–
Nem, nem moziba hívott kétszer! De egyikőnk sem tizenhat éves
volt már akkor. Egy vállalati buli után hívott el először
magához „zenét hallgatni” – kacsint, nevet.
–
És te?
–
Elküldtem a fenébe. Kár, hogy rajtam kívül senki nem hallotta,
ahogyan a zenehallgatás szót kiejtette a száján. Nagyon akart,
nem is titkolta... de elküldtem. Nem szerettem volna, hogy azt
higgye, elég egy szó, és röpülök.
8.
fejezet
–
Anya.
Dolgozatokat
javít, órák óta. Szívesen abbahagyja. Mostanra képtelen a leírt
mondatokra figyelni. Már a legegyszerűbb helyesírású szavakat is
a szótárban keresgéli. A rengeteg átnézett fogalmazás, a rémes
helyesírású szavak mindig összekavarják benne a helyesírási
alapot. De egy-két nap, egy jó alvás, és megint, újra helyreáll
minden.
Nyújtózkodik,
fölnéz.
–
Mondjad!
A
nagyfia áll előtte, türelmesebbnek látszik, mint máskor, mint
legtöbbször az utóbbi időben. Akar valamit.
–
Nem tudok itthon maradni szombaton – az asszony értetlenkedő
tekintetét látva folytatja. – Nem tudok öcsire vigyázni.
A
nő a homlokára üt.
–
Igen! Az a nap színház! Jó, most már képben vagyok. Programod
akadt?
A
fia bólint.
–
Mentek valamerre?
–
Csak moziba.
–
Szabad tudnom, kivel?
A
nő hangjában várakozó huncutság, de a srác szeme egyre
zavartabb.
–
Csak a srácokkal.
–
Nem kérdezted meg a...?
–
Egyszer már nemet mondott.
–
Fél éve! Egy férfiben legyen kitartás! Ha apád annak idején nem
kérdez meg másodszor is, ma egy fiam sem lenne, úgy lehet.
–
Moziba hívott?
Az
asszony fölnevet. A visszaemlékezés földobja. Hangja dévajul
vidám.
–
Nem, nem moziba hívott kétszer! De egyikőnk sem tizenhat éves
volt már akkor. Egy vállalati buli után hívott el először
magához „zenét hallgatni” – kacsint, nevet.
–
És te?
–
Elküldtem a fenébe. Kár, hogy rajtam kívül senki nem hallotta,
ahogyan a zenehallgatás szót kiejtette a száján. Nagyon akart,
nem is titkolta... de elküldtem. Nem szerettem volna, hogy azt
higgye, elég egy szó, és röpülök.
–
Mikor kérdezett újra?
Fölnevet.
Nem néz a gyerekre, a szoba sarkát nézi.
–
Hát, nem várt fél évet! – rápillant a kíváncsi fiára, de
azután újra elkapja a tekintetét. – Talán, egy hetet sem...
Jól
emlékszik. Másnap, már másnap megkérdezte újra. Felhívta. Azt
sem gondolta korábban, hogy megszerezte, tudja a számát. De tudta.
Készült belőle.
–
Azt hallottam, szereted a frissen sült húsokat, a salátákat.
Isteni salátát készítek...
Semmi.
Semmit nem tud kinyögni. Időnként, legtöbbször, mikor végképp
nem kellene, lebénul. Nem jut eszébe egy értelmes mondat, egy
válasz, egy összefogott elutasítás. Túl rámenős ez a férfi.
–
Ne mondj nemet! Órák óta hallgatom a kedvenc zenéimet, egy sem
tudja kitörölni a fejemből azt a nemet, amit tegnap a képembe
vágtál! Végérvényesebb kosarat még életemben nem kaptam.
–
Hazudsz, mint a vízfolyás! Ha az a tegnapi elutasítás elég
határozott lett volna, nem csevegnék itt veled már vagy öt
perce...
–
Öt perccel soha nem elégszem meg! Gyere át! Ígérem, sosem kell
megbánnod, hogy kötélnek álltál, igent mondtál.
Micsoda
szöveg! Agyoncsépelt mondatok. Egyre jobban érzi, el kell
utasítani a meghívást. Egyéjszakás kalandra nem vágyik. Ennek
az egész meghívásnak pedig nagyon egyéjszakás íze van.
–
Nem! Ne haragudj, de nem! Elvből nem megyek el a vállalaton belül
egy férfivel sem semmilyen randira...
