó uram?

– Keresztelő vagy esküvő?

– Egyszerre szeretném.

– Legyen hát egyszerre! – elneveti magát. – Megspórolsz nekem egy kisebb vagyont! Csak egyszer kell vendégül látni a fél környéket!

Simon újra Margit szemébe mélyíti a tekintetét.

– Egy valamiben azonban soha nem hagyom majd, hogy spóroljon, drága asszonyom!

– Nagy szerencséje van az én jó uramnak, hogy a legkevésbé sem akarok spórolni azzal, amire ön gondol.

Nézik egymást mindent ígérő szemekkel. Mindketten úgy érzik, egy új, közös élet kezdődött. A bújócskának vége. Mindkét ember fénybe ért.

Pár évvel ezelőtt idáig jutottam. A történet ezzel a fejezettel lezárult. De ugyanakkor egy házassággal elkezdődik egy közös élet, így írhatunk tovább. :-) Egy kis ízelítő következik a történet folytatásából.

25. fejezet

Simon először azt sem tudja, hol van, amikor az asszony sürgető hangjára felriad. Azután eszébe jut minden, szeme kipattan. Margit keze a karján, hangjában csöppnyi aggodalom.

– Jó ideje sírdogál, egyre jobban! Ne haragudj, hogy fölébresztettelek, de nem tudok most keresztülmászni rajtad! Add ide, kérlek!

Simon megnyugtató tekintetet vet Margitra.

– Jó, jó... rögtön észhez térek!

Fölül, egy kicsit kótyagosnak érzi a fejét. Egy-két órát alhattak, többet aligha. A gyerek a mózeskosárban már úgy ordít, mintha nyúznák. Arca vörösen sötétlik a félhomályos szobában. Simon fogást keres a bebugyolált csomagon. Ügyetlenkedik. Fojtottan káromkodik. Ezen a szorosra tekert pólyán jóval nehezebb fogást találni, mint korábban a mezítelen gyereken. Végül azt teszi, amit fürdetés közben tett. Megrövidült karját a gyerek feje alá segíti, erős jobbját a tenyérnyi hát alá csúsztatja.

– Szeretem, ahogyan a fiunkhoz nyúlsz – mondja Margit, miközben átveszi a visító pólyát.

– Más asszony megkérne, hogy sose nyúljak többé a gyerekhez! – mosolyodik el Simon.

– Nem vagyok olyan, mint mások – somolyog az asszony, azután már csak a gyerekre figyel.

Maga mellé fekteti, megbontja saját ruhája nyakát, majd próbálja mellét a kisfiú szájába igazítani.

Simon egyre döbbentebben figyeli.

– Szoptatni akarod!?

Hangja csodálkozó, hitetlenkedő. Margit fölnéz, szeme zavart, enyhén bűntudatos.

– Tudom, hogy nem szokás! Nagyon ellenedre van? Tudod, a faluban... a faluban sokszor láttam, ahogyan az asszonyok megszoptatták a gyerekeiket... mindig irigyeltem. A babák olyan elégedettnek tűntek utána. De ha haragszol, ha nagyon haragszol, megpróbálhatom ringatni, míg reggel szerzel egy dadát.

Simon gondolkodni próbál. Nem megy. A gyerek, miután nem kapta meg, amit szeretne, ordít, hangja erős, betölti a szobát, Simon füleit. Ez a fehérszemély meg semmit sem csinál úgy, ahogyan elvárható lenne... Az asszonyok a várban... meg fognak botránkozni. A férfiak... Simon elmosolyodik. Azoknak talán tetszeni fog a dolog. Elképzeli, ahogyan Margit a melleit lecsupaszítja majd naponta többször, hogy a fiát a karjaiba vegye, megszoptassa. Nagyon vonzó kép... Ha Szűz Mária megtehette a fiával, megteheti az asszonya is. Ő ugyan nem fog nemet mondani jövendőbelije egyetlen vágyára sem!

Mutatóujjával végigsimít Margit nyakán, de nem áll meg, halad tovább az egyik nőiesen lágy mellen, körbekeríti a bimbót.

– Nem ellenzem. Ha szeretnéd, legyen!

