17.
fejezet
–
A kurva életbe! A rohadt kurva életbe! Hát, nem megmondtam!
–
Erre! A fogadóból elkötünk két lovat!
–
Fogd be! Rögtön a fogadónál vagyunk! Nehogy meghalljanak!
A
szitkozódás fojtottabbá válik, minden lépéssel egyre
fojtottabbá válik, de csak a fogadó kerítése mellett szűnik meg
teljesen. Innentől csak egy intés, csak egy bólintás, a férfiak
összeszokottan, összehangoltan mozdulnak, másznak keresztül a
kerítésen, huppannak le a túlsó oldalon. Gyorsan néznek körül,
de mozgást egyikük sem lát, az istálló felől egy halk nyihogás
hangzik, egyéb semmi. Nesztelenül futnak át az udvaron, az istálló
ajtaja szerencsére nyitva, bent egy égő lámpás, oldalt a
bejárati ajtóhoz közel egy szolga hever, horkolása betölti a
helyiséget.
A
két ember összenéz, bólintanak. Bálint nagyon hangosan kezd
beszélni, mint aki részeg. Odalép az elnyúlt férfitesthez, a
képébe hajol, miközben a vállát rázza.
–
Hé, te! Szerencséd, hogy mi találtunk rád! A fogadós agyonütne,
elvágná a torkodat! Hát, így kell állatokat őrizni!?
A
fiatal, rémült szolga reszketve tápászkodik föl.
–
Uram!
–
Halljam! Hogyan kell lovakat őrizned! Alva, halva, esetleg éberen!?
Bálint
és Péter, mint két részeg, a saját szóviccükön boros
nevetéssel összevigyorognak.
–
Uram! Könyörgöm! Be ne áruljatok!
–
Na, lássad, kivel hozott össze a sorsod! Nem szólunk senkinek. De
az egyik lábad itt, a másik lábod ott legyen! Nyergeld föl a
lovainkat! Rossz híreket kaptam, azonnal indulunk!
–
Ne haragudj, uram! De nappal én nem vagyok itt. Melyikek a ti
lovaitok?
–
Ez nem lehet igaz! Hát az bizonyos, hogy nem a fogadós rozoga
jószágait akarjuk elvinni! Ha kitalálod, melyik lehet a mi két
hátasunk, megjutalmazlak!
Kacsint.
Nevet.
–
Fogadok, kitalálod, melyik két lóval érkeztünk!
A
szolga egyre ébredező szemeiben érdeklődés csillan. A feje
búbját vakargatja. Sűrű, fekete haja eddig is úgy nézett ki,
mint egy szénaboglya, de most még jobban ahhoz válik hasonlatossá.
Végiglépked az istállón. A lovak toporgásán, fújtatásán
kívül semmi nem hallik.
–
Ez itt a fogadósé, ez is. Itt, hátul tartjuk a vendégek lovait.
Most csak négyet őrzök.
–
Őrzésről inkább ne beszélj! Túl sokat jár a szád! Ha nem
mondod gyorsan, melyik két lóra ülhetünk, vége a fogadásnak.
A
szolga egy pillanatra még habozni látszik, azután rámutat a
félhomályban álló, jobb oldali két lóra.
–
Ez lehet a tiétek! Jól mondom?
–
Éppen jól! Van neked eszed! Na, fogd a pénzed! És nyergeld őket
izibe! Mennünk kell.
–
Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm!
A
szolga kapkodni kezd, de ügyesen, gyors kezekkel szerszámozza föl
a lovakat, nyitja ki a hátsó ajtó szárnyait, melyek a poros,
sötét országútra nyílnak. A két férfi villámgyorsan pattan a
hátasokra, mert a vár irányából fáklyák fénye látszik, lovak
patái dobognak, mindketten arra gondolnak, üldözni kezdték őket.
Kivágtatnak, és eltűnnek a sötét éjszakában.
Csak
szürkületkor állnak meg. Addigra hegyen-völgyön, árkon-bokron
túl vannak. A lovak patáinak nyoma már végképp összekeveredett
a többi országúton járó ember nyomaival, elhagynak több
szekeret, sok-sok falut, kisebb várost.
Péter
is hangját vesztette a nagy rohanásban, de most, hogy lassítanak,
letérnek az útról, szálláshelyet keresnek, újra hangjára
talál.
–
Erről beszéltem! Se pénz, se asszony!
–
El ne kezdd!
–
Kezdés!? Talán, inkább a vég! Majdnem meghaltunk! Ha nem
hallgatom ki azt a beszélgetést! Végünk!
–
Köszönöm! Tényleg! Megmentettél a biztos haláltól. Igazad
volt. Előre láttál mindent.
–
Vétkes világ! Kiveszett a hála az emberekből. Megmentjük a
leányát a legrosszabbtól. Attól, hogy rabszolgának eladják. És
a hála!? Orgyilkost akart az apósod reánk küldeni.
–
Várnom kellett volna. Igazad volt. Ha türelmesebb vagyok, megkaptuk
volna a pénzt. Ha nem a vágyaim után megyek, mint egy bolond, most
nem tartoznék a bátyámnak. Így meg! Kérhetek tőle újabb
szívességet.
–
Mit akarsz tenni?
–
Hazamegyünk. A bátyám, az apám kíséretében visszajövünk. A
leány a feleségem. Ki kell, hogy adják.
–
Nyakam teszem rá, nem fogják! Letagadják, hogy valaha is látták!
Azt mondják majd, tavaly óta semmi hír a leányról.
–
Csak nem hazudnak a szemünkbe!
–
Na, majd meglátod! Aki arra képes, hogy a leánya jótevőjét
hideg vérrel legyilkoltassa, attól egy-két hazugság könnyen
kitelik. Nem lesz a leány a tiéd. Soha.
Bálint
szeme egyre elszántabb, hangja kemény acél.
–
Már az enyém lett. Nem hagyom. Ez az asszony a mindenem. Belém
égette magát. Sosem fogok az emlékétől megszabadulni. Úgy kell
nekem, mint egy falat kenyér.
–
Szükség lesz vagy két tucat emberre, ha vissza akarsz jönni. Meg
kell várni a törvénylátó napot. Akkor kell belovagolnod, mikor
sok a vendég. Akkor történhet a legkevesebb baj. Több tucatnyi
idegen szeme láttára nem eshetnek neked. Kevésbé vehetnek
semmibe.
–
Igazad lehet.
–
Igazam is van.
–
Sajnálom, hogy miattam sebet ejtettek rajtad.
–
Semmiség. De én nem jöhetek veletek vissza. Megöltem az
orgyilkost. Egyhamar nem bocsátanak meg.
–
Bizonyos, hogy megláttak?
–
Bizonyos. A folyosóra, ott ahol belémártottam a saját tőrét
abba az emberek szemetébe, néhány pillanattal később befordultak
az őrök. Szerencsém volt, a testet belöktem egy nyitott
szobaajtón.
–
Istenem! Majdnem meghaltunk!
–
Asszonyodnak, fogadom, ezt mondják Azt akarják, hogy a jegyeséhez
minél hamarabb hozzámenjen.
–
Nem hiheti el, hogy meghaltunk, nem tudják a testünket megmutatni.
–
Majd hazudnak valamit. Hogy vízbe vesztünk. A holmink egy része, a
lovaink mind ott maradtak. Én azt mondanám, üldözés közben
vízbe fulladtunk. Azért menekültünk, mert ok nélkül
gyilkoltunk. Az asszonykád meg nem ismerhet annyira, hogy el ne
higgye a sok rosszat, amit kitalálnak. Ott lesz a meggyilkolt lovag
holtteste. Bizonyos, hogy bennfentes ember volt, szoros része az
udvartartásnak, még az is lehet, hogy egy rokon.
***
–
Az unokatestvéred halott! Kikkel adtad magad össze!? Kiket hoztál
az udvaromba!?
Mariann
szótlanul mered az apjára. Lehetetlen a kérdésekre válaszolni.
–
Kik ezek!? Halljam!
–
Alig tudok róluk valamit.
–
Azt! Akkor azt a keveset! De tudni akarok mindent, amit te tudsz!
Csak mesélt valamit ez az ember magáról, a családjáról, mielőtt
lekapott a tíz körmödről, mielőtt széttetted a lábad egy
senkinek!
Mariannban
ekkor fogalmazódott meg egy eskü. Hogy soha senkinek, semmit nem
fog mondani. Semmi igazat.
Bálint...
Lehet, nem tud róla semmit. Lehet félreismerte. Jól ismeri viszont
az apját. Születése óta ismeri. Látott mindent. Túl sokat
látott. A hatalom kíméletlen. A hatalom bedarálja az embert.
Farkas lesz belőle. Farkas, aki állandóan éhes. Állandóan enni
akar. Több és több vagyont kíván. Nem elégíti ki semmi. Nincs
megállás, nincs kímélet.
Elszánt
arccal, határozottan néz föl, tekintetét az apja szemei közé
fúrja.
–
Elmondok mindent. Az unokabátyám nem állt közel a szívemhez. De
tudom, a vér kötelez. Meg kell bosszulnod Richard halálát. A
család az első. Bálint... azt ígérte, feleségül vesz, megkéri
a kezem tőled.
–
Nekem azt állította, már el is vett!
–
Hallottam. Azt beszélték, a szolgája javasolta, hogy állítsák
ezt. De nem volt házasság.
–
Hála a magasságos Istennek! Csak van eszed, leányom! Talán,
helyrehozhatunk mindent. A szüzességed oda, de ezt nem kell
megtudnia senkinek. Majd a nászágyra odakerül egy kis vér, valami
női praktikát majd kitalálnak a hölgyek, hogy a jövendőbelid
azt higgye, nem járt benned senki. Akkor a házasságról nem kell
lemondanom. Ez ám a jó hír. A szövetségem erősebb lesz,
bármelyik szövetségnél. – összedörzsöli a markát, kacsint.
– De a lovagod száját be kell tapasztanunk. Föl kell lelnem.
Nem szeretném, ha a legszebb pillanatban, az oltár előtt beleköpne
a levesbe. Megjelenne a templomban, és valami tanúval mégis
bizonygatni kezdené, hogy elvett, hogy már feleség vagy. Az azután
elrontaná a szép pillanatot! Mondd el, mit fecsegett ki, mit tudtál
meg róla, és én megtalálom.
–
Alig tudtam meg valamit. Pedig hidd el, kérdezgettem.
Apja
bólogat.
–
Én sem mondtam volna semmit egy nőszemélynek. Nem tudnak azok
titkot tartani.
Dehogynem,
apám, dehogynem. De hangosan csak ennyit mond.
–
Északi, ősi nemesi családnak mondta magukat. De elszegényedtek. A
Szentföldre ment szerencsét próbálni. Az előző évi zsoldját
adta értem.
–
Csak. Csak annyit!? Hát nem volt annak az arab kereskedőnek semmi
szeme az áruhoz!? Nem látta meg rajtad a nemesi vért!?
A
nő a fejét ingatja.
–
Az apja neve ugyanaz, mint neki, Bálintnak hívják szintúgy.
–
Van-e valamijük?
Mariann
a fejét ingatja.
–
Semmi. Alig valami. Falut emlegettek. Kettőt.
–
Senkik. Semmik. A falvak nevére csak emlékszel.
–
Nem. Nem figyeltem. Nem tartottam fontosnak.
–
Nők! Arra nem figyelnek, ami fontos!
–
Talán, ha alszom egy kicsit, kipihenem magam, eszembe fog jutni.
–
Talán. Jó lenne. Bizonyos, hogy nem titkolsz el semmit!?
Mariann
apja szemeibe néz.
–
Miért titkolnék? A te ellenséged az én ellenségem is. Ráadásul
ez a férfi kényszerített, hogy az övé legyek. Azután pap elé
állított, hogy elvehessen, rajtam keresztül akart vagyonhoz jutni.
Sem ingem, sem gatyám az az ember. Kapja el, apám. Büntesse meg,
amiért a családunkkal ujjat mert húzni.
(folytatjuk)
(folytatjuk)
Köszönjük! 😘
VálaszTörlésBonyolódnak a dolgok.
Várom a jövő csütörtököt. 😉