Kettő együtt 4. rész

(folytatás)

Fölnyög. Fekszik tovább. Újrakezdődik a kényeztetés. Nincs jobb ennél. A legfinomabb dolog a világon. Az egyik legfinomabb. Rábízza magát erre az emberre. Tudja, mit szeret. Tudja, hogyan szereti.

Minden kielégülés más és más. A mostani magasabb, teljesebb, mint az előző. Régről ismerős vágyérlelések, régről ismerős kapaszkodók. Egyre széthullóbb, egyre könnyebb, egyre üresebb. Megszűnőben minden összegyűlt, napok óta halmozódó feszültség.

– Szép az arcod, amikor elélvezel.

Lustán elmosolyodik, kinyitja a szemeit, megfordul. A férfi nem szokott fukarkodni a simogatásokkal, a kezével, a szájával, de a szavakkal mindig. Ritkán, nagyon ritkán mond ilyen jólesőket. Az asszonyt lassú, mély csókok szédítik tovább. Amikor az összesimulásnak vége szakad, a nő megemeli a fejét. Enyhén nyitott szájában a nyelve hívogatóan mozdul. De a férfi még hátrébb húzza az arcát.

– Mire gondolsz? Mire gondolsz, amikor velem vagy?

Nem most hallja ezeket a mondatokat először. Már többször megkérdezte. Az asszony hangja a válasz közben ellágyul.

– Nem gondolok semmire – megcsókolja emberét röviden, futólag. – Ha itt vagy, ennyire közel, képtelenség másra gondolni.

Az egész teste, az öle, a hosszú lábai a férfihoz simulnak.

– Csak arra tudok figyelni, amit velem csinálsz, a tenyeredre a fenekemen... a szádra... – lenyúl a férfi öléhez, cirógatni kezdi. – Erre itt.

– Akarod... akarod nagyon... igaz? Hát ne várakoztassuk egymást tovább...

Az óvszer már a kezében, rutinosan igazítja, azután még rutinosabban, még határozottabban a nőt az ölébe húzza, magára ülteti.

– Na, gyere! Ezt szereted.

Ismeri... tudja. Hagyja mozogni. Lassan, lustán, ráérősen húzza-tolja magát a férfitól, a férfihoz.

– Milyen?

– Finom, nagyon finom. Jó, hogy hozzád tudok bújni, át tudlak ölelni.

– Mozogj! Mozogj kedvedre! Na, gyerünk! Vadulj meg egy kicsit!

– Tedd a mellemre a kezed!

Ott van. Ahogyan szereti. Pont úgy. Halkan, félig lehunyt szemmel nyögdécsel. Csípőjének mozgása jól begyakorolt, megbízhatóan halad az úton. Mozdulatai gyorsulnak, izmai önkéntelenül rándulnak...

– Istenem!

Belekapaszkodik a férfiba. A mellkasához bújik.

– Ma nagyon érzékeny vagy...

Hátán, gerincén, tarkóján, fenekén meleg tenyér simít. Távolról hallja a férje hangját.

– Mit szeretnél még?

– Megcirógatlak, megnyalogatlak...

– Majd, kicsit később... Valahol hallottam, egy nőt minimum háromszor-ötször illik csúcsra járatni.

– A három már megvolt.

– Az öt több, mint a három.

Egymásra mosolyognak. A férfi mosolya is nyílt. És az asszonyból is teljesen eltűnik minden hónapok óta tartó gyötrelem. A félelem, hogy rajta kívül más is lehet, más is van. A tekintetekben most csak szeretet, csak gyöngédség ül.

– Jó veled.

– Remélem is, hogy jó, és nem gondolsz túl gyakran másra.

– Féltékeny vagy?

– Minden férfi az!

A hangján érződik, nem akar tovább beszélni. Újra csókolni kezd. Szeret csókolózni. Mindketten szeretnek. Eljátszogatnak még egy kicsit egymással, és lassan ez a nap is véget ér.

4. fejezet

– Ő a legszebb nő a hajón!

A lovag a szolgára kapja a szemét, és a széles, kaján vigyor láttán azonnal viszketni kezd a tenyere. Nincs az egész hajón több fehérszemély, az utasok mind hazatérő lovagok, mert a zarándokok Jeruzsálemben várják ki a napokon belül megérkező húsvétot.

– Egyre szemtelenebb vagy! Rég csördítettem a füleid közé!

A szolga csak nevet, nem fél az urától. Nemigen jár el annak a keze, ezen az úton meg szinte testvérek lettek. Megmentette az út elején egyszer az ura életét, tartozik neki Bálint, mindketten tudják.

– Úgy bámulod, valahányszor a szemed elé kerül, mintha sosem láttál még volna asszonynépet!

