Kettő együtt 3. rész

3. fejezet

A lány tágra nyílt szemmel, elveszetten áll az ócska kis hajlék közepén. Legszívesebben sírva fakadna. A fáradtság, a bizonytalanság, a szégyen érzete hullámokban tör rá. Amikor a férfi a vállára teszi a kezét, összerezzen, ijedten néz hátra. De a lovag már el is húzza a karját, az ajtó felé fordul.

– Feküdj le! Próbálj pihenni! Itt biztonságban vagy! – az egyik sarok felé bök. – Abban az agyagedényben találsz vizet!

Magára marad. Tanácstalanul álldogál. Nincs egy épkézláb gondolata. Soha még ilyen törődöttnek, elgyötörtnek nem érezte magát. Szomjas. Iszik. Leül az egyik priccs szélére. A fáradtság hullámokban tör rá. Lehúzza... Nem akar lefeküdni... Ülve... ülve kellene megvárni, hogy a férfi... a férfiak visszaérjenek. Nem megy. Képtelenség. Leül... csak egy pillanatra, szempillantásra, összegömbölyödik. A lovag köpenye körbeveszi.

Fölriad. Meleg van. Állott meleg. Az éjszakai hűvösséget már majdnem teljesen kiszorította a hőség. Pedig a kunyhó agyagfalú, agyagpadlójú, és az istálló árnyékos oldalán fekszik... Ez az utolsó gondolata... hogy meleg van, pokoli meleg. Mély, álomtalan alvásba zuhan.

Víz. Víz mindenütt. Az arcán, a nyakán csorog, hideg. Hidegnek érzi, beleborzong. A szolga... a szolga fojtott hangja, dohogása.

– Most meg lázas! Nem kellett volna megvenni! Kidobtunk érte egy csomó pénzt! És a végén még meg is hal. Temettetheted!

– Fogd már be! – a lovag csöndesen határozott hangja. – Ne fesd az ördögöt a falra! Csak lázas! Nem haldoklik! Borogatjuk. Itatjuk. Ha gondosan ápolod, rendbe jön!

– Ápoljam... irgalmasságból... nem másért. Azt sem tudjuk, ki! Lesz-e hasznunk belőle!? Van-e szerető apja, bátyja, bármilyen rokona, aki leteszi azt az összeget, amit te kifizettél érte!?

– Csönd már! Hogy a fenébe bírod egész nap szóval!? Pihenni akarok! Az éjszaka felénél felébreszthetsz!

– Igen, uram! Hogyne, uram!

Szédül... Fekszik és mégis szédül... Csak egyetlen pillanatra nyitotta ki a szemét. A szemközti ablak világosabb foltján kívül nem lát semmit. Vizes rongyok a testén mindenütt. Mezítelen... mezítelen még mindig... de mégsem. A dereka körül egy száraz ruhát érez. Az ölét betakarták. Gyönge... fáradt... a kezét sem tudná megemelni, ha ezek itt nekiesnének...

Újra a lovag határozott hangja.

– Ugye nem kell még egyszer mondanom, hogy ha ér valamit ez a fehérszemély, akkor csak úgy, ahogyan találtuk!

– Nem kell! Nem kell! Nem vagyok sültbolond! A kisujjammal sem nyúlok hozzá! Tudom én, hogy szüzen kell visszaadnunk annak, aki elvesztette! Csak akkor látunk pénzt belőle.... ha látunk egyáltalán.

– Veszed el a mancsod a melléről!

– A fene a szemedet, uram! – a szolga vihogása jóízű. – Hiszen borogatom! Épp csak hozzáértem!

A lovag hangja csöndes, csöndesebb mint bármikor, eddig a sötétedő éjszakában.

– Ugye, nem játszol a türelmemmel!

A szolga másodszor rántja el a kezét. Dohog tovább, de a lány már nem hallja. Újra legyűri a láz, és mindaz az iszonyat, amin keresztülment.

Kellemesen meleg kézre ébred. Egy kellemesen meleg kéz az arcán, a homlokán, a nyakán.

– Tudom, hogy ébren vagy.

Zavartan nyitja ki a szemét. A fölé hajló férfi arcát először föl sem ismeri, de azután a lovag föláll, a vonásai rendeződnek, újra olyanok, mint amilyennek megismerte, ugyanaz a férfi áll előtte, aki a piacon megvette.

– Nem kell félned!

– Nem... nem ismertelek meg.

– Lesz időd megismerni. A következő hetekben rám leszel utalva.

Tesz-vesz. Vizet tölt egy pohárba, a leány kezébe adja.

– Idd meg az egészet, nagyon belázasodtál, és most is melegebb vagy. Ha jól esik, hozok még.

A nő apró kortyokban, lassan iszik, de lemegy a pohár egész tartalma. Visszaadja az üres poharat. Továbbra is kerüli a lovag tekintetét, úgy ahogyan csak szűzlányok tudják kerülni egy férfi tekintetét. Bálint elveszi a kupát, egy félmosollyal a szája mellett kérdezi.

– Mi a neved?

– Mariann.

A férfi bólint, folytatást vár, de a leány csak néz maga elé. A kérdés vagy a válasz hatott rá rá rosszul, nem tudni, de a tekintete egyre homályosabb, rögtön sírni fog.

A lovagot korábban minden síró nő halálra idegesítette, sosem tudott velük mit kezdeni. Ám ahelyett, hogy kimenekülne a nyitott ajtón, a nő mellé ül, megfogja az egyik kezét, halk, megnyugtató hangon megszólal.

– Css...css... semmi baj... túl vagy a nehezén...nem kell itatni az egereket... jól van... jól van.

Önkéntelen, cirógató mozdulatokkal nyugtatgat.

Hosszú idő telik el... ennyi idő alatt, ha asszony került Bálint karjaiba, már rég lesimogatta róluk az összes ruhát. Erről is itt, szívesen lecirógatná az inget, amit éjszaka adott rá. Mégsem tesz egyetlen tolakodó mozdulatot sem. Nem azért vannak itt.... együtt egy ágyon... csak a véletlen sodorta őket egymás mellé. Egy szűzzel van összezárva, ezt nem szabad elfelejteni.

Simít még néhányat a hullámos szőke hajon, azután erővel vonja el a kezét, vonakodva áll föl. Az egyik polcról levesz egy másik cseréppoharat, teletölti. Nagy kortyokban iszik, a torka száraz, száraz, mint a sivatag. Alig találja a hangját.

– Ma még pihenj, amennyit csak tudsz! A hajó, amin helyet találtunk, hajnalhasadtával indul.

Nem vár válasz, így meglepődik, amikor a lány megszólal.

– Ne haragudj, hogy az előbb sírva fakadtam. Nem kellett volna, nem illik. Én... nem vagyok sírós fajta. Mindenki azt mondja, nálam vidámabb teremtést nem hordott hátán a föld. Mielőtt a hajónk kalózok kezére került, sírni nem látott engem senki, nevetni, örülni annál inkább. Apám nem sejthette, hogy siralomvölggyé válik az utunk, amikor anyámat rábeszélte, hogy menjen a Szentföldre, és ott elmondott imákkal enyhítsen betegségein, melyek egyre jobban kínozták.

A lovag nem egy hasonló történetet hallott. A zarándokok jó része a betegségeire keres enyhülést, bár a lovag még nem sok olyannal találkozott, aki a zarándokúttal az enyhülést elnyerte volna.

– Az ideúton támadtak meg benneteket?

– Igen.

– Anyád? Őmiatta vagy szomorú?

A leány hosszan hallgat, nyel néhányszor, megint sírni fog.

– Próbált megvédeni, tőrt rántott, amikor a kabinunkat föltörték.

Kabin. Zárt kabinban utaztak. Talán, mégis kifizeti valaki azt az összeget, amit a piacon a leányért adott. Szemeit a könnyes szemekbe fúrja.

– Ne mondd tovább, ha ennyire bánt! Tudom, mi történik az idősebb nőkkel, főleg, ha ellenállnak.

Hallgatnak. Mariann szemmel láthatóan igyekszik összeszedni magát.

– Ha hazavisztek, apám megjutalmaz. Odaadja, amit értem fizettél.

– Reméltem. A pénzt a bátyámtól kaptam. Nem nélkülözhetem sokáig – elfordul, visszateszi a kezében tartott poharat a polcra. – Még mindig nagyon fáradtnak és betegnek látszol. Most pihenj! Lesz időnk bőven, hogy magadról mindent elmesélj!

Vagy egy órája olvas, lassan leragad a szeme. Már nem tud a könyvre, a lovagra és a szőke Mariann történetére figyelni. Megszokott esti zajok szűrődnek a szobába. A férje mocorgása. A konyhában van. Eszik. Mindig ilyen későn eszik. Rossz szokás. Az utóbbi években fel is szedett pár kilót.

Mindketten... mindketten felszedtünk pár kilót... Zubog a víz... zuhanyzik... fogat mos. Várok. Nem jön. Halk zsongás kel. Tévézik. Késői hírek. Lemegyek... bő hete... talán kettő is lehet, mióta utoljára szeretkeztünk...

A sóvárgás a hasában elviselhetetlen. Kikászálódik az ágyból. A lépcső tetején megtorpan. Menjen, ne menjen? Agyába egy kép kúszik. Fiatal leányként, gyerekként sziromleveleket tépked egy virágról. Szeret? Nem szeret? Fölnőtt, már régen. Elindul.

