2016. október 27., csütörtök

Kettő együtt 11. rész


16. fejezet

Napok óta úton vannak, de közelednek, egyre ismerősebb a táj, egyre ismerősebb a beszéd. Otthon van újra. Alig tudja a könnyeit leplezni. Nem akarja emellett a két erős férfi mellett a gyönge nőt játszani. Egész úton könnyedebbnek, vidámabbnak mutatta magát, mint amilyen valójában.
Hiszen egyszer már átélte, milyen az, amikor egy gyanútlan csoportra rátörnek. Akkor tucatnyi, két tucatnyi ember volt körülötte, most csak ketten. Ha sikerül fogadót találni, jó, de nem mindig sikerül. És ahogyan fogy az út, úgy fogy a pénzük. A lovag és a szolga egyre többször kap össze.
– Elvetted! Nagyszerű! Már a feleséged! Nemsoká nem egy, de két éhes szájat kell betömnöd! Ugyan, miből!? Hisz lassan mind éhen halunk!
– Éhhalál! Most ettél meg egy fél nyulat! A fene a bendődet! Egy napot sem éheztünk, mióta úton vagyunk!
– Tegnap, tegnapelőtt már csak egy patakpart jutott szállásul! Majd megvett az Isten hidege!
– A nyelvedet kellene lenyelned! Hazudsz, mint a vízfolyás! Hiszen nyár van, legfeljebb hajnalban volt kicsit hűvösebb.
– Az asszonyodnak kocogott a foga, hallottam.
– Na jó, ez igaz. Azért olyan sokáig nem hagytam, hogy kocogjon.
– Nem, hogy a fene evett volna meg! Minden hajnalban arra ébredek, hogy asszonyod elejét vagy hátulját melengeted, miközben nekem lefagy a seggem.
– Irigykedsz!
– Hogy a fenébe ne! Nem tudom, mit eszik az a leány rajtad! Ennyi erővel belém is belém szerethetne valami királykisasszony! Az én nadrágom is van olyan lyukas, mint a tiéd! Vagyok olyan csóró, mint akárki ezen a tetves világon! De nem! Neked jutott a szerencse, hogy ez kőgazdag kisasszony az öledbe pottyanjon, szó szerint.
– Ugyanúgy nincs semmije, mint nekem. Tudod, jól! Ha az apja nem fogad el férjnek, vihetem a kisasszonyomat, amerre a szemünk lát. Ha nem lesz szerencsénk, még azt a pénzt is csak leshetem, amit a bátyámnak kellene visszafizetnünk, legalább a felével tartozni fogunk.
– Csak te fogsz, uracskám! Én ugyan nem!
– A tartozás az enyém! De ketten, akarom mondani, hárman fogunk szenvedni tőle!
– Én, ugyan, nem! Mihelyt tehetem, keresek más gazdát!
– Előbb fogsz királykisasszonyt találni feleségnek, mint új gazdát! Ezt a rengeteg szájalást, zsörtölődést ember nem bírhatja. Meg azután! – a lovag hangszíne megváltozik, igaz, mély érzelmek sütnek a hangjából. – El nem engednélek! Igazabb barátom nem volt, nem lesz, mint te ebben a három évben!
A szolga hangja is megváltozik.
– Akar a fene elhagyni, uram! De lassan tényleg kifogyunk mindenből! Úgy nézünk ki, mint az ágról szakadtak. Így állítsunk be az apósod várába?
– Ez van. Velünk van a leány. Épen, egészségesen!
– Hát, egészségesnek egészséges, az bizonyos! De, hogy nem ép, az is bizonyos! Lekaptad a tíz körméről, még ha el is vetted utána. És a legfurcsább, hogy szerintem, ez lesz a nagyobb baj. Hogy egy nevenincs lovag merészelte a hercegkisasszonyt apai áldás nélkül feleségül venni.
– Majd megenyhülnek.
– Azt lesheted! Leginkább attól félek, elvágják a torkunkat a nagy hála közepette. Hamar özvegyasszonyt csinálnak a te Mariannodból, mi meg onnantól szagolhatjuk az ibolyákat alulról.
– Egy kicsit magam is aggódom, de majd résen leszünk. Úgy tervezem, fényes reggel érünk a várhoz. Ha Mariann apja otthon van, hamar bejuthatunk hozzá, nem kertelünk sokat, elmondjuk, mi történt. Halaszthatatlan családi eseményekre hivatkozva még délután távozunk. Majd visszajövünk illő kísérettel később.
– Halaszthatatlan családi esemény... ugyan, mit akarsz kitalálni?
– Azt mondom, idejövet egy földimmel találkoztam, apám nagyon beteg, nem késlekedhetünk.
– Jó, ezt még elhihetik.
– Gyorsan akarunk haladni, a kisasszony meg fáradt. Itt hagyjuk. Visszajövünk, ha otthon mindent rendben találunk.
– A bátyád ad melléd kíséretet, ha kéred?
– Ha nem ő, majd az apám kisegít. Kettesben nem jövünk vissza, nem aggódj! Nem akarok én még meghalni. Boldogabb nem voltam soha!
– Csak nehogy nagy árat kelljen fizetni ezért a pár nap boldogságért!
Félálomban hallgatta végig a beszélgetést. Arra ébredt, hogy fázik, hogy hiányzik a férje melege. A férje... pont olyan, amilyenre mindig is vágyott. Arra vágyott, hogy szeressék, hogy aki megszereti, áldozatot is tudjon vállalni érte. Hogy ne a pénzéért szeressék meg, ne amiatt akadjon meg a szeme valakinek rajta, mert az apja gazdag. Szeressék önmagáért.
Hát, most talált egy olyat. Aki megmentette, anélkül, hogy tudta volna, ki. Aki megvette egy rabszolgapiacon, a csupasz bőrében, amin pedig nem látszott semmi a nagy gazdagságból. Na jó, egy kicsi. Hiszen nem egy tenyeres-talpas parasztleány, egy kérges kezű, mezítláb járó. De bárki lehetett volna, egy tehetősebb polgár leánya akár.
Megszerették önmagáért. Ez az igazi. Ez több mindennél...
– Mire gondolsz, kicsi szentem!
– Éppen reád, csak reád!
– De jó, mert én is éppen reád gondoltam.
– Reám!? Talán egy kis reggeli huncutkodásra?
– Gondolhatok?
– Tiltakoztam egyszer is?
– Nem. – Bálint szélesen, boldogan mosolyog. – Nekem van a legnagyobb szerencsém a világon. – Fiatal, néhány hetes asszonykám pont úgy szeret velem lenni, mint én vele.
– Kicsit szégyentelen a nőszemély, akit elvettél, uracskám.
– Inkább kicsit szégyentelen legyen, mint nagyon szégyenlős...
Összecsókolóznak. Szeretnek csókolózni, egyre jobban szeretnek. Mindketten. Két éhes száj. Mostanra kezdenek összeszokni. Ha nagy is az éhség, visszafogják magukat, lassú kóstolgatás indul, lassú készítgetés. Belemelegednének, de Mariann egy pillanatra elhúzódik.
– Péter?
– Elküldtem, nézze meg az este kirakott csapdákat, fogjon a tóban halat. Egy darab ideig odalesz. Ne aggódj, itt nem zavar meg bennünket senki. Este mélyen bejöttünk az erdőbe, messze az út. Szerethetjük egymást Istenünk ege alatt. Most ennél többet adni nem tudok. Vetett ágyra, párnákra csak otthon számíthatunk.
– Én már mindent megkaptam, amire vágytam. Férjet akartam, aki nem a pénzemért szeret. Csak magamért.
Újra összebújnak. Melegség, hőség indul. Bálint fülébe hangok hullanak, vágyakozó, kedveskedő, egyre inkább elomló asszonyának hangjai. Egy kicsit mindketten kezdenek megvadulni, józanságuk egyre messzebb, négy melegedő, forrósodó, vágyrajáró tenyér simít a bőrön, szeretetet oszt, kedveskedik.
A férfi először csak a karokon, a nyak bőrén, az arc és a hajszálak találkozásánál simogat, azután az erős tenyerek a nő bokájára kulcsolódnak, kitapintanak minden apró csontot, minden apró ízületet, a nő kicsiny talpa szinte elveszik a hatalmas férfitenyérben.
Mariann önfeledten nyögdécselve adja át magát Bálint tenyerének, maga már nem tud visszasimogatni, minden akarat, minden cél eszméletét veszti. Széthulló tudata csak a férfit érzékeli, csak a forró tenyeret, az acélosan-gyöngéd ujjakat, ahogyan meg-megszorítják a talpát, gyöngéden masszírozzák a gyöngülő izmokat.
Megszűnik a világ, megszűnik az idő. Fogy a levegő, mert a férfi egy idő után följebb mozdul, s Mariann már tudja, mi fog következni, tudja a folytatást, hiszen járt már az úton. Tudja, ismeri Bálint célját, s hogy tudja, mi következik, az csak tovább erősíti a vágyat. Akarja ezt az embert, magában akarja, szereti befogadni, szereti magához ölelni, szereti élvezni a karja acélos erejét. Minden mozdulatot örömmel fogad, a férfi pedig egyre közelebb kerül a bejárathoz, az ujjak meg-megérintik az édes kis kaput, ez már a gyötrelem, Mariann annak érzi, mert bár jó minden, ami történik, mégis a várakozás egyre komolyabb kínokat kelt.
– Asszonyomnál nincs jobb asszony az egész világon.
– Hm.
– Mindig befogad, mindig reám hangolódik, nem húzódozik. Nincs nálam boldogabb ember az egész világon.
– Gyere...
Befogadja, magába engedi, már a férje, nem bűn, amit tesznek, férjként, feleségként ölelik egymást, színtiszta, hófehér, bűntelen együttlét. És ez már így lesz, míg a halál el nem választ.
Hm. Szerencséje van ennek a két kitalált embernek. Szerethetik egymást feltételek nélkül, akadálytalanul. Még mindketten élvezik, még mindketten akarják, nincs harmadik, csak ketten vannak, nincs titkolózás.
Délután nagyon jó volt. Mint régen, mint a megismerkedésük idején, mint a házasság elején. A férje úgy vetette rá magát, mint kiéhezett vándor az ételre. Mint forró nyári napon egy pohár hűs víz, úgy kellett az emberének. Ki volt éhezve a szeretetre.
Beléptek a szobába, és a férje hátulról átölelte, a nyakába csókolt, beléízlelt. Harapdálta, gyöngéden huzigálta a finom bőrt, élvezte, hogy teheti. Lelkes volt, heves, hagyta magát sodorni az árral. És a sodrás rá is átragadt. Átvette a tempót egy pillanat alatt. Hiszen ez az az ember, aki ismeri, aki nagyon jól tudja, hol milyen pontokat kell érinteni, milyen pontokon kell időzni, milyen érintések esnek jól. Tudja, mi hová vezet. Tudja, mi jó, nagyon jó.
Szavukat szegi a vágy, de hangjukat nem. Egyre hevesebb a légzés, egyre erősebbek a hangok. Főleg az ő hangjai. Otthon sokszor visszafogja magát. Hiszen ott a két gyerek. De egy szállodai szoba más. Személytelen. Nem ismer itt senkit, nem érdekli, hallják-e ahogyan a férje ajkainak, tenyerének, hosszú ujjainak, az egyre céltudatosabb mozgásnak örül. Nagyokat sóhajt, hangosan nyögdécsel, szinte kiáltja az embere nevét. Belefeledkezik az örömbe, öntudatlanul fogadja be, öleli körül a férjét, mindenét.
Szeretkezés. Tényleg az. Adni és kapni, egymásnak kiegyensúlyozottan örülni, minden mozdulatba beleremegni, minden lökésbe belehalni, minden következőbe feléledni, és újra porba hullani...
Tánc ez, mely régóta tanult elemekből áll össze, régóta változatlan szabályok szerint halad, régóta együtt lévő két ember akarata szerint.
Jó volt, nagyon jó. A férje is élvezte. Hiszen ismeri, két évtizede ismeri, észre venné, ha nem örülne, ha nem lenne neki is jó, ami történik. Egy kielégült férfi torkának hangjai, a keze, mely szorít, nem akar elengedni, az erős öl, mely mélyére hatol az asszonyi ölnek, és befogadást, elfogadást, megadást követel. Szeretettel átitatott vágy, mely szeretettel körülölelt vágyban kel életre, telik ki, keményedik, duzzad, erősödik, növekszik, magasra jut, elalél.
Talán két órát is eltöltöttek egymás karjaiban. Két szót sem szóltak, de ez most egyikőjüknek sem hiányzott. Nem volt miről beszélni. Szavak nélkül akarták megmutatni kincseiket, szavak nélkül akarták a másik lába elé tenni mindazt, amiről azt gondolták, fontos. Asszony és férfi egyet akart. Érezze a másik, hogy ennek a házasságnak még nincs vége, ez a házasság még él. Küzdeni akartak mindketten, nem akarták, hogy bármelyikük is kimondja a végzetes szót, vége.
Az egyik legszebb szeretkezésük volt. Az egyik legodaadóbb, legintenzívebb, legdinamikusabb, legátütőbb.
A végén lehullanak, a semmibe vesznek, nehezen éledeznek. Akkor is csak kicsi időre, egy-két pillanatra térnek észhez, a nő magukra igazítja a takarót, és már újra elvesznek a takaró és egymás melegében, öntudatlanul zuhannak az alvásba, órákig fekszenek szinte mozdulatlanul, mint akikből már minden kiürült, mint akikből minden elszállt.

4 megjegyzés:

  1. De nagyon vártam. 😍
    Köszönjük! 😘

    VálaszTörlés
  2. :-) Én pedig az olvasókat várom, Téged, Titeket, lelkesen! *-*

    VálaszTörlés
  3. Várom a folytatást! Nagyon.... :-)

    VálaszTörlés
  4. Nincs ennél jobb, mint hogy töretlenül, rendületlenül lelkesítetek, pedig nem is ismerjük egymást, esetleg csak Ti ismerhettek egy kicsit a szövegeken keresztül. Köszönöm a sok bíztató szót. :-)

    VálaszTörlés