2016. november 17., csütörtök

Kettő együtt 14. rész


20. fejezet

Kint a hó egyre nagyobb pelyhekben, egyre sűrűbben hullik, a járdán sehol egy lábnyom, az utcákon már nincs egy lélek sem. Csönd van, amilyen csönd csak vidéken, hegyek között, eldugott kis utcácskákon lehet.
Utcai lámpák sárga fénykörei szórják a fényt, díszítik a mesébe illő tájat. A hangulat annyira illik ehhez a szépen sikerült délutánhoz, hogy a nő fél óra csöndes séta után most megint úgy érzi, nem jöhet rájuk semmi baj, minden rendben van. Ő töri meg a kettejük között kialakult csöndburkot, de a kialakult összhangot semmiképpen sem szeretné megtörni, semleges témáról kezd beszélni.
– Egyre jobban szeretem ezt a regényt.
– Melyiket, amit írsz, vagy amit olvasol?
– Amelyiket írom. Kezdem megismerni a főszereplőimet.
– Hol tartasz most? Mi lett a férfiakkal? Megmenekültek?
– Hát, persze. Egy romantikus szövegben nem nyuvaszthatom ki a főhőst, mi lenne akkor a hősnővel!?
– Na, mesélj! Mi történik éppen? Jól haladsz? Egy hónapja azt mondtad, elakadtál.
– Az akkor volt, most minden rendben, tudom, hová tartanak a szereplők, tudom, mi fog történni velük.
– És hová tartanak?
Még szorosabban magához húzza asszonyát, a hófehérre havazott járdán haladnak, egyre inkább eltávolodnak a szálloda épületétől.
– A két férfi haza, megpróbálnak segítséget kérni Bálint bátyjától, vagy apjától.
– És a leány? Mit is mondtál? Mi a neve? Mariann?
– Szép, hogy emlékszel. Pedig nem a te műfajod ez a néhány regény, amit írtam.
– Nem az én műfajom, de egy nevet megjegyezni, semmi.
– De odáig még nem jutottál, hogy egyet is elolvass az írásaim közül.
A hangban enyhe szemrehányás, csöppnyi sértődöttség.
– Azt mondod, tele vannak erotikus jelenetekkel. Nemigen vonz, hogy olyan erotikus jeleneteket olvassak, amiket a feleségem írt.
– Félsz?
A férfi fölnevet.
– Lehet! Három-négy eset lehetséges. Megírtad azokat a szeretkezéseket, amelyeket velem követtél el. Elégedettség süt a szövegekből. Ezt még szívesen olvasnám. Kettő, megírtál olyan szeretkezéseket, melyeket nem velem örültél végig, na, erre nem vagyok kíváncsi. Három, arról írsz, amire vágysz. Azt meg eddig is a fülembe suttogtad.
– Mi a negyedik?
– Arról írsz, ami kettőnk között zajlik, és nem vagy elégedett.
– Hm. Az utóbbira ne gondolj! Amúgy pedig igazából ez is, az is. Ami történik, történt, amire vágyom, van ott minden. Egyszer nem bánnám, ha belenéznél.
– Megígérem, de csak a határidő után.
Mennek, hallgatnak. Az asszony több perc teltével szólal meg újra.
– És te?
– És én, mi?
– Elégedett vagy? Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha te írnád meg az életünk regényét. Hogy vajon mi sütne a sorokból? Elégedett vagy-e?
A férfi hallgat, de mikor nagysokára megszólal, a hangja határozott.
– Veled elégedett vagyok.
– Akkor mivel nem?
– Ennyire látszik?
– Melletted élek húsz éve. Ismerlek. Sokáig minden rendben ment, de ezek az utak...
– Mindenkinek van olyan oldala, amit nem szívesen tár a szerettei elé. Talán, jobb lenne, ha nem változna semmi, élnénk ahogyan eddig.
– Hazugságban.
A férfi elhúzza a száját.
– Nem hazugság, hogy szeretlek, az sem, hogy nem akarlak elveszíteni.
– Így nem jutunk sehová.
– Mit akarsz? Egyszer-kétszer már lezártad az utakat. Te mondtad. Nem kérhetek tőled olyat, amit nem szívesen adnál meg.
– Igaz.
Hallgatnak hosszan. Egyre lassabban, egyre szorosabban összekapaszkodva róják tovább az utat.
– Visszaforduljunk? Úgy látom, fázol.
– Ja, visszafordulhatunk.
A nő tényleg fázik, kicsit alulöltözte ezt a sétát, jobb lett volna a vastagabb pulóverben kijönni.
– Akkor ennyi?
– Nézd, nagyon késő van, volt egy gyönyörű délutánunk, mindketten örültünk egymásnak. Ne rontsuk el.
Megáll. Magához húzza a feleségét. Végigsimít az ezerszer csókolt arcon, az asszony tekintetét szokatlanul szépnek látja.
– Menjünk vissza, pihenjünk. Jön még új nap ránk. Mióta a gyerekek megszülettek, ennyi szabadságot még sosem vettünk ki mellőlük. Majd holnap beszélünk.
Úgy fordulnak vissza az úton, ahogyan két összeszokott ember mozdul, egyszerre, egymást újra átölelve.
Várok még. Amíg aludt, véletlen kezembe akadt a naplója. Csak egy zoknit kerestem a táska legalján, és egy naplót találtam. Tudtam, hogy ír, de hogy naplót is, azt nem. Beleolvastam. Naplóba beleolvasni... hát nem éppen etikus dolog. De a titkaimat akartam megosztani, így kíváncsi lettem az ő kis titkaira. Kinek nincsenek? Aki naplót ír, annak bizonyosan vannak.
Meglepődtem. Nem erre számítottam. Azt, hogy időnként kényezteti magát, tudtam, de hogy vett egy vibrátort, használja is, erre nem gondoltam. Olyan domina-szaga van ennek az egésznek. Hiszen az a nő, aki saját kielégülését saját kezébe veszi, nem várja meg, hogy a vele élő férfi okozza az örömet, biztosan nem alárendelt a szexben. Pedig az asszonyából húsz éven át szinte csak ezt látta, az alárendelődést, hogy hagyja magát vezetni, irányítani, az történt az ágyukban, amit ő akart, ahogyan ő akarta. Néhány fülbe suttogott, könnyen teljesíthető, apró kívánság...
De most elképzeli, hogy meg van kötve a keze, és úgy nézi végig, ahogyan ez a nő kielégíti önmagát. Használja az ujjait, a vibrátort, amiről a naplóban írt, és élvezi. Úgy élvezi, ahogyan megírta, ahogyan egy már sok szexet megélt nő tudja élvezni nemének örömét, szabadon, kötöttségektől mentesen szárnyal. Szívesen végignézné. De nem ma. Fáradt. Pihennie kell, nagy volt a cégnél a hajtás az ünnepek előtt. Majd szóba hozza, amit talált, egy kicsit rápirít az asszonyra, egy kicsit szembesíti a titokkal, és talán a saját titkaival is, majd kialakul. Minek sietni? Nem kerget se török, se tatár...

21. fejezet

– Nagyon örülök, hogy hazaértél! De innentől, ez után semminek! Azt mondod, oda az egész pénz!?
– Hallottad. Nem tehetek róla. Ahelyett, hogy kezembe adták volna, amivel tartoztak, majdnem megöltek. Ha nincs Péter, sosem látsz viszont.
Az apjuk szólal meg. Hangja határozott, parancsoláshoz szokott.
– Pétert illően meg kell jutalmazni. Hosszú hónapokig nélkülözött, és mégis töretlenül kitartott a család mellett.
– Az a kis aprópénz, amit neki adunk, nem izgat. Mindig is azt vallottuk, a hűségnek meg kell adni az árát. Nem ez a pénz izgat. De mibe fog kerülni a többi ember? Két tucat fegyveres, legalább ennyire szükség van az öcsém terveihez.
– Nem lehet most ezzel garasoskodni! Az öcséd bajban van, össze kell fognunk!
– Az öcsém mindig bajban van.
– Most nem rólam van szó! Nem egyedül rólam! A feleségemről is szó van.
– Na, ez azután végképp beteszi a kaput. Hogyan tudtál ilyen meggondolatlanul megnősülni! Nincs semmid! Csak az adósságaid. Miből tartod majd el magatokat?
Apjuk újra közbe szól.
– Csöndesebben. Nem kell az egész háznak hallani, hogy a fiaim veszekszenek.
– De, tényleg! Mondd meg, apám, hogyan lehet valaki ilyen meggondolatlan?
– Úgy, hogy szerelmes lettem!
– Szerelem!? Egy magadfajta másodszülött nem engedheti meg magának ezt a luxust. Elsőszülött vagyok, de hagytam, hogy apám válasszon feleséget, nem a tököm után mentem, hanem a fejem után.
Elhallgatnak. Nagy csönd lesz. Erre nem lehet mit mondani, nem lehet visszavágni. Simon elvesztette első asszonyát majd két éve a nagy járványban. Bálint nem engedheti meg magának, hogy azt mondja, ami a szívén, azt hogy ráférne a bátyjára is egy kis szerelem. Így hallgat, ő is, mindhárman.
Az apjuk szólal meg.
– A baj már megesett. Ami elvégeztetett, azon minek veszekedni? Bálint megnősült, a házasságot egy pap is megerősítette, ebből kell kiindulnotok, ez adott. Az asszonya akár gyermeket is várhat. Segítenünk kell!
– Egy piculát sem fogunk viszontlátni.
– Ezen túl kell lépni! Elég jól állunk. Nem kell minden garast a fogunkhoz verni – odafordul az idősebbik fiához. – Simon? Segítünk? Így van?
– Rossz ómen, hogy az út eleje sem sikerült. Az öcsém nem akadt a húgunk nyomára.
Az idős férfi nagyot sóhajt.
– Egyikünk sem bízott benne igazán. Hit kellett ahhoz az úthoz, és az öcsédnek volt hite. Én hálás leszek neki, míg élek. Legalább megpróbálta a lehetetlent. Mind Isten kezében vagyunk, és Istenünk valamiért nem akarta, hogy az öcséd a húgodra bukkanjon, de ez még nem rossz ómen. Akár még jót is hozhat ez a szerelem, amit bizonyára Urunk küldött rá.
– Bizonyára.
Simon nézi az apját, mindig is nagyon szerette a kisebbik fiát, Simon néha úgy érzi, még nálánál is jobban. Ő meg az apját szereti, és persze az öccsét is. Hát, segít. Meg ne büntesse az ég, hogy elmulaszt segíteni. És azután, hátha jót tenne a fiúnak egy asszony. Kicsit benőne a feje lágya.
– Rendben. Megadunk minden segítséget. Sőt! Én is veletek megyek. Apánk vigyáz addig mindenre, míg odavagyunk.
– Persze, hogy vigyázok.
Simon szemeiben huncut szikra villan.
– Azután milyen ez a te Mariannod? Szép-e legalább?
– A napra lehet nézni, de rá nem. Meglátod, nem választottam rosszul.
– Az apósod a halálodat akarja, pénzt nem ad.
Apjuk közbevág.
– Nehogy elkezdd elölről, Simon!
– Nem kezdem! Nem. Megyünk, bejelentjük az igényünket.
– Nagyon óvatosnak kell lennetek! Csak olyan napon mehettek, mikor tele a vár vendégekkel.
– Csakis. Ne aggódjon, apám, nincs kedvem még kinyuvasztatni magunkat.
Bálint tekintete is huncutul villan.
– Nekem meg főleg nem, még vagy ezerszer akarom ölelni a feleségemet, mielőtt elvisz az ördög.
– Na, csak csöndesebben! A templomban a helyetek, mielőtt elindultok. Az Urat emlegesd, ha kérhetlek.


1 megjegyzés: