Kettő együtt 13. rész

18. fejezet

Késő délután, estefelé ébred, egyedül. Először azt sem tudja, hol van. Lassan eszmél. Utazás, szállodai szoba, az ágy mellett egy gyönge fényű lámpa. Sorban bevillannak a délután képei.
Az ágyból az ablakra lát, kint a tökéletes sötétséget lassan ereszkedő hópelyhek tarkítják. A nő elmosolyodik. Szereti a hóesést, szereti a behavazott tájat, a szűzi fehérséget.

Fölkászálódik, az ágy szélén ül. Olyan mély a csönd, mintha nem is szállodában, de egy mindentől, emberektől távoli kis külön világban lenne. Elmereng. Ma délután nagyon szerették. Jó volt.

Az ajtó felől kulcscsörgés hangja kel, a nő föleszmél. A férje lép be.

– Fölébredtél? – mosolyog, a vonásai kisimultak, szeme csillog, kicsit pajkos, szikrák villóznak. – De jó, hogy még ágyban vagy! Kócosan! Úgy nézel ki, mint akit egész délután szerettek!

– Te is!

– Így is van! És még nincs vége! Tudom, imádod a havat.

– A havat!?

– Azt bizony.

Elé térdel. egyik erős kezével maga felé húzza az asszonyi testet, gyöngéden, de mégis határozottan dönti hanyatt.

– Nem is tudod, milyen szép vagy, ahogyan itt ülsz az ágy szélén, mezítelen, hátad mögött a világító lámpafénnyel, a sötétlő ablakkerettel.

– Szép?

– Szép és kívánatos.

– Kívánatos?

– Nagyon-nagyon kívánatos.

A hasát kezdi csókolgatni, és a nőnek most is csak pár pillanat kell. Máris érzi, ahogyan a belseje önálló életre kel, remegni kezd, hosszú forró csókok égetik végig a hasát, délután a férje föntről lefelé haladt, most az ellentettje történik. A hasa aljától a köldökén át a melléig igyekszik, meleg, nedves nyalogatás kezdődik, és amikor hirtelen minden abbamarad, a várakozás szédíti tovább az asszonyt. Becsukott szemmel, elakadó lélegzettel várja, hogy mi fog történni, mi a következő lépés.

Akaratlan, hangos kiáltás hagyja el az ajkait, amikor a korábbi meleg-forró leheletet hidegség váltja föl. A váltás leírhatatlan, megfoghatatlan, kegyetlenül szép, önkívületet okozóan gyönyörű. A nő maga számára is váratlanul, hihetetlenül gyorsan, a mellein keresztül élvez el. Éli át a megfoghatatlant, a leírhatatlant.

De nincs vége, az embere nem ereszti. A korábban markában szorongatott, keményre gyúrt kis hógolyó, jéggombóc gurulni kezd. Végiggördül a tájon, a hófehér dombokon, a meleg, vágyjárta melleken apró patakok indulnak. És lent is a combjai között élet kezdődik, tavak munkálnak, a férfi vágya kézen fogja a női vágyakat, séta indul, közös séta közös cél felé.

– Szerethetlek-e újra?

– Na, ne. Most kérdezed, hiszen már szeretsz – suttogás, kedveskedő cirógatások.

– Most komolyan. Délután nem dörzsöltelek ki nagyon?

– Engem? Te? Soha.

– Néha megesik.

– Na, jó. Néha. Most semmi – kicsit megemeli a fejét, a férje szemeibe néz. – Olybá tűnök, mint akinek nem esik jól, amit csinálsz?

A férfi elmosolyodik.

– Nem. Dehogy. Csak még véletlen sem szeretném a komfortérzetedet rontani. Csak javítani szeretném.

– Édes jó anyám! Javítani? Hiszen ez már jobb nem lehet.

– Dehogynem. Lehet. Lesz is. Ha hagyod magad, kicsit ellazítod magad, megvizsgálnálak.

A nő hangját a vágy színezi fátyolossá.

– Megvizsgálsz...

A férfi hangja is suttogóra vált.

– Meg, bizony. Most, rögtön.

Már benne is van, belé is nyúl. Egyelőre az egyik ujját használja, a leghosszabbat. Óvatosan tolja, nyomja előre, a női öl redői közé hatol. Simogat, érintget, óvatosan, gyöngéden becézget. Az asszonynak lassan szavát szegi a sok apró mozdulat, de a semmibe hullás küszöbén fojtott, erőtlen hangon még kinyög egy mondatot.

– Megkérdezhetem, uram, mit talált?

– A legtökéletesebb, a legkívánatosabb, legédesebb kis puncit széles e világon.

Azután a szétesés határán megszűnik minden akaratlagos, csak a vergődő, tehetetlen, félig öntudatlan sodródás marad. Hagyja magát terelni, hagyja magát szeretni, a férfi akaratából egyik partról a másikra verődik, magaslatokat érint, hegyeket mászik meg.

– Könyörgöm, elég!

Erős mozdulattal rántja el a férje kezét, a hasához szorítja, levegő után kapkod, liheg.

Az embere pedig hagyja pihenni. A nő ezt szereti benne, hogy rá tud hangolódni, az első perctől tudja, meddig mehet el, mikor kell megállni, nyugalmat hagyni.

– Csókolj meg! – még mindig nagyon halk, alig akar a hangjára találni.

Hosszan érintkeznek, ízlelgetnek, keringő, szédület. Szétválnak.

– Imádom, ahogyan a csókolsz. Talán elárulhatom, ezzel vettél le a lábamról.

A férfi fölnevet.

– Mindig mást mondasz. Néha a kezemet emlegeted, néha az izmos alsó karomat, egyszer a csókot, egyszer-egyszer azt is hallottam, jól dugtalak azon az első randin.

A nő is fölnevet.

– Mind-mind igaz. De a csók, az végzetes volt.

– Elmondjam, mi volt az én végzetem?

– Mondtad sokszor, hogy kedvesnek, pátyolgatósnak láttál.

– Igaz. De ezen túl?

– Mindig csak ezt.

A férfi a nő apró, formás füleihez hajol.

– A szagod. A puncid szaga.

– Na, ne...

– De, bizony. Elromlott a légkondi, meleg volt az irodaházban, mint a pokolban, összeakadtunk a folyosón, és akkor, elvesztem.

– Nem mondod?

– De, bizony.

– Húúú, hát nem csodálom, hogy ezzel eddig nem jöttél elő. Egész nap főttünk a saját levünkben – a nő arca apró fintorba fordul. – Büdi lehettem.

– Önmagad voltál. Szerethető. Kemény lettem attól a szagtól, mint a kő. Ha csak rágondolok...

A nő arcára hajol, újra csókolni kezd, a csók egyre mélyebb, egyre követelőzőbb.

– Gyere! Gyere belém!

– Hogyan szeretnéd?

– Szemből, azt kihagytuk, pedig imádom. Ahogyan átölelsz, magadhoz szorítasz, bennem mozogsz.

– Szeretem, én is. Na gyere, gabalyodjunk össze. Legyen tökéletes ez a délután.

Tökéletes, tényleg az, mert ami következik, bensőségesen szép, otthonosan kényelmes, egymás karjaiban ringatóznak, egymás ölelésében teljesednek.

19. fejezet

– Föl kellene kelnünk.

– Hm.

– Tényleg. Éhes vagyok. Meg kellene nézni, hagytak-e még a többiek valamit.

– Na, jó.

– Bevetem magam a fürdőszobába.

Fölkászálódik, az ágy szélére ül. A férje hangja a fürdőszoba ajtajában éri utol.

– Menj csak. Én már két órával ezelőtt elintéztem. Míg zuhanyzol, előremegyek az étterembe, ha nem bánod.

– Dehogy.

A férfi magára akar maradni. Át kell gondolnia, hogyan tovább. Eredetileg úgy tervezte, most este, legkésőbb a vacsora alatt szóba hozza a kilengéseit. Reggel, utazás közben még úgy tervezte. De az reggel volt. Mostanra minden kedve odalett.

Öltözik, kimegy a szobából, a lépcsőház, az étterem felé indul.

A felesége... annyira tud neki örülni, annyira tud a keze alá simulni, annyira szereti, ha szeretik, most hogyan mondja meg azt, ez neki az utóbbi években már nem volt elég. Hogyan hozza szóba a szeretőjét, hogyan mondja meg, hogy az ágyban nem csak erős férfi szeret lenni, hanem szüksége van arra, hogy időnként egy nő fölébe kerekedjen, dominává váljon. Irányítson, és ne annak örüljön, ha őt irányítják. Hogyan lehet mindezt szavakba önteni?

Mi lesz, ha az asszonya nemet mond? Ő kitárulkozott, kiadja magát teljesen, és a felesége meg elküldi a búsba? Persze, szép szavakat használ majd, elmondja, hogy ő egy gyönge nő, sosem tudna önmagából kivetkezni, senkit soha nem tudna bántani. Sírni fog.

Esetleg igent mond. De igent gondolni nem fog soha. Na, ez tényleg bizonyos. Ismeri jól, A két fiukat sem ütötte meg soha. Pedig isten legyen a megmondhatója, azok próbálkoztak keményen. Fölnőtt úgy a két gyerek, hogy egy kezén meg tudja számolni, hány pofont kaptak összesen.

Arról nem beszélve, hogy minden apró tasli után még neki kellett az asszonyt vigasztalni, erősíteni. Jobban ki volt akadva, mint a gyerekek. Teljesen verésellenes, minden modern pedagógiai könyvön végigrágta magát, és megerősödött benne az, amit otthonról hozott. A gyerekkel beszélni kell, konzultálni, egyenrangú partnerként kell kezelni őket.

Hát, most hogyan adja elő egy ilyen erőszakmentességet prédikáló, igazi elkötelezett jó anyának, hogy őt nem egészen így tartották, hogy verték, hogy az ütlegek beléivódtak, nem tud tőlük szabadulni. Még rosszabb, vágyik rájuk, gerjed rájuk, erre is bemozdul, ez is jól esik. Két emberből van összegyúrva.

Egy kedves kéz simít végig a hátán.

– Nagyon elgondolkoztál.

Összemosolyognak. A férfi mosolyában enyhe fáradtság.

– Nem kellett volna megvárnod az evéssel. Fáradtnak látszol. Pihenned kellene. Együnk gyorsan, és tegyük el magunkat holnapra. Jó?

– Együnk. De tudom, szeretsz hóesésében sétálni. Ha ettünk, menjünk ki egy fél órára, jót tesz egy kis mozgás ilyen késői vacsora után. Meg nagy itt a háttérzaj, beszélgetni sem lehet. Menjünk ki kicsit, ha végeztünk.

– Rendben.

És innentől csak rövid szavakat váltanak, az ételt dicsérik, hangtalanul esznek, gondolataik már a sétán járnak.

Elmondjam? Ne mondjam?

Akar valamit. Túl komoly lett. Istenem, csak el ne hagyjon...

(folytatjuk)