Kettő együtt 10. rész

14. fejezet

– Boldog szülinapot!

– Köszönöm!

A vacsora maradéka fölött mindketten átnyúlnak, összekoccantják a két teletöltött poharat. A férfi mélyen asszonya szemébe néz, elmosolyodik.

– Kedves tőled, hogy meghívtál vacsorázni. Az idejét sem tudom... mindenesetre nem tegnap volt, amikor utoljára házon kívül együtt ettünk.

Az asszony bólint.

– Majd fél éve... talán, több is.

A nő hirtelen mozdulattal a táskája felé nyúl, kikap egy borítékot, és a férje elé csúsztatja, mosolyog, ő is.

– Ez az ajándékod!

A férfi hol a feleségét, hol a borítékot nézi. Szeme ide-odavillan. Egy lapos boríték... Pénzt sosem ajándékoznak egymásnak. De akkor mi lehet?

A nő hangjában vidám türelmetlenség.

– Nyisd már ki!

A férfi kihajtja a leragasztatlan levélfület. Belekukkant a borítékba, kihúz egy meghívó feliratú, félbehajtott lapot. Homlokát ráncolja, azután rájön, hogy nem igazi meghívót tart a markában, mert a széthajtogatott lapon a következő felirat áll:

„ Ezennel meghívom életem legfontosabb emberét, téged, hogy tölts velem egy hétvégét. Csak velem. Kettesben. Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy szeress.”

A férfi a lapot nézi... gondolatok cikáznak. Szokatlan ajándék. Sosem kapott még hasonlót. A felesége tudja... vagy inkább érzi, hogy valami nem olyan, mint régen, és küzdeni akar. Őt akarja. Teljesen... Nem tudja, nem tudhatja, mit akar igazán. De megkapja. Teljesen. Az egész férfit, akihez hozzáment. A rosszabbik felét is. Beszél vele. Elmondja, mit akar. Mivel akar többet, mást. Mást, nem csak azt, amit eddig. A fájdalmat, a verést, az ütleget egy nő gyönge-kemény kezéből.

Elszánt arccal néz föl. Szemeit a kutató tekintetű arcba fúrja.

– Biztos? Biztos, hogy meg akarsz kapni egészen!?

Határozott nézés, határozott, kőkemény arc. Az asszony elbizonytalanodik, a tányérjára, a kezében tartott poharára kapja a szemét, de azután újra fölnéz. Reszketni kezd a keze... leteszi a poharat. Elfelhősödött szemekkel nézi merev arcú emberét.

– Nem akarlak elveszíteni! Az utóbbi időben... valami megváltozott. Érzem. Néha nagyon félek. Nem kellek már neked... vagy nem csak én kellek...

A férfi keményen szorítja meg az asztalon vergődő keskeny kézfejet.

– Kellesz! Mindig kellettél! Ne kételkedj! Amit... van, amit nem tudsz megadni. Nem a te hibád... – grimaszol. – Kicsit félresikerültem. A vágyaim egy része furcsa... átlagos szemmel nézve, furcsa. Az utóbbi egy-két évben... nem akartam olyat kérni, amit nem adhatsz meg. Ami nem illik hozzád.

Az asszony szája széle megreszket.

– Az ágyunkkal... az ágyunkkal... nem vagy megelégedve.

A férfi nagyot sóhajt, mosolyogni próbál.

– Jézusom... olyan nehéz... Esküszöm, szeretek veled lenni. Nem akarom, hogy mást gondolj! – közelebb hajol, súgva mondja. – Tudod! Tudod te is, milyen az, amikor nem tudsz a másik nedvei nélkül élni!

Összenéznek.

– Tudom.

Hallgatnak. A férfi hangjában eltökéltség.

– Menjünk! Menjünk el valahová, ahol kettesben lehetünk pár napig. Meg kell tudnod pár dolgot rólam!. Tudnod kellene már régóta... bár... nem biztos, hogy képes leszek mindent elmondani.

15. fejezet

A következő hetek irgalmatlan gyorsasággal peregnek. Mindketten feszültek. Rosszul bírják a várakozást, többször összevesznek, de az asszony csak a két ünnep között tud a munkahelyétől szabadulni. Végül eljön az idő, a szembenézés napja. Mint mindig, ha több órás útra indulnak, most is a férfi vezet. Koncentrál. Nem szeret ilyenkor beszélgetni, így az asszony is hallgatagon ül mellette. De gondolataikat nem kapcsolhatják ki.

Nincs értelme a vallomással kezdeni. Ha odaértünk, elkapom. Elkapom egy fordulóra. Hosszúra... ahogyan szereti. Egy kis masszázsolaj a bőrén... a tenyeremen. Addig kell simogatni, amíg el nem olvad.... míg el nem olvadunk mindketten.

Feszült, fél...látszódik. Hát addig simogatom, míg minden nyűge el nem simul. Mindent elfelejteni. A keményen-puhán, céltudatosan, de mégis lassan mozduló kézen kívül ne érezzen semmit.

Egy fél óra simogatás, annyi már elég lesz... azután foglalkozik egy kicsit a puncijával. Sosem mesélte el, nem is fogja, hogy a szagába szeretett bele. Az orromon, azon múlt az egész. Az orromon...

Kurva meleg volt azon a napon, egész nyáron kurva meleg volt, de aznap, vagy még előző nap, erre már nem emlékszik... elromlott a légkondi az irodaházban, kibírhatatlan hőség volt... összeakadtak a folyosón, ő kérdezett valamit, vagy a nő, erre sem emlékszik. De emlékszik az enyhén gyöngyöző homlokra, az okos, nyílt tekintetre, a halvány rúzsra, a nőből áramló hőre, a jellegtelen, nagyon enyhe dezodor illatára, a hófehér blúztól élesen elütő barna bőr színére.

Két férfikollégája fordult a folyosószakaszra, és ő önkéntelenül lépett egy lépést a nő felé, utat engedve a két férfinek. És elveszett... megütötte az orrát, az egész belsejét a nő saját szaga... utolérhetetlen, másolhatatlan. Kora délután volt, és reggel óta főttek a saját levükben... ennek köszönheti, a melegnek, a bedöglött légkondinak.

Attól kezdve csak azon volt, hogy az öléhez hozzáférjen, hogy belelélegezzen, hogy beleszagolhasson, a kezébe, a szájába, a markába, a szájába, a nyelvére, az ölére vehesse... Az ágyába kellett, hogy vigye! És amikor megtörtént, akkor veszett el másodszor. Mert a nő kedves volt, és a kezdeti tartózkodás után, hihetetlenül nyílt, vad és adakozó. Szégyentelen.

– Volt egy sebességkorlátozás. Útjavítás jön.

– Oké! Látom.

Elbambult. Persze, hogy elbambult, nehéz a köztük levő szexre úgy gondolni, hogy közben hiba nélkül vezessen. Jobb lesz figyelni!

Nem figyelt. Pedig nagyon jól vezet. Mindig minden táblát mindig észre vesz. Én sokkal figyelmetlenebb vagyok. Ezért sem szeretek messzire vezetni, utálok órákig az útra koncentrálni. Nem is tudok... jobb így. Figyelek, de közben akármire is gondolhatok. A kezére, amivel most a kormányt fogja. A hosszú, vékony ujjaira... kegyetlenül jól simogat.

A férfi, aki a csiklóját dédelgetni tudja, az egyetlen, aki tudta, hogyan kell, hogyan esik jól... Már az első éjszaka kétszer, háromszor úgy elégítette ki, hogy csak ott kényeztette, csak ott ajnározta, olajos ujjak, egy lágyan-lassan-kitartóan ugyanott-ugyanúgy mozgó nyelv, végül már csak a meleg lehelete, a szájából kiáramló hő, amely lecsap és körülölel. És a gondolat, hogy mi mindent tett már meg a kedvéért, és mi mindent fog...

Meglepődött, amikor a férfi a hüvelye helyett a szájába tette magát. Mintha az egész egy rítus része lenne, előbb a férfi tett meg mindent a szájával, azután neki kellett bizonyítania, hogy tud mit kezdeni a férfivel.

Tudott. Semmi idegenkedést nem érzett, nem volt min idegenkedni. Sehol az a kanbűz, amire allergiás volt, amit ki nem állhatott. Egy rendesen mosakodni nem tudó férfi többnapos, állott szaga, sehol. Tiszta volt, jó ízű, és jó szagú, egyre lelkesebben szopta, mélyen átélte, kikapcsolt, mozdulataival eljutott addig a pontig, hol már nem bánta, ha a férfi a szájába, és nem a hüvelyébe élvez, még ha a belsejét nyaldosó lángtenger oltásra várt is.

Mindegy. Kielégíti a szájával. Reszketve nyögdécselt, mikor a férfi nevetve elhúzódott, és beleharapott a hasába a kíméletlen szenvedély, amikor meg is szólalt.

– Most rögtön, azonnal föl akarlak próbálni!

A tekintet, a hangsúly! Direkt föl akarja húzni! Veszi a lapot. Látványosan fölháborodik.

– Fölpróbálni! Mint egy cipőt!?

A férfi bólint. És újra nevet.

– Tán nem tetszik!?

Nyel egyet, ahogyan végignéz az előtte álló férfitesten.