Bálint újra a korlátnál álló Mariannra néz, és nem szól egy szót sem.

– Kéne!?

Bálint halványan elmosolyodik.

– Szerinted, van olyan ember, akinek nem kéne!?

– Az arab úgy hagyta ott, mintha sosem nézte volna.

– Egy arab... – legyint. – Nincs annak szeme egy igazi keresztény szépséghez.

– Szépnek látod?

– Te nem?

Összenéznek. A szolga mélyen ura tekintetébe mélyíti a szemeit. Szavai nagyon komolyak, halkak, határozottak.

– Vissza kell vinnünk! Pénzt kell érte kapnunk. A bátyád csak kölcsön, a húgodra adta azokat az aranyakat. Visszakéri. Ha megtartod a nőt... leveszed a lábáról... utána mit csinálunk? Nincs vagyonod. Nincs semmid.

A lovag is határozott.

– Csak nézem. Nézem. Semmi több.

A szolga morgása alig érthető, leszegi a fejét, a hajópallókat bámulja a lábuk alatt.

– Nehogy addig nézegesd, míg ne tudj a látása nélkül élni!

A lovag kezdi elveszíteni a türelmét, hangja vészjósló.

– Osztogass tanácsot, ahol kérik! Rég fölnőttem, nem a pesztrám vagy, hanem a szolgám!

Péter vállat von, tettetett nemtörődömséggel az arcán újra a munkájába mélyed, visszatelepszik a pallókra, a kardokat fényezi, nem tesz nekik jót a nedves tengeri levegő. De egyik szeme továbbra is az urán. Nézi, lesi, ahogyan Bálint Mariann mellé lép. Mi lesz ebből? Úgy vonzza a lovagot ez a fehércseléd, mint darazsakat a lépesméz.

A nő észreveszi a szeme sarkában támadt mozgást, egy pillanatra a lovagra kapja a tekintetét, de már el is fordul, újra a közeledő partot nézi. A korábbi mosolyteli, ragyogó arcon árnyék fut át.

– Baj van? Azt gondoltam, ma csak örülni látlak! Néhány óra, és partot érünk, néhány nap, és a családod megkapja azt, amit elveszettnek gondolt.

Mariann halványan, de újra mosolyog, egy villanásnyi időre a férfire néz, de már ereszkedik is a függöny a kéken ragyogó szemek elé. A leány lesütött pillákkal áll, keze a szoknyája anyagát gyűrögeti, zavarban van, ez látszik.

– Arra gondoltam... – megakad, elpirul.

Felnéz, szeme hosszan a férfi nyílt, kíváncsi, türelemmel várakozó szemébe mélyed.

– Gondolkodtam, mit mondok majd apámnak, rokonaimnak, a várnépeknek... hol találtatok reám...

– Ne is folytasd! Már én is gondolkodtam. Látom rajtad az első pillanatoktól, mennyire zavar, hol és hogyan akadtunk reád. Apádon kívül majd azt mondom mindenkinek, egy kolostor melletti templomban láttalak meg, betegen. Nem a tengeren, még előtte a szárazföldön támadtak meg benneteket. Anyád meghalt, de te megmenekültél. A bánat azonban megbetegített, meg akartál halni, ezért nem küldtél sokáig hírt magadról. A többit találd ki te magad!

– Köszönöm. Nem... nem akarom, hogy otthon az egész háznép megtudja...

– Azt, hogy megaláztak?

Mariann újra a férfire emeli a tekintetét. Arca dacos, szemeiben könnycseppek csillognak.

– Igen. Igen, megaláztak. Anyám halála után ez bánt legjobban.

– Anyádért ne bánkódj! Urunk oldalán van ő már! Higgy és vigasztalódj!

A nő lassan bólint.

– Igazad van... de nagyon hiányzik.

Bálint közelebb lép, az egyik kis tétova kezet finoman megemeli, meleg tenyerébe fogja.

– Hiányzik. Mindig hiányozni fog. Ismerem ezt az érzést. Tudod, meséltem, a húgomat szem elől vesztettük, talán már sosem látjuk többé, nem tudjuk, él-e, hal-e. De az Úr mindig küld egy idő után a gyász mellé vigaszt. Itt vagyok, támaszkodj reám! Vigasztalódj!

Mariann arcát újra pír színezi.

– Láttál... te is, a szolgád is... láttatok úgy, ahogyan anyám a világra hozott... mezítelenül.

A férfi megemeli állánál fogva a keskeny kis arcot. Hangja határozott, nagyon komoly.

