2016. szeptember 29., csütörtök

Kettő együtt 7. rész


11. fejezet

– Elment az eszed! Hallottam minden szót! Őt kéred jutalmul! Simonnak, a bátyádnak mit adsz majd! Hogy fizeted vissza a pénzt, amit a húgod felkutatására, megvételére adott?
– Fogd be! Legrosszabb esetben a lovagja leszek. Valahová úgyis vinnem kell a leányt! Simon majd befogad bennünket!

– Simon!? El van veszve! Saját fájdalmán, a veszteségén kívül nem lát semmit! Hogyan lehetsz bizonyos benne, hogy befogad!?
– Te alig ismered. Én igen. Ő a bátyám. Erős szálak fűznek össze bennünket!
– Sok öcs és sok báty egy kanál vízben megfojtaná a másikat!
– De nem mi! Szeretjük egymást igaz testvérként. És apám sem hagyná, hogy a feleségem nélkülözzön.
– Hogy te nélkülözöl, azt évek óta elnézik!
– Azt akarták, álljak meg a saját lábomon.
– Azt akarták! Ugyanúgy nincs semmid, mint három éve!
– Nem volt szerencsém, az első év zsoldját elrabolták tőlem, még jó, hogy az életünk megmaradt. Tavaly nem akadt semmi! Az idei évünk meg! – grimaszol, legyint.
– Hamvába holt vállalkozás volt a húgod felkutatása.
– Igen, de meg kellett próbálnom!
– Meg.
– És van is haszna az útnak. Megismertem a feleségemet.
– Még nem a tiéd.
– Az lesz! Soha nem voltam még ilyen bizonyos semmiben.

