Kettő együtt 8. rész

(folytatás)

Immár nincs közöttük semmi, csupán a férfit takarja az alsóruhája, de fölül már ő is mezítelen. Bőr a bőrön, villanások, tovaszaladó futótűz, melegség, hőség, tomboló nyár, maga a pokol.

Az este éjszakába fordul, de Mariann alig érzékeli az idő múlását. Minden új, minden nagyon mélyen átélt, megtapasztalt. Élvezi a férfi egyre sokasodó csókjait, határozott száját, ölelését. Bálint célját sejti, és ez a sejtelem elgyöngíti, egyre inkább megadja magát a férfi akaratának.

A férfi ajkai a szájáról egyre hosszabban egyre tartósabban elvándorolnak, forró, égető ösvényeket rónak, húznak a leány nyakának lágy és puha ívére, a kerek vállak bőrére. Mennyire izgató, ahogyan a férfi borostás arca mindenütt hozzáér, mindenütt hozzáfér. És nem áll meg.

– Kisasszony, meg kell engedned, hogy almácskáidat is megízleljem, meg kell engedned, hogy mezítelen tested a bőrömhöz érjen.

Mariann képtelen hangosan igent mondani, csak halk, beleegyező nyögések biztatják a férfit, hogy továbbmehet az úton. De a a lovagnak most ez is elég. Csókjait abba nem hagyva halad kedvese nyakától a teljesen lemeztelenített halmokhoz, a nő édes kis melléhez. Még nem hagyta el az esze, tud tervezni, tud gondolkodni. Emlékszik minden férfitanácsra, amit korábban hallott. Messziről indul a csúcsnak, a hegy lábától kell az ösvénynek indulnia. Szinte hallja a bátyja szavait, látja a kacsintó, huncut szempárt.

– A halmok tövétől indulj, édes öcsém! A hegyre, ahogyan haladnál, csakis úgy! Szeretgesd meg a halmok alját, és lassú tempóban, rohanás nélkül édesgesd magadhoz az eperszín csúcsokat. Ne siess, ne lihegj! De figyeld a menyecske levegővételét! Ha olyan kapkodóvá válik, mintha hegyoldalon szaladna, akkor azután nyert ügyed van, tiéd a leány, tehetsz vele kedvedre. Édesgesd lassan, csak lassan, nem máshogy.

Így tesz, tett régebben is. De most még kevésbé siet. Élete legfontosabb asszonya van most a karjai között, a jövendőbelije, az akit holnap feleségül vesz. Hát az bizonyos, hogy most mindent jól, a legjobban szeretne csinálni. Úgy igyekszik a leány kedvében járni, mint még soha senkinek.

Elindítja a vágy ösvényeit a keblek aljától, kezével, szájával köröz, kínoz. És Mariann egyre mélyebben, egyre többször vesz levegőt, tanulja a helyzetet, tanulja, milyen a vágy ösvényére lépni, a vágy ösvényén járni.

Intenzíven, mélyen él át minden kis érintést, minden puha csókot, félig nyitott ajkai közül sóhajok, hangok emelkednek, terelik Bálintot újabb és újabb kedveskedések felé. Mert minden kis elégedett hangocska új erőre sarkall, új rohamra indít, a férfi élvezi látni a hatást, amit kelt. Büszke magára, mert Mariannt el tudta indítani az úton, kézen fogva haladnak egyre feljebb, egyre magasabbra. Bálint ajkai már az eperszín mellbimbókat ízlelgetik, és Mariann hihetetlenül jó ütemben, jó ritmusban adja át magát minden apró csóknak, a lágyan-keményen cirógató férfinyelvnek, és amikor már úgy érzi, nem fokozható tovább az élmény, nem fokozható tovább az édes gyötrelem, a férfi újra a fülébe suttog, újra éleszti a kíváncsiságot.

– Megfordítalak, édes angyalom. Nagyon jól fogadsz, nagyon jól igazodsz, de még húznám tovább az időt.

– Ne, nem kell... gondolj a magad kedvére is, édes uracskám...

– Majd... majd, ha már egyetlen szó sem tudja elhagyni ajkaidat, majd akkor befogadhatnak lenti ajkaid. A fájdalmat, amit majd érzel, nem tudom semmivé varázsolni, de megpróbálom emlékezetessé, nagyon-nagyon élvezetessé tenni a karomban töltött időt. Akarom, hogy hosszú évek múltával erre, és ne a fájdalomra kelljen emlékezned.

– Nem félek a fájdalomtól. Mindenki mással félnék, de véled nem. Ha ez kell, hogy asszonyoddá váljak, elviselem, mert szeretlek.