Közbevág.
Nem nyugszik.
–
Azt hiszed, nem tudom!? Utánad kérdeztem. Ha nem volna
megközelíthetetlen híred, meg sem kérdeztelek volna. Nem szeretem
a könnyű prédát.
Hazudik.
Legalább két olyan kolléganőjéről tud, akik az utóbbi fél
évben ráhajtottak a férfire. Egy hétvégénél tovább egyikőjük
sem jutott, de az az egy hétvége azért megvolt.
–
Nem.
–
Látom, a szokványos dumával nálad semmire sem jutok. Semmiképpen
nem akarom a mai napot egyedül tölteni. Öt éve... éppen öt éve
elvesztettem valakit ezen a napon. Gyűlölök egyedül lenni, és
még csak fél éve vagyok a városban. Gyere át, s egy életre
lekötelezel!
Miért
pont én!? A férfi könnyen barátkozik, jóban van a cégnél
mindenkivel. Fél tucat férfiismerősét felhívhatná, ha
társaságra vágyik.
–
Még mindig nem értem, miért pont én kellek!? Tegnapelőttig észre
sem vettél, jó ha tíz mondatot váltottunk a fél év alatt.
–
Ha átjössz, elmondom, miért te, és miért nem valaki más...
Segítségre van most szükségem. A fél év alatt úgy láttam, az
a típusú nő vagy, akinek bárki kiöntheti a szívét.
Süket
duma.
–
Nem győztelek meg. Csak hallgatsz nagyokat. Hagyjuk a vacsorát
kettesben! Találkozzunk a városban! Menjünk, ahová akarod!
Megígérem, egy újjal sem nyúlok hozzád, csak töltsd velem ezt
az estét!
–
Rendben!
–
Igen!? Igent mondtál!? – a férfi öröme túlméretezett.
Az
asszony nem érti. Azóta sem érti. Miért pont rajta akadt meg
végül a férfi szeme. Miért pont ő kellett? Sosem volt igazi
szépség. Jól néz ki... persze, szép a lába, az alakja is jó
volt, jó még mindig. De igazán szép nem volt soha. A férje? Szép
férfi. Tényleg az. Magas, sötét hajú, sötét szemű. Markáns,
megnyerő arc. Szép a keze...
A
kezébe szeretett bele. Tiszta hülyeség, de így van. Karcsú,
hosszú ujjak, szépen vágott, tiszta, rövid körmök. Az első
találkozás után, már magán a találkozón erről kezdett
fantáziálni. Hogy milyen lenne, ha a férfi erős kezével
megfogná, cirógatná, mélyen belenyúlna...
Jó
volt. Nagyon jó. Egy határozott, mindentudó, tapasztalt kéz. Nem
kellett vezetgetni, nem kellett irányítgatni. A férfi valaki,
valakik mellett már sokat tanult. Azután sokat tanultak az
eltöltött évek alatt együtt is. Mindkettejük tudása mélyebb,
átfogóbb, és még mindig akad néha a nap alatt valami új.
Ritkán, de sikerül az együtt töltött időt valami váratlannal,
valami újszerűvel fűszerezni. Most is olvasott valamit.
Legközelebb kipróbálja...
–
Anya! Anya!
Fölnéz.
–
Telefon!
Fölveszi.
Hallgat. Kurta-furcsa válaszok. Leteszi. Áll.
–
Anya.
–
Anya!
Fölnéz.
A fia. Hangja aggódó.
–
Mi az? Valami baj van?
Fejét
rázza. Azután igent int.
–
Apád két nappal később jön.
–
Nem jön haza a születésnapodra!?
–
Nem.
–
Elfelejtette!?
9.
fejezet
–
Baj van?
–
Ja. Egyre kevésbé hiszi el, hogy minden utam hivatalos.
–
Nehéz is lenne elhinni. Újabban már két hetente itt töltesz egy
délutánt, egy estét.
–
Beszélnem kellene vele, talán megértené.
–
Ne ringasd magad illúziókba! Kéthetente megcsalod! Elveszíted, ha
megtudja! Titkolnod kell! Volt már kuncsaftom, nem is egy, aki pórul
járt.
–
Nem igazi csalás. Azt kapom meg tőled, amit ő sohasem tudna
megadni.
–
Kérted?
–
Kértem. Reménytelen. Nem olyan természetű. Nem emel kezet soha
senkire. Ilyen.
–
Erőszakosabb nőt kellett volna elvenned!
–
Gyerekeket akartam. És furcsa mód... gyöngédséget, kedvességet.
Bántottak gyerekkoromban eleget.
–
Megkaptad. Mégsem vagy vele boldog.
A
férfi fölnéz. A tekintete határozott.
–
De, igen. Boldog vagyok vele.
–
Valami csak hiányzott, hogy itt kötöttél ki!
–
Én sem értem. Vagyis sokáig nem értettem, mi az, ami mégis
hiányzik... De a verések belém égtek. Nem tudok meglenni nélkülük
mégsem.
–
Ha nem így lenne, bezárhatnám a boltot. Belőletek élek! És
vagytok bőven!
–
Abszurd, hogy fizetek a fájdalomért, amit a feleségemtől nem
kaphatok meg. Képtelen bárkinek fájdalmat okozni. Én pedig ezt
szerettem meg benne. Nem vagyok normális.
–
Akkor a világ tele van abnormálisokkal.
–
És te! Élvezed?
Megrántja
a vállát.
–
Ebből élek. És nem esik nehezemre. Könnyebb, mint három
műszakban ágytálakat cserélgetni.
–
Azt csináltad korábban?
–
Ühüm. Egészségügyi főiskolát végeztem.
–
Gondoltam, hogy tanult ember vagy. Érződik a beszédeden. Okosan
szerzed meg a kuncsaftjaidat is. Jó az internetes oldalad. Tudsz
bánni az emberekkel, ráérzel, miért járok hozzád, mire van
szükségem.
–
Mára kitaláltam valami újat.
–
Újat?
–
Régi újat. Megkapod, amit kértél, amit mindig kérsz, de kapsz
egy kis ajándékot is. Tetszeni fog. Ma vagy nálam a huszadik
alkalommal.
–
Azt a... ! Lassan egy kisebb vagyont hagyok itt!
–
Van miből költened, különben aligha jönnél! Látom a szemeden,
kíváncsivá tettelek! Na, gyere!
10.
fejezet
Órák
óta forgolódik, képtelen elaludni. A férje szavai zakatolnak az
agyában. A telefonba mondott pergő szavak, a mentegetőzés.
Hazudik, biztos, hogy hazudik. Most mit csináljon? Ezeregyszer
átgondolta az utóbbi egy-két évben. El kellene hagynia. Nem
tudja. A fiainak apa kell... és a férje jó apa... ha itthon van.
Szereti őket.
Engem
is szeret. A legszebb az egészben, hogy ebben bizonyos vagyok, a
szeretetben, hogy az nem múlt el, hogy erős a ragaszkodás, hogy
kellek én ennek az embernek még mindig. De akkor most mi van? Itt
kellene lennie, mellettem. Engem kellene ölelnie. Tizenhét éve
szeretkezünk, tabuk nélkül... szabadon. Egyikőnket sem kötnek
gátlások, félelemek. Felszabadultak vagyunk az ágyban, egymás
karjaiban.
A
torkomban a gombóc egyre nő. Könnyek gyűlnek a szememben. Nem
akarok mást keresni. A férjemet akarom. Megszokni egy új férfit...
egy új férfi kezét, száját... szagát... nem akarom.
De
ő! Ő kifelé tekintget. Nem elégedett. Elégedetlenebb, mint hogy
hű maradjon...
Agya
továbbőrli az agyongondolt problémákat. Nem jut sehová. Most
sem. Leoltja a lámpát. Forgolódik. Sosem alszik igazán jól, ha a
férje nincs itthon, de most elaludni is képtelen. Újra fölgyújtja
a lámpát, fölül. Gondolkozni kellene. Tanácstalanul mered a
szobafalon lógó egyik képre. Fáradt. Lehetetlenség megoldást
találni.
Olvasni
fog. Pedig már késő van. Holnap hulla lesz. De mindegy. A könyv,
amit mostanában olvasgat, meg fogja nyugtatni, el fogja altatni.
WOW! Nem gondoltam volna...
VálaszTörlésVégre kiderült! Remélem, h meg tudják oldani házon belül a "problémát".
Szuper volt, mint mindig! 😍
Köszönjük! 😘
Èrdekes fordulat... Erre nem számítottam.
VálaszTörlésAzt tapasztalom, mindig történik valami váratlan. Ha emberekkel vagy körülvéve, sosem lehetsz bizonyos semmiben... Emberek nélkül pedig, ugyan mit ér a lét?
VálaszTörlés