2016. szeptember 15., csütörtök

Kettő együtt 5. rész


 (folytatás)

– Igen, el.
Az asszonynak bevillan egy-két kép az utolsó együtt töltött éjszakájukból. Most képtelenségnek tartja, hogy a férfi bárki mást a karjaiba vegyen rajta kívül. Elmosolyodik. A kezét a gyerek karjára teszi.
– Apa szeret bennünket.
A fiú szája sarka, karja megrándul. Az asszony szinte látja a gyerek gondolatait, érzéseit az arcon végighullámzani.
– Ne mondd, hogy mindig biztos vagy benne!

Kicsörtet. Ez is csak mostanában fordul elő, hogy a beszélgetés közben faképnél hagyják. Áll, hosszan. Elgondolkozva, sokáig. Utánamegy a gyereknek. A fiú az ágyán terpeszkedik, a fülhallgató a fején, egy tankönyv az ölében, rá sem néz az anyjára, amikor az belép a szobába. Leül az asszony is. Megkocogtatja a fülhallgatót, és újra mosolyog. A gyerek unott képpel az ölébe ejti a könyvet, ránéz.
– Mostanában túl sokat aggódsz miattunk. A mi házasságunk apáddal jobb az átlagnál.
– Ha te mondod!
– Igen, így gondolom!
– És az a nő!?
– Nem lehet komoly.
– Belekarolt. Úgy mentek!
A nő két nappal ezelőtt hasonló beszélgetés közben már nagyon rosszul érezte volna magát. De most képes legyinteni. Csak egy kolléganő. Ez biztos.

5. fejezet

Másnap, amikor a nő hazaér a kisebbik fiával a munkából, a férfit már otthon találja. Alig mer hinni a szemének, amikor a ház előtt az autót meglátja. A kicsi bevágtat a lakásba.
– Apa!
A férfi a nappaliban, elterülve. Szunyókálhatott, de már ébredezik. Az arcán a vonások fáradtak, a ráncok mélyebbek. Átöleli a gyereket, de a szeme az asszonyon.
– Egyre rosszabbul bírom ezeket a többnapos utakat! A szállodában kifogtam egy hangosabb szomszédot. Hulla fáradt vagyok.
Váltanak még pár szót, de a gyerek állandóan közbekotyog, mindent el akar mesélni, ami az utóbbi napokban történt, lehetőleg egy szuszra. A nő ott hagyja őket kettesben a nappaliban.
A konyhában tesz-vesz, amikor a férje lépteit meghallja, meglepődik, amikor hátulról átölelik. A férfi nem sokat teketóriázik, egyik keze a mellét, a másik a combját kezdi gyötörni. Az asszony fölnyög. A rátörő vágy gyors, és kíméletlen. Mosolyogva fordul az embere felé. Meleg tenyerével végigsimít a kemény testen.
– Nem lehetne ezt itt este hasonló állapotba hozni?
– Most akarlak!
A férfi szeme... elszánt, kemény..
Az asszony zavara az arcára ül.
– Itthon a fiad! Már elfelejtetted!?
A férfi nem válaszol, válasz helyett megcsókolja. Hosszan. A nyelve vad és követelőző. Sajgó sóvárgás kúszik a nő minden tagjába. Nagyon mélyen, a bőre alatt, a csontjaiban, a kézfeje csontjaiban is érzi a bizsergető vágyat.
Megemelik, már a konyhapulton ül. Az embere megszólal, amit mond, hihetetlen.
– A gyereken ne aggódj! Mondtam neki, hogy egy kicsit alaposabban meg akarlak csókolgatni. Megkértem, egy fél órácskára maradjon a szobájában.
Az asszony szeme elkerekedik.
– Ezt mondtad a fiadnak! A tízévesnek?
Határozott bólintás, mely egy újabb csókba fullad. De a nő képtelen napirendre térni a történteken. Enyhe fölháborodás a szemében, a hangjában.
– Az apád mikor küldött be fényes nappal a szobádba, csak azért, mert dughatnékja volt az anyáddal!?
A férje fölnevet.
– Az!? Soha! De... változnak az idők!
– Ez nem lehet igaz!
– Akarlak, most!
– Nem szoktál ilyen lenni! Eddig azt hittem, egyikünk sem rajong a gyors menetekért!
– Ne háborogj! A lassú, kimerítő is megvolt pár napja, és ígérem, meglesz újra. De a kedvemért, hagyd most magad elsodorni!
Még mindig nincs meggyőzve. Évek óta nem fordult elő, hogy fényes nappal nekiestek volna. Zavarja a szobájában kuksoló gyerek.
– Mi a fene történhetett a szomszéd szállodai szobában, ami ennyire kívánóssá tett!? Egész éjszaka nyöszögtették az ágyat!?
– Megveszek, amikor ez a szoknya van rajtad!
Folytatni akarja. Már folytatja is.
– Átlátszik a blúzodon a melltartód csipkéje! Így voltál dolgozni?
A blúzom gombolja, a mellem csókolgatja, a keze, az az ügyes, ott van mindenütt. A forróság... elviselhetetlen.
– Nyúlj be a nadrágom zsebébe! Van ott egy óvszer. Igazítsd rám, ahogy szoktad! És megkapod keményen, hiszen szereted.
A hangja vágyban fuldokló. Beadom a derekam. A füléhez hajolok.
– Gyere! Jöhetsz óvszer nélkül!
– Biztos?
Nem akar több gyereket egyikünk sem. De a vérzésem megjön egy-két napon belül. Biztos vagyok benne, nem leszek terhes. Rámosolygok.
– Gyere nyugodtan!
Újra egymásnak esünk. Közös erővel megszabadulunk a harisnyától, a bugyitól. A fölgyűrt szoknya fölgyűrt marad.
A férfi kutakodó ujjai határozottak, nem igazán gyöngédek. De már ugyanúgy elkapott a gépszíj, tehetetlenül nyögdécselek az előre nyomuló kéz akaratos mozdulatai körül.
– Te is szeretnéd! Igaz?
A szájam tele a bőrével, enyhén sós ízével.
– Hm.
– Na, gyere!
Bennem van, körbeveszem.
– Egészen jó magasságban van ez a konyhapult!
– Ne dumálj! A szádat akarom!
Kemény szavak, de a nő most helyénvalónak érzi őket. A férfi nem durvább annál, mint ami még éppen jól esik. Lökései a helyzethez illőek. Keményen, határozottan nyomódik. Az asszony kezdetben azt gondolja, gyorsan készen lesznek, de mégsem. A ritmus, hm... finom, kivárós. A férfi nem rohan, nem siet. Finom... finom, nagyon az.
– Anya!... Anya!
A mozdulatsor elakad.
A gyerek a lépcső tetejéről kiabálhat. Még jó, hogy nem jött le rögtön! Összenéznek. A francba!
– Megyek azonnal! – suttogva folytatja – Fejezd be gyorsan! Nem fog lejönni.
De a férfi már visszahúzódott. A nadrágját igazgatja. Enyhén bosszúsnak látszik. Kerüli a nő tekintetét. Elfordul. Fölveszi a tálcáról a kedvenc poharát. Vizet ereszt. Iszik. A mozdulataiban az asszony enyhe dühöt lát. Utánalép az emberének, végigsimít a hátán.
– Kérlek!
Megfordul. Végre. Összenéznek. A férfi lassan elmosolyodik. Végignéz a nőn. A bőre kipirult. A kigombolt blúz kicsúszott a ruhaderékból. A szoknya gyűrött.
– Este elkaplak!
Az asszony jól láthatóan nyel egyet. Megnyalja a szája szélét.
– De jó lesz nekem!

6. fejezet

Pörgés reggeltől estig. Sűrűsödnek a napok. Közeledik a karácsony. Semmire nincs idő. Napok óta nem tudta kinyitni a szőke Mariann történetét, napok óta hulla fáradtan zuhan esténként az ágyba. De mégis szereti ezeket a heteket. A készülődést. A szaporodó ajándékok megnyugtató halmát. Nagy a család. Az utóbbi években tízen ülnek az ünnepi asztalhoz. Két nagymama, az öccse családja.
Jó érzés körbejárni az üzleteket, megtalálni a megfelelő ajándékokat. Sosem indul neki a körútnak előzetes tervekkel. Szereti, ha a megfelelő ajándék, az igazi ráugrik valamelyik üzletben. Az idén az elsőre még nyáron rábukkant. De már olyan év is volt, mikor márciusban vette meg a férjének szánt meglepetést. Persze, a legtöbb vásárlást az utolsó hetekben intézi ő is, mint mindenki más.
Egyedül keresgél. A férje nem szeret belefolyni a válogatásba. Fölösleges is belevonni, csak ideges lesz tőle. Nem követi igazán az árakat. Mindent drágának talál. Állandóan a pénzen aggódik. Pedig megnyugtatóan állnak. Az asszony elégedett. Mindenre futja, ami fontos, sőt még többre is. Gyermekkorában nem kényeztette el a sors. Szegények voltak. Bár akkor ez neki különösebben fel sem tűnt. Ahol fölnőtt, ott mindenki hasonlóan élt, mint ők. A közös vécé a folyosó végén, az utcáról kannákban fölhordott víz, a rengeteg zsíroskenyér, az elfelejtett, de néha-néha újra és újra fölrémlő párbeszédek, ahogyan az apja az anyjával veszekszik...
– Ennyi? Ez a reggeli?
Az apja arca, ahogyan mérgesen mered a tányérra... Az anyja... mérges szintén. Nem mentegetőzik. Hangos.
– Hó vége van! Mit akarsz!?
Hó vége... Az utóbbi években már nem kell ezt a kifejezést használnia. Eleje, közepe, vége... ugyanúgy meg tud venni mindent... a legszükségesebbet, meg a kevésbé szükségeset, ami kell.
Évek óta szeretne egy új ülőgarnitúrát. Nem nagyon... mert akkor már megvették volna. De jó lenne... Az előző elnyüstölődött. Na, egy ilyen kiadást, például, háromszor meggondolnak, háromszor körberágják a férjével, hogy tényleg kell-e, tényleg fontos-e, vagy várhat. Az ülőgarnitúra így évek óta a „várhat még” kategóriába sorolt.
Az ajándékok... Hosszú percek óta áll. Egy pulóverrel szemez. Kicsit drága. De jó anyagú, szép színű, „márkás”. A nagyobbik fiának tetszene, szeretné. Megveszi.

7. fejezet

– Fáradtnak látszol.
– Az is vagyok. Valahogy az idén olyan lassan gyűlnek a faalávalók. Ma is mászkáltam vagy két órát a városban, és csak az egyik srác ajándékát sikerült megvenni. Sehol egy különleges darab, ami megfelel karácsonyra is, és ugyanakkor az ára is még elfogadható. Lehet, hogy fel kellene ugranunk egy napra Pestre.
– Nem biztos, hogy belefér az időmbe.
Az asszony grimaszol.
– Utálok Pesten vezetni, nélküled nem mennék.
– Majd meglátom.
Nem néz rá, és a nő tudja, hogy a férje semennyire nem rajong az ilyen bevásárlós utakért.
– A jövő hét közepén ki tudnék venni egy szabadnapot.
– Jó, jó... ha muszáj.
– Nagy segítség lenne.
– A színházjegyet mikorra vetted?
– A hét végére, szombatra.
– Lehet, valami közbejön.
– Szombaton!? Mi jöhetne közbe!?
– Nem biztos, de lehet. Csak szólok, hogy vedd számításba.
Kimegy, otthagyja.
Az asszony áll, dermedten. Egy-két pillanatig csak néz a nyitva hagyott ajtóra, azután a férfi után siet.
– Már annyiszor kértem, hogy hétvégére ne szervezz semmi munkát! A gyerekeknek szükségük van az apjukra, nekem meg a férjemre!
A férfi mérge nyilvánvaló.
– Nekem meg arra van szükségem, hogy közönség nélkül használjam a fürdőszobát!
– Tessék! Használd!
Hátat fordít. Ott hagyja. Hangosan csapódik az ajtó. Dohog. Valami nincs rendben, az biztos. Máskor a férfi nem szokott hátat fordítani, nem szokta otthagyni. Elmondja részletesen, mi a program, ami nem tűr halasztást, érvel, próbálja meggyőzni. Nem nyugszik, míg a másik be nem látja, hogy ami közbejött, az halaszthatatlan, életbe vágó, fontos. Most meg... semmi. Sehol az indok, sehol egy érv. Valami nincs rendben. Mégsincs.
Leül a nappaliban. Csak ül. Nézi a megnyugtatóan ismerős tárgyakat. Fél. Az az igazság, hogy fél attól, hogy minden felborulhat, hogy a gondosan felépített élete tornyából, a legalsót, a legelsőt, a legfontosabbat rántja ki valaki.
Kulcszörgés téríti magához.
– Szia, anya!
Az asszony az órára néz, azután a gyerekre.
– Hányszor beszéltük már meg, hogy hétköznap legkésőbb kilencre itthon vagy!?
A gyerek megvonja a vállát, hátat fordít. A nő robban.
– Kérdeztem valamit!
– Most mit üvöltesz!?
– Mostanában minden megállapodásunkat figyelmen kívül hagyod! A héten már másodszor késel fél órát!
– Fél óra! A srácok a suliban mind rajtam röhögnek! Nincs még egy osztálytársam, akinek kilencre kéne hazaérnie!
– Nem érdekel, mások hogyan rontják el a gyerekeiket! Érj haza kilencre, és kerülj ágyba tízre! Ezen nem vitatkozom!
A gyerek megrántja a vállát, kicsörtet a konyhába. A nő öt perc múlva már bánja, hogy nem volt vele türelmesebb. A nagyobbik fiút olyan nehéz mostanában szóra bírni, alig lehet vele egy normális beszélgetést kezdeményezni. A mai este végleg elromlott! A fenébe!



2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett!!!
    Várom a folytatást! 😍😘

    VálaszTörlés
  2. A lelkesedésed mindig földob. :-) Annyira jó tudni, hogy a következő héten is számíthatok reád! :-)

    VálaszTörlés