***

Gyakran ér hozzá. Kezét nyújtja, a partra segíti, néhány pillanatig még a tenyerében tartja az ujjait, alig ereszti. A parti tömegben átkarolja a vállát. Azután a fogadóban... újra a kezét fogja, úgy mennek a lépcsőn, egymás mellett, kézen fogva. Pedig nem illendő, nem lenne az.
Itt vannak a szobák, távol a zajtól, távol az ivótól, egymás mellett...
Mariann füléig alig jutnak el a szavak. Szédülten áll, elgyöngülő térddel nézi, ahogyan a férfi a szolgáló mögött becsukódó ajtólapnak dől, elmosolyodik.
– Ha hozzád érek, elveszünk. Akarlak az első pillanattól. Hiszem, hogy Istenünk nekem rendelt, nekem szánt. És látom a magam vágyán kívül a te vágyadat is. Látom, ahogyan lesütött pilláid mögül elő-elővillan. Akarsz engem... Ha most hozzád lépnék... ha most megérintenélek... reggelre kelve asszony lenne a leányból.
– Amikor idefelé jöttünk, többször megérintettél, és jól esett, én uram.
A férfi elkomolyodó arccal tolja el magát az ajtólaptól, lép kettőt a szoba közepén álló alak felé. Megáll, mielőtt hozzá érne.
– Igaz, amit a hajón mondtál? Nekem adnád magad!? Anélkül, hogy előbb egy pap megesketne bennünket?
– Holnap reggel, korán keress egy papot, de ma éjjel, hadd legyek a tiéd!
– Ezt szeretnéd? Feleségem lennél egy életre?
– Igen. Szeretném, ha a szabadítóm lenne a férjem, senki mást nem akarok magam mellé. Senki másnak nem mondok igent. Nem ismerek nálad önzetlenebb embert. Megvettél, pedig egy pillanatig sem lehettél bizonyos benne, hogy a pénzedet valaha viszont látod. Mindenedet adtad értem, egyetlen férfit sem ismerek, aki hasonló áldozatot vállalt volna.
Túl szépnek látja. Szereti. Hát, nem evett meszet, hogy önmaga ellen szóljon, hogy a nőt, akit megszeretni egy pillanat műve volt, most maga ellen hangolja. Így csak mosolyog. Fölemeli a keskeny kézfejet, megfordítja a tenyerében, két kezében tartja végtelen gyöngédséggel, ráhajolva suttogja, azt ami igaz, ami megmásíthatatlanul való:
– Szeretlek, hölgyem. Végtelenül szeretlek.
Először csókolja meg, csak a kezét, azt dédelgeti. Mert ha már a kezei közé vehette, nem fukarkodik az idővel, nem fukarkodik a szájával. Apró, puha csókokkal halad Mariann ujjbegyeitől a csuklója felé. Előbb csak az ajkai érintik a hamvas bőrt, a melegedő, forrósodó ujjakat, azután, hogy semmi ellenállást nem tapasztal, hallja viszont a nő rebbenő sóhajait, kicsit merészebben kezd vágyat érlelni, fogai úgy kapaszkodnak a lány bőrébe, mint ahogyan kismacskákhoz nyúl az anyjuk. Gyöngéd határozottsággal harapdálja a vékony csuklót, félig nyitott ajkakkal nedves csókokat nyom a nyitott tenyérbe. Az idő szalad, nem érzékelik múlását, csak akkor szabadulnak ki egymás bűvköréből, amikor valaki megzörgeti az ajtót. Bálint reszelős, de elég határozott hangon szól ki.
– Mit akarsz?
– Tálalva a vacsoránk, uram!
– Menj előre, kérj a vacsora mellé egy üveg bort! Egyik lábad itt legyen, a másik ott. Én megvárom Mariannt, lekísérem. Eredj!
Az ajtólapon keresztül hallják a szolga morgását, de a szavakat nem értik. Azután lábdobogás szűrődik, és újra elcsöndesedik minden.
Bálint mosolyogva fordul Mariann felé.
– Isten legyen a tanúm, reggel elveszlek, egy életre veled maradok. Fölborítjuk a rendelt sort, az esküvő előtt lesz a nászéjszaka, ha tényleg szeretnéd, ha tényleg akarod.
Mariann pirul, de a hangja határozott.
– Akarom. Asszonyoddá lenni vágyom.
Bálint végigcirógat az arcon, gyöngéd érintéssel a nyak ívén áll meg. Óvatosan, lassan hajol az ajkakhoz, élete első csókját adja élete első igazi szerelmének, a nőnek, aki elbűvölte. Pár pillanatig ügyetlenkednek, utólag nem is tudják, ki kezd nevetni, de hangosan kacagnak, hangosan nevetik ki magukat, egymást. Azután szinte egyszerre komolyodnak el, egyszerre hajolnak újra a másik felé. Apró, puha-pihe csókokat váltanak, lassan ízlelgetik egymást. Tucatnyi, több tucatnyi pici puszi a másik ember ajkaira, ajkaiba, ajkai köré... Kifulladva válnak szét.
A férfi hangjában mély vágy ül, amikor megszólal.
– Menjünk! Minél hamarabb leszünk túl a vacsorán, tesszük el magunkat holnapra, annál hamarabb térhetek meg szobádba, karjaid közé, lehetsz az enyém, lehetek a tiéd.