– Eddig minden tetszett! Ha ügyesen próbálsz, még a végén ez is tetszeni fog.

– Abban biztos lehetsz!

És tetszett, mert tényleg ügyes volt.

– Mekkora torlódás van a másik oldalon! Még szerencse, hogy emitt vagyunk!

Jól haladnak, ebédidőre odaérnek a szállodához. Vajon mi lesz? Tíz évig, körülbelül tíz évig azt hitte, mindketten maximálisan elégedettek a másikkal. Talán, így is volt. Talán, az elején a férje nem is akart mást, csak amit kapott. Sokat kapott... én is sokat kaptam.

Öt-hat éve, körülbelül, akkor érezte először, valami megváltozott.

– Minden szeretkezésünk egyforma, valami mást is kipróbálhatnánk!

Így szólt a mondat, ami kétségeket ébresztett, mert érthetetlen volt, értelmezhetetlen, az asszony számára az. Akkortájt tökéletesnek érezte a szeretkezéseiket, a legtöbbet. Imádta az elnyújtott, másfél-két órás kényeztetést, hogy simogatják, és ő is simogathat, odavolt a férfi szakszerű, tapasztalt, mindentudó magáért. Vagy nyolc-tíz pozitúrát variáltak, a kétharmadukat az asszony imádta, céltudatosan nagyszerű volt mind, kielégítő, magasra emelő. Ritkán fordult elő, hogy kielégületlen maradt.

Tíz szeretkezésre egy-két gyors menet jutott, mert néha a férfi elkapta a fürdőszobában, ahová szívesen járt be, miközben az asszony az esti szertartásait végezte. Többnyire csak beszélgettek, de időnként a mindig is meglévő, izzó szikra lángra lobbant.

Ezeket a sietős kapkodásokat a nő nem igazán szerette, sosem lehetett bizonyos benne, hogy a gyerekek közül nem nyit-e rájuk valamelyik, bár azok ilyenkor többnyire a tévé előtt kuksoltak. Jobb volt a hosszú, a mélyen a másikra hangolódós, tényleg jó.

És akkor ez a mondat... semmi több... Megkérdezte... összehúzott szemöldökkel, megbántódva, zavarodottan... mert addig azt hitte, minden rendben van.

– Mit szeretnél?

A férfi annak a takarónak a szélén ült, amit vagy két órával korábban a földre terítettek. Ült... háttal... nézett maga elé.

– Semmi! Felejtsd el!

Fölállt. A fürdőszobába indult.

Nem mentem utána. Hiba volt. Kellett volna menni, tovább faggatni. Nem akartam hallani semmit, ami megtöri az idillinek érzett kapcsolatot. Bár már megtörte.

És ezzel nem is lett vége. Valamikor hónapokkal, vagy fél évvel is később ő ment be a férfihoz, miközben az zuhanyzott. Ártatlan beszélgetést folytattak, a férjét akkoriban még nem zavarta, ha valaki rányitott. Dumálgattak, erről-arról, semmiségekről. Megvárta, míg a férje kilépett a zuhany alól, törölközni kezdett, a tükör elé állva borotvahab után nyúlt. Akkor mögé lépett, fölpipiskedett, a tarkójába nyammogott, majd hátra lépett, és a zuhany melegétől kipirult fenekére csapott.

– Még mindig tiéd a legjobb segg Európában.

A tükörben látta meg a férje fölvillanó, vágyteli tekintetét. Villámgyorsan fordul meg, magához öleli. Kemények az izmai, kőkemény mindenütt, fülébe hajol, belemorog.

– Seggrapacsizni akarsz, kislány!? Tőlem, mehet!

Meglepődött, ilyesmire nem gondolt, hetek, hónapok múlva hozták szóba, addig a férje sem erőltette. De akkor együtt voltak, hosszan, ahogyan szoktak, és az embere megfogta a kezét, a saját fenekéhez húzta-nyomta, a nő szemébe nézett.

– Üss meg!

Paskolt néhányat.

– Keményebben!

Nem. Nem ment. Meg is mondta.

– Az hogy néha-néha a fenekedre verjek, az megy, de hogy hosszan, keményen ütlegeljelek! Sosem vertem meg senkit! Nem megy!

A szemébe néz mélyen, hosszan, kutatóan, látja az idegenkedést, az elutasítást. Halványan mosolyog.

– Jól van – magához húzza, átöleli. – Jól van! Sosem kértünk egymástól olyat, amit a másik nem ad meg szívesen.

– De én bármit! Csak ezt ne! – sírásra görbül a szája.

– Ugyan! Nem történt semmi! Hülye vagyok! Ismerlek! Sosem bántanál senkit! Ezt szeretem benned a legjobban!

(folytatjuk)