Margit hálásan mosolyog. A baba felé fordul, újra próbálkozik. Gyakorlatlanok mindketten, a baba is, ő is. A bimbó minduntalan kicsúszik a kicsi szájából, aki ha lehet, még hangosabban, még mérgesebben bömböl. Margit hátán izzadságcseppek csurognak. Lassan ott tart, visszakozik, megvárja a dadát.

– Próbáld kicsit mélyebben!

Simon a jobbjának középső és mutatóujjával összecsippenti a bimbóudvart.

– Így próbáld a szájába tenni!

Margit minden tanácsért hálás, most végre, hosszú ideje először úgy érzi, nem egyedül kínlódik, van mellette valaki, aki támogatja, segíti. Utánozza a férfi fogását, úgy próbálja mellét a tátott szájjal kiabáló fia szájába tenni. Simon a gyerek feje alá nyúl, határozottan a mellhez nyomja a kis kobakot.

Végre, csönd van! A gyerek még hüppög, sóhajt néhányat, azután már csak az elégedett szuszogása hallatszik.

Margit meg sem mer szólalni, vet egy hálás, örömteli tekintetet a férfira, újra. Honnan tud ez az ember ilyeneket? Látta valahol, megjegyezte... Nagyon tud figyelni, odafigyelni másokra... Margit szerelmesnek és boldognak érzi magát. Egy kincs ez a férfi.

26. fejezet

Hetekkel később Simon halkan kopogtat apja ajtaján. Az öreg lovag már számított a látogatásra, várja, gyorsan ajtót nyit.

Az, hogy Simonnak felesége van, átrajzolta az esti szokásokat, újabban ő keresi az apját esténként. Egy valami nem változott, ugyanúgy a kandalló előtt ülnek, mint eddig, isznak egy kupa bort, beszélgetnek, hallgatnak.

Mostanában inkább hallgatnak. Hallgatnak, túl régóta, az idősebb férfit lassan kíváncsiság gyötri, mi lehet a baj? Mi felhőzi vajon a fia tekintetét? Egy hónapja örömön, büszkeségen kívül mást nem lehetett fölfedezni, de Simon néhány napja szótlanabbá, elgondolkodóbbá vált.

Az idős férfi azt teszi, amit szokott, belevág a közepébe. Nem kerülgeti a forró kását.

– Remélem, mostanra elháltátok már ezt a házasságot!

Simon fölkapja a fejét, szemeiben enyhe méreg, zavartság, bűntudat villódzik. De csak néz, nem szól. Tekintete újra a kandalló tüzén.

– Nem akarsz róla beszélni?

Simon nem fordul apja felé, sokára kérdi.

– Az egész várnép rebesgeti?

– Ezen nem kell aggódnod! Még csak most ért véget a tél. Az ablaktáblákat éjszakára mindenki csukva tartja. Nem szűrődik ki a hálószobád titka olyan könnyedén, mint nyáron! De ismerlek jól, életed minden lapja nyitott könyvként áll előttem, apád előtt.

Simon az apjára néz végre, arcán egy furcsa félmosollyal.

– Nyitott könyv lennék? Ennyire rám van írva minden gondom, örömöm?... Én inkább zárnak érzem magam. Zárnak, amihez az utóbbi években egyedül apám talált kulcsot.

Az idős férfi elneveti magát.

– Nem az én kandallóm előtt, nem az én szobámban üldögélnénk most, ha azt a kulcsot nem találta volna meg egy fehérszemély is!

Simon biccent a fejével, szeme elgondolkodó.

Hallgatnak. Az idős férfi nem bírja sokáig a nagy szótlanságot.

– Az asszonyod zárjával, vagy a te kulcsoddal van a baj?

Simon a tüzet nézi meredten, pillanatokig tart, mire meg tud szólalni.

– Remélem, egyikkel sem.

Az apa csodálkozástól elkerekedő szemmel kérdezi.

– Reméled!? Több, mint egy hónapja megszült Margit, majd egy hete feleségül is vetted, és reméled? Próbálnod kellene, és nem remélni! Az esküvő óta közös az ágyatok! Elutasítja tán a közeledésedet a feleséged!?

Simon legyint.

– Nincs ereje elutasítani! Nekem meg nincs szívem két szoptatás között abajgatni. A fiam naponta hatszor kér enni, mindegy, nappal van, vagy éjszaka! Margit kimerült. Az esküvő, az előkészületek, a gyerek, az új környezet, sosem láttam ennyire fáradtnak!

– Nem kellett volna megengedned, hogy maga szoptasson! Nem véletlen, hogy asszonyaink mellé dajkákat keresünk, hogy megkíméljük őket a fáradtságtól, ami a szoptatással kézen fogva jár.

– Nem kellett volna!? Te sem tudtál volna nemet mondani, ha a fiad a füledbe bömböl, szájával mellet keres, a szülőanyja meg szinte könyörög, hogy hadd legyen ő a szoptatós anyja is a gyermeknek. Bánom néha, hogy beleegyeztem. Persze, hogy bánom! De azután, naponta többször is látom feleségem örömteli mosolyát, a fiam elégedett teltségét, olyankor... magam is azt mondom, ennek így kellett lennie.

Hallgatnak. Azután Simonból újabb mondatok törnek elő.

– Még csak azt sem mondhatom, hogy ne látnám Margit szemében a vágyat! Minden reggel a fiam bömbölésére ébredünk, de ahogyan Margit etetni kezdi, reám-reám néz, amikor öltözöm, el-elkapom a tekintetét. Napközben is meg-megérint, ha elmegyek mellette, ha megcsókolom, szívesen visszacsókol. De ahogyan közeledik az est, asszonyom egyre fáradtabb, egyre törődöttebb. Az utolsó szoptatásnál már félálomban van, ahogyan letette a gyermeket, maga is alszik, mélyen, álomtalanul, meg sem moccanva. Nincs szívem felébreszteni...

– Akkor ne ébreszd föl! Kopogtass ajtaján, amikor ébren van! Ha délután, kora délután ágyadba csábítod, bizonyosan sikerrel jársz!

– Délután!? Az embereim jönnek-mennek. A szobámban, a közös szobánkban egymásnak adják a kilincset! Olyankor jön Mariann, a fiam, a kicsi is éberebb. Egy negyed órát sem tudok a délutánból kiszakítani, annyival pedig már be nem érem.

– Mariann szívesen dajkálja a kisfiadat, ért hozzá, láthatod, hogyan szereti. Úgy, mint a sajátját fogja. Bízd rá a kicsit! A fiadat majd én szemmel tartom, úgyis ígértem neki egy közös kilovaglást. Lemegyek vele a tóhoz, valamit kitalálunk. Az öcséd meg majd figyel, ha valami gond adódna, megoldja. Tiétek lehet a fél délután, annyi csak elegendő, hogy ez a házasság minden szempontból megkötötté váljon.

Simon mosolyog.

– Az esti vacsoránál ugratni fognak, hogy az éjszaka nem elég nekem, nappal is olyasmire vadászok, amire éjszaka szokás.

– Ugratni fognak és irigyelni! Hozd le az asszonyodat is a vacsorához, és látszódjon meg rajta, mivel töltötte a délutánt. Nehogy pletyka induljon, nem tudsz a nyeregben megülni!

Átmenetileg vége

Egyelőre a történet közlése itt lezárul. :-) Igyekszem pozitívan gondolkodni, hátha egyszer eljutnak a szövegeim a kiadásig, és e miatt minden regényemet úgy teszem föl erre a felületre, hogy a folytatás, a kiegészítés lehetősége megmaradjon. Jövőbeni, papír alapú olvasóim kapják meg a teljes szöveget. Remélem, ti is közöttük lesztek. :-) És remélem, kezünkbe foghatunk egyszer egy papír alapú kiadást. :-)

A blogom augusztus 20-án egy éves lesz. Jól jött ki a föltöltögetés, mert ezt az egyéves évfordulót egy új regény elindításával fogjuk megünnepelni. :-) Jövő csütörtökön indul egy mában játszódó regény, de hogy azok se csalódjanak, akik megszerették a korábbi történeteket, ez az új írás két szálon fut majd, a második, középkori szálnak Mariann az egyik főszereplője, aki a most befejezett szöveg egyik mellékszereplője volt.