– Tudom, angyalom. Csak még egy pár pillanat, kicsit még bágyasztalak, kicsit még kerülgetem a tüzet, mely öledből felém árad, de sok idő már tényleg nincs, a vágyad vágyamat táplálja, és vágyam lassan heggyé növekszik. Fordulj meg kedvesem!

Megfordul. Vajon mit akarhat a férfi? Lánybeszédekre, asszonybeszédekre gondol vissza, de nem emlékszik semmi hasonlóra. Mit akarhat egy férfi egy nő hátával...

Bálint beleszédül a látványba. Ezt már sokáig tényleg nem bírja. Lehetetlenség lesz egy idő után visszafognia magát. A szépséges hát fehér íve, a csigolyák hosszú, kerek popsiba futó sora... A férfi a látványtól fojtottan nyög föl.

– Uram! Istenem! Segíts!

Segíts még, hogy legyen türelmem az úton végigmenni, a leányt alaposabban, teljesen előkészíteni.

Mint oltár előtt, úgy térdel a nő háta mellett, ráhajol, csókolgatni kezdi, a nyak bőrétől indul, lefelé halad, érintgeti a bőrt a csigolyák sora mellett, meleg-forró tenyere mindenben segítségére van. Úgy érinti Mariannt, mint gyönge virágszálat, szelíden, óvatosan.

De telik az idő, és a gyöngéd kéz immár a múlté, egyre erősebben, egyre határozottabban nyúl a nő testéhez, újra megfordítja, hevesebben csókolja, elsodródik a parttól, hagyja áradni saját vágyát, saját akaratát. A nő ölébe simít. Forró melegség, túlcsorduló várakozás...

– Itt az idő, kisasszony. Lehetetlenség tovább várnom. Magadba kell fogadnod...

Suttogó női hang.

– Gyere...

Magához igazítja. Sosem volt még szűzzel dolga, de a leckét százszor hallotta. Erővel. Erő kell az ostromhoz, hogy a gátak leomoljanak. Hát összeszorított ajkakkal, erővel, határozottan tolja csípőjét a nő ölébe. Kicsi híján földre rántják Mariann szabadulni akaró mozdulatai, de már lehetetlenség megállni, nincs ember, sem isten, aki visszatartaná, hát erővel löki magát újra a női ölbe, és meleg mennyországba, forró sűrűségbe érkezik. Fájdalom... az alatta nő fájdalmának a hangjai, megrettenő ölének változásai.

Erővel kényszeríti magát megállásra. Figyelmét is erővel vonja el önmagáról, vissza kedvesére. A nő elfúló sikolya beleveszik saját forró ajkai közé. Úgy kezdi újra csókolni, mintha a csókokon az élete múlna, de hiszen az is múlik. Az élete függ azon, a további sorsa, hogy újra befogadják, ez a kis női öl újra megnyíljon, újra készen várjon.

– Már jobb lesz, nem fog az éles fájdalom újra elérni, nyugodj meg, kedvesem. Szeretlek, tudod jól.

A szemébe világít a lámpa, erre riad föl. Elaludt a regényen, pedig ez nem szokott előfordulni. Fölsóhajt. Becsukja a mellére ejtett könyvet, miközben vet még egy pillantást az elolvasott, utolsó mondatokra. Végre egy olyan leírás, ahol a szűzlány nem repül az égbe ötször-tízszer az élvezettől, miközben szüzességét veszti. Eszébe jut saját első éjszakája. Szinte mindent kitörölt az agya, alig emlékszik valamire. A fiú is, ő is végigbénázták az egészet... Ezzel a gondolattal alszik el újra, mélyen, álomtalanul.

12. fejezet

A másnapja iszonyú. Igazi hosszú nap. Délelőtt órák, délután szülői értekezlet, fogadó óra. Néha egy szülő sem keresi meg, de most egymásnak adják a kilincset. Alig tud elszabadulni. Negyed nyolc is van, mire kijut az utcára. Mélyeket szív a levegőből. Nemrég esett. A járdán tócsák, az ágakról még víz csöpög, és ahogyan gyors léptekkel átvág a téren, egy-két súlyosabb csöppet a nyakába kap. Nem bánja, szereti az esti várost, ezt az esőmosta várost. Jó szagú, frissen fürdött, tisztának látszó.

Szép, langyos, hosszúra nyúló ősz van. Jól esik a séta a buszmegállóig. A busz viszont elmegy az orra előtt. Hazacsörög. A férje veszi föl a telefont. Az asszony gyors szavakkal mentegetőzik. Csúszásban van, és most még a buszt is lekéste. Egy órával később ér majd haza, mint ahogyan ígérte. A férje hangja fáradt, de megértő. Hamar elköszönnek, a nő nem szeret az utcán telefonálni, majd otthon elmesélik egymásnak a napot. Így szokott történni.

Hosszú várakozás kezdődik. Az utasok a megállóban lassan szaporodnak. A nő szereti elnézegeti az embereket. Idegenek, de jó nézni őket. A fiatal srácot a fülhallgatójával. Elmerül a zenében. Se lát, se hall.

Pár lépésre egy háromtagú család. Hangosan veszekednek, nem érdekli őket, hányan hallgatják az erős, durva szavakat.

– Mondtam, hogy maradok! Húzzatok haza!

– Gyere te is! Ittál eleget!

– Azt csinálok a pénzemmel, amit akarok! Te meg takarodj haza a kölökkel!

Az asszony szeme leginkább a gyereken, aki az anyja kezét szorongatja, de időnként az apja keze felé nyúl. A férfi azonban nem figyel a fiúra, a sírásra görbült szájra, inni akar, csak az érdekli.

Beáll a busz, szinte üres. Az utasteret halvány lámpák világítják meg, a bent lévő néhány emberi alak azonban jól látszik. Mint halak az akváriumban. Három ember készülődik a leszálláshoz. Az asszony az egyikükre már az előtt fölfigyel, mielőtt az ajtók kinyílnának. Furcsa figura. Furcsa a lábszárközépig érő, bő, piros rövidnadrág, a hosszú ujjú ing. A kicipzározott mellény. Meleg van, igaz, de ennyire azért mégsem. De a legfurcsább mégis a művirágcsokor, amivel a férfi hadonászik, gesztikulál.

Részeg. Részeg ez is, és alig áll a lábán. Két utas már leszállt, de a férfi nem mozdul, elállja a lépcsőt, a korlátba kapaszkodik, egyensúlyát keresi. Egy fiatal srác, a fülhallgatós, tizenéves csörtetéssel megpróbál az ürge mellett elslisszolni, följutni a buszra.

– Hová sietsz!? – bődül el a pasas, dülledt szeme a gyereken. – Te kis fasz, hová nyomulsz!? Várd meg, míg leszállok! Hallod, mit mondok!? Várd meg!

A srác egyre kisebbnek, egyre fiatalabbnak látszik.

– Hallod!? Hallod, amit mondok, kis buzi! Ne nyomulj! Várd meg, míg leszállok! Hallod!?

– Hallom... – a gyerek a pasas lábát nézi.

A zoknik... a koszos szandálok...

Az utasok csak állnak. Mind feszültek, de senki nem szól bele az egyre durvuló mocskolódásába.

– Te kis buzi! Te seggdugasz! Mit nyomulsz itt!? Buzi vagy, te!? A faszom kéne, te kis mocsok!?

Az asszony nem bírja tovább szótlanul nézni az egyre abszurdabbá váló jelenetet. A megszeppen gyerek a nagyobbik fiára emlékezteti. Nem bírja látni a félelmet a szemében.

– Fölszállhatunk végre!? – a hangja határozott.

A férfi figyelme elfordul a fiútól, végigméri a nőt.

– Ne szállj föl, amíg én le nem szálltam!

– De most már leszállt! Fölszállhatunk végre!?

Határozottan mozdul a buszajtóban cövekelő férfi felé. A széles ajtónyílás túloldalán föllép az első lépcsőfokra.

– Te kurva! Gyere, szopjál le! – ordít rá a férfi.

– Semmi kedvem hozzá. Tisztább férfiakhoz vagyok szokva. – a hangja olyan nyugodt, mintha a munkahelyén egy kollégájával beszélgetne az időjárásról.

Hallja a háta mögött álló utasok fojtott kuncogását. Leül az első ülésre. Szeme sarkából még mindig látja az utcán gesztikuláló, ordító férfit. Végre a busz egy nagy rándulással elindul. A nő gyomrában a félelem csak lassan kezd oldódni, a következő fél órában nem tud másra gondolni, csak a borízű hangra.

Nem vagyok normális. Baj is lehetett volna ebből...

Meg-megborzong, de a buszút hosszú, mire a végállomáson leszáll, megnyugszik. Mintha egy meccsen győzött volna, úgy érzi. Tehetetlen dühe eloszlóban.

Egyre lassabban lépked, élvezi az utat hazafelé. Csöndes utcákon jár, a kertvárosi házak hosszú sora mellett jól esik sétálni. Már látja a saját házukat is. Az ismerős vonalakat, az ablakok megnyugtató, világosabb foltját. A táskája oldalzsebéből előkotorja a kulcsokat, az utolsó pár métert kulcscsomót szorongatva teszi meg.

(folytatjuk)