– Akármit láttam, szép volt, gyönyörű, mintha egy kincsesládát nyitottak volna meg előttem. Fél életem odaadnám, ha kincseid, gyönyörű tenmagad mellett tölthetném az időt, amelyet az Úr számomra kimér.

Összenéznek. Mariannba hirtelen, váratlanul hasít bele a fölismerés, hogy az a nyugtalanság, amit Bálint közelében érez, nem csak a szégyenből táplálkozik, mert a férfi meglátta... látta mezítelen, hanem inkább a félelemből, hogy mindez nem történhet meg soha többé, hogy ez a magas, sötét hajú, határozott tekintetű, forró tenyerű embert talán soha többé nem látja majd sem így, sem úgy, ha egyszer az apjához visszavitte. Suttogva szólal meg.

– Az apám... az apám már elígért.

A férfi bólint, de a markában tartott kezet továbbra sem ereszti.

– Tudom. A második napon mondtad. A szolgámnak mesélted. Tudom. És mégis... az első naptól tudom azt is, hogy az Úr nem annak az embernek, hanem nekem szánt. Jelet adott. Megszólított. Nekem szánt. Az enyém leszel.

– Lehetetlen.

– Igen, lehetetlen. Apád, egy akkora ember, egy akkora birtok ura sosem adná leányát egy jelentéktelen lovaghoz. Egy harmadszülött fiúhoz. Lehetetlen. Mégis. Érzem. Tudom, az enyém leszel.

Mariann mosolya sugárzó.

– Akarsz engem?

– Minden vágyam, minden gondolatom hozzád húz.

– Én is ezt érzem. Igen!

A férfi keze óvatosan mozdul, a tágra nyitott szemű, keskeny arcra, majd a karcsú nyakra simul.

– Jutalmul kérlek, téged kérlek apádtól, ha nem adna, megszöktetlek. Ha te is akarod.

Pirul... piros lehet, ég az arca, érzi.

– Neked akarom adni mindenemet.

– Én pedig ígérem, egész életemben azon leszek, ne kelljen a mostani döntésedet megbánni.

– Anya!

Se lát, se hall. Tekintete a könyvön, gondolatai a könyv mondatain. Szerelem első látásra... tudja, milyen érzés.

– Anya!

A gyerek már itt áll mellette, végre fölnéz.

– Ne ordíts! Tudod, képtelen vagyok két dologra figyelni, ha könyv van a kezemben.

– Belebújsz a regényedbe, én pedig nem haladok a matekkal.

A vékony kis hangban szemrehányás.

– Jól van, adhatod.

Leteszi a könyvet, kezébe veszi a gyerek füzetét. A nagyobb fiú matekjával már nem boldogul, de a kicsiével még igen.

– A bátyádat is nyúzhatnád!

– Elküldött a fenébe. Valami dogára készül. Az edzése előtt végezni akar.

– Na, nézzük!

Tanulnak egy kicsit. A fiúcska jó eszű, gyorsan végeznek. Az asszony az órára néz.

– Le kell mennem, előkészíteni a holnapi ebédünket. Van kedved, segíteni egy picit? Összevághatnád a salátát.

– Mit főzöl?

– Sütök egy kis húst. Holnap hosszú nap lesz, így amikor hazaérünk, egyből nekiülhetünk enni.

Szótlanul dolgoznak. A fiú ügyesen vágja föl az uborkát, a paprikát, a paradicsomot. Nem először csinálja. Szeret a konyhában ügyködni. Az asszony néha-néha oldalról vet a fiára egy-egy szeretetteljes pillantást. Nézi a nagy odafigyelést, az enyhén nyitott szájból kibukkanó rózsaszín nyelvet. Elmosolyodik. A kis srác mindig ilyen képet vág, ha igyekszik, ha rajzol, ha leckét ír, salátát vagdos. Még igazi gyerek.

Telefon.

Gyorsan megtörli a kezét. Besiet a nappaliba. A vonalban a szavak kapkodóak, enyhén mentegetőzőek. A nő hamar elköszön.

– Ki volt az?

Összerezzen, megfordul, a nagyobbik fia bámul rá. Mióta állhat a háta mögött?

– Apa.

– Mit akart? Délután azt mondtad, egyszer már beszéltél vele.

Nem néz a gyerekre. A lábánál, a szőnyegen meglát egy hosszú cérnaszálat. Lehajol.

– Nem jön. Marad még egy napot.

– De miért!?

Igazi serdülő. Képes egy pillanat alatt felkapni a vizet. Az asszony próbál természetesen, nyugodtan megszólalni. Egészen jól megy.

– Az egyik partnere vacsorázni hívta. Azt mondja, nem hagyhatja ki, valami nagyobb üzlet van készülőben.

– És ezt te elhiszed!?

(folytatjuk)