***

És eljön a pillanat. A tökéletes. Ott van, ahol szeretik, ott van, ahol szerethet. Mariann úgy kapaszkodik belé, mint fuldokló a szalmaszálba. Magához húzza. Nyakát öleli, alig kap levegőt.
– Lassabban édes kis asszonyom. Ígérem, nem szököm meg! Itt vagyok, veled maradok.
– Kicsit félek. Kicsit aggódom.
– Már csak ezért sem sietünk. A bátyámtól, az apámtól vagy ezeregyszer hallottam, két olyan hely van egy házban, ahol nem szabad sietni. Az asztalnál és az ágyban. – szélesen mosolyog, kedves, nyugtató tekintettel simogatja végig Mariann arcát. – Így akár helyesled, akár nem édesem, kedvesem, lassan válsz majd asszonyommá. Nem sietünk el semmit. Az örömnek, a vágynak, az egymás iránti szeretetnek erősnek kell lenni, mert különben attól félek, csak a fájdalom marad meg erről az éjszakáról. Pedig a fájdalmat kell majd feledned, annak kell a feledés homályába merülnie, így gondolom, csak így indulhatunk el a közös úton. Türelemmel. Hagyd magad vezetni. Válj asszonyommá. Ne siessünk. Miénk az éjszaka.
És elkezdődik a megismerés. A másik testtel, lélekkel való ismerkedés. A pillanatok órákká állnak össze, és minden pillanat a megerősítésről szól. Bálint tudja, neki kell irányítania az egész estét, a nő a befogadó, az elfogadó, a férfi legyen férfi az ágyban is, legfőképpen ott.
Ráérős csókokkal indít, bár nem ezt szeretné. Szeretné magát minél gyorsabban a leányba plántálni, a leányba ültetni, de a türelem, amit gyermekkora óta acéloztak benne, erősebb minden vágynál. Az akarat diadalmaskodik a vágyakon. Az akarat visz előre egy vadászaton, egy harcmezőn, a vágyakat kordában kell tartani. Így Bálint úgy csókol, mintha az idő végtelen lenne. Két hete vár erre a pillanatra, és még így is szerencsés, hisz várhatott volna két évet is. Hát miért ne várhatna még két órát, arra, hogy a mennyek ajtaja megnyíljon előtte. Miért is ne?
Csókol. Úgy tehát, ahogyan a vacsora előtt tette, ráérősen, alaposan. Próbálgatja a leány vágyának, gyönyörének pontjait, amelyek megtalálását édes kis szuszogás erősíti, édes kis nyögések sora. Kezdetben csak a száját használja, de miután minden kedveskedését lelkesen fogadják, fölbátorodik, a kezei is életre kelnek, csatlakoznak a kutakodó ajkakhoz, új és új utakat keresnek, új és új célpontokat találnak.
A leány teste meg mintha hangszer lenne, amin ő játszhat, amit ő megszokhat, ami csak az ő érintésétől kel életre. Muzsikál, zümmög, dalol, kivirul, asszonyos életre kel.
Érzékeny pontokat talál Mariann nyakán, a füle tövénél. Hosszan időzik, a gyöngédebb kedveskedésektől halad az erősebbek felé. És nagyon jól fogadják. A jövendőbelije, élete asszonya minden porcikájával hozzá igazodik, őt akarja. Ez érződik minden apró sóhajból, minden apró viszonzásból, a kedveskedések fogadtatásából.
– Vegyük le a ruhádat, hadd bontsam meg az alsó ingedet, a csupasz bőröd hadd érjen saját csupasz bőrömhöz, kedvesem.
Érzi a hőt áramlani, hallja a suttogást.
– Tegyél csak kedvedre, jó uram. Megadtam magam. A tiéd vagyok testestül, lelkestül.
Na ez volt az a pillanat, amikor a keze először megremegett. Mert persze, járt már asszonyban néhányszor, ismerte az asszonyok öléhez vezető utat, a vágy, a szenvedély ösvényeit. De most leendő feleségével szeretkezett, és nagyon jól akarta csinálni. Tudta, hogy ez az éjszaka tökéletes nem lehet, még nem a szerelem mestere, még csak éppen elkezdte a tanulóéveket, éppen elindult az úton, alig van mögötte tapasztalat. Így hát a keze meg-megremeg, ahogyan a zsinórokat bontogatni, fűzögetni kezdi. Mariann is észre veszi a pillanatnyi megtorpanást, az ügyetlenkedést, nevet, édesen, kedvesen.