A férfi a nappaliban, a hátán fekszik, kezében a távirányító, nem néz a belépő nőre, aki emiatt elbizonytalanodik. De csak egy pillanatra. Szüksége van rá. A két évtized alatt hozzászokott, hogy időről-időre kedvére tesz ez az ember. Nehéz erről lemondani. A szenvedély hiánya nagyon tud... hiányozni.

– Melléd bújhatok?

A férfi végre fölnéz.

– Azt hittem, alszol

A vonásaiból képtelenség bármit kiolvasni. Nem elutasító. De sehol a megszokott huncutság.

– Mi ez rajtad?

Na ennyit a csábító fehérneműről...

– A múlt héten vettem. Nem tetszik?

A férje tetőtől talpig végigméri. Valami mégis elkezdődik. A tekintet már egy igazi férfié.

– Gyere ide!

Mellébújik. Egészen hozzásimul. Szemben fekszenek. Így szokott kezdődni. Sokszor így szokott kezdődni.

– Ki vagyok éhezve.

– Látom rajtad.

– Lehetetlenség kivárni, amíg a fiaink ágyba bújnak.

– Néha azért sikerül.

– Néha, néha! Neked ez elég?

A férfi nem válaszol, most sem, csókolni kezdi. A nő közben arra gondol, hogy az embere mindig kitér a válasz elől. Pedig mostanában többször próbálta megbeszélni vele, hogy neki ennyi szinte semmi. A férje hogyan érheti be ilyen kevéssel? Talán tényleg lehet valakije... Erre is gondol. Egyre többször, egyre gyakrabban.

– Úgy csókolsz, mint aki itt sincs!

– Ne haragudj!

Még közelebb csúszik, szája a párja száját keresi. Most ráérősen csókolóznak, hosszan. Azután a férfi elhúzza a száját, a nyakát igazítja asszonya ajkai alá. Ezt imádja, egészen elgyöngül. A felesége is tudja, nyelve hegyével végigfürdeti az enyhén sós bőrt.

– Hm, ez finom. Kedves vagy velem.

Újra egymás szájában kalandoznak. A nő mellében, hasában az erősödő izgalom finom.

– Húzd le a bugyidat!

Fölül, leráncigálja, villámgyorsan. Visszasimul. A férfi nyíltan az asszony arcába mosolyog.

– Végre hozzád férek! Lássam csak, tényleg annyira vágyódsz-e, mint mondod!

– Te dög! – súgja az asszony kuncogva.

– Hm, megjárja, megjárja.

Megharapdálja a szája melletti kis fület. Szereti, szép formájú.

– Nedvesebb már nem is lehetnék!

– De azért leszel! Megígérem, leszel!

– Ha továbbra is ilyen ügyesen nyúlsz hozzám...

– Ügyesen!?

Lassan szavukat szegi az izgalom. A nő kinyújtózik a férje keze alatt. A férfi pedig kitartóan kedveskedik. A nő ezt nagyon szereti.

Nagyon szeretem. Nem kapkod. Ügyes. Néha kicsit keményebben nyúl belém, mint ami igazán jól esne... de többnyire ráérez a mélységre, ráérez a nyomásra, ráérez, mire van szükségem.

– Fordulj meg!

Fölnyög. Tudja előre , mi jön, mi következik. Imádja. Hasra fordul. Elnyúlik a kanapén. Átöleli a feje alatti párnát. Lábait enyhén széttárja, miközben a férfi mögéje térdel. Ami következik, maga a csoda. A férje hosszú, ügyes ujjai a G-pontját nyomják, gyötrik, égetik.

Egyszer valahol olvastam, hogy hiba ilyenkor levegő után kapkodni. Azóta igyekszem mély levegővételekkel végigjárni az ösvényeket. Lehunyt szemmel, csak befelé figyelek. A forrón égő hasamra, a szétkúszó melegségre. Finom, kimondhatatlanul finom, ahogyan a férfiököl a bejáratot nyomja, finom, ahogyan a megszokott apró kedvességek, mozdulatok csúcsra terelnek.

Néhány pillanatig elgyöngülve fekszik. A férje békén hagyja, és ez is jó. Megmozdul. Fordulna.

– Maradj még! – súgja akkor az embere.

(folytatjuk)

Tudom, nagyon formabontó, hogy a mában játszódó történet főszereplőjét időnként egyes szám első személyben is hagyom megszólalni. Írjátok meg nyugodtan, ez zavarossá teszi-e a szöveget, hagyjam, vagy ne hagyjam ezeket a váltásokat? Szép őszi napokat! :-)