– Anyám mindig azt mondogatta, minden lovagot halálra lehet ijeszteni a női ruha rejtelmeivel. Már tudom, mire gondolt.
Bálint is elneveti magát.
– Sosem tudtam bánni a zsinórokkal. A saját ruhámmal becsukott szemmel, a legsötétebb téli éjszakán is elboldogulok, most meg, amikor szeretném a hölgyemet elbűvölni, végképp magamba bolondítani, akkora csomót csinálok erre a ruhaderékra, hogy a gordiuszi csomó ehhez képest semmi nem volt. Ha nem segítesz kisasszonyom, az életben nem jutunk tovább. Reggelig sem bontalak ki a ruháidból.
Nevetnek, kacagnak. Egyszerre hajolnak a bog irányába, fejük koccan. Mariann még inkább nevet. Bálint fölemeli a tenyerét.
– Megadom magam. Nem mozdulok, míg szabad utat nem kapok.
Mariann gyors mozdulatokkal igyekszik a ruhától megszabadulni, korábban azt sem tudta, mi az, hogy vágy, mi az, hogy vonzalom. De most újra, megint az embere karjai közé vágyik, még ez a pár pillanat, amikor ki kell bontakoznia karjaiból, kicsit elhúzódni, saját ruhát megbontani, még ez is rossz, ez is hiányérzetet kelt. Vágyik vissza oda, ahol az utóbbi órában jól érezte magát, ahol szerették, ahol elbűvölték. Bálint karjai közé vágyik.
És már újra ott is van. Bár nem vetkőzött le teljesen, még így is piroslik, mert a vékony alsóruha anyaga alig takar valamit. Maga is látja, hogy mellének vonalai, ágyékának sötétebb öble átsejlenek az anyagon. És miközben a megbontott fölsőruháját keresztülhúzza a nyakán, egy pillanatra elkapja a lovagja éhes, nagyon is kemény vágyat tükröző férfitekintetét, és ettől önmaga számára is váratlanul, megmagyarázhatatlanul hőség önti el. Fölhevült testtel bújik szerelme tárgyához, zavara okozójához, mert nincs hely, ahová most jobban vágyna, nincs hely az egész világon, ahol boldogabb lehetne. E mellett a férfi mellett kell megöregednie, ennek a férfinek kell gyermekeket szülnie, ezt akarja, az első lázban forrósodott éjszakán eldöntötte. Azóta tudja, miért nem talált rá korábban a szerelem. Az Úr akaratából erre a férfire várt, ezt a férfit rendelték mellé, így van, erre tud gondolni.
Mennyei csoda, amit Bálint mellett érez, elveszett az idő, elveszett a kicsiny szoba, miközben a férfi a karjaiban tartja. Megszűnnek a fogadó zajai, Mariann úgy érzi magát, mint akit elragadtak, mintha valami mesében lenne, ahol nincs több szereplő, csak ők, ketten egy másnak, mint Ádám és Éva a paradicsomban. Ha ők szerethették egymást mezítelenül, akkor ő is megenged mindent a férfinek, aki holnaptól már a férje is. Ezt ígérte, és Mariann bizonyosan tudja, a saját életére merne fogadni, hogy az esküvő holnap meg is lesz, Bálint és ő is igent mondanak egy pap előtt, és immár visszavonhatatlanul egymáséi lesznek. Férj és feleség. Amíg a halál el nem választ...
És ez lesz az utolsó még értelmes, kerek gondolata, mert a férfi karjai között újra elveszik, eszmélete, gondolata megszűnik rendezett lenni, hiszen van olyan pont a szerelemben, ahonnan nincs visszaút, nem lehet megfordulni, ahonnan az érzékek saját útjukat járják, öntörvényűvé válik minden, lehetetlen megállni, visszafordulni, a vágyak a mélybe rántanak, egekbe emelnek, és ők ketten már ezen a ponton járnak.
Egyre komolyabb, egyre súlyosabb minden. A férfi ujjai, karjai láncba vernek. Bénító tehetetlenség tör a lányra, már akkor sem tudna megmozdulni, ha tűz ütne ki, így gondolja. És nem véletlen, hogy tűzre gondol, mert a hőség egyre elviselhetetlenebb, egyre égetőbb, pillanatig nem tiltakozik, amikor a férfi az alsóruhát elkezdi fölgyűrni, fölhajtogatni.

3 megjegyzés: