Kettő együtt 15. rész

22. fejezet

Bálint tekintete hiába fut végig a teremben lévő embereken, Mariannt nem látja sehol. Az arca elkomorodik, szája sarkából szól oda a testvérének.

– Nem látom. Nincs sehol.

Simon alig észrevehetően biccent, de egyazon lendülettel megy tovább, és csak akkor áll meg, amikor illő távolságban vannak a ház urától.

Enyhén, nem túl mélyen hajol meg, és így tesz a többi, kíséretében lévő lovag is. A nagyúr csak kis idő elteltével érdemesíti őket figyelemre, a tőle jobbra álló, nagyon díszes ruházatú, fiatal férfiről rájuk emeli a tekintetét. Szeme átfut a csoporton, egyetlen szempillantásnyit időz csak többet Bálint alakján, mint a többiekén, azután érzelemmentes, határozott hangon szólítja meg a csapat vezetőjének tartott Simont.

– Mi járatban vagytok? Ezen a napon csak a leghűségesebb embereim, vazallusaim bajaival foglalkozom, de úgy hallom, azt állítjátok, a leányom révén ti is rokonaim vagytok. Elképzelni sem tudom, honnan bennetek a merészség, higgyétek el, a leányom minden rokonát ismerem, és ilyen szakadt lovagok nincsenek közöttük.

A teremben fojtott kuncogás indul, de Simon határozott hangja, büszke tekintete hamar elfojtja a nevetgélést.

– Lehet, uram, hogy a gúnyánk nem méltó ehhez a teremhez, de a családom tettei mindenképp. Legalább olyan hosszú sorával büszkélkedhetem az ősöknek, mint te, uram.

A teremben újabb fojtott nevetés indul, de most Mariann apjának tekintete keményedik meg, miközben végigfuttatja a többieken.

– Megkérdezhetem, ki az apád?

– Simon fia, Simon. Van az ő neve akkora, mint a te neved uram.

– Apádnak tényleg volt neve, de elszegényedtetek.

– Apám elveszítette a vagyonát, de az uralkodó barátságát nem. A birtokaink nagy része a határon túlra került, egyszer hopp, máskor kopp. Urunk, Istenünk próba elé állított bennünket, de hidd el uram, ebből a próbából erősebben kerültünk ki. Apám legkedvesebb birtokrészei pedig a családunk kezén vannak évszázad óta.

Simon tekintetében akarat, erő. Azt akarja megüzenni ennek a mások kárán fölkapaszkodott senkinek, hogy ők is tartják magukat valamire, az ő őseik legalább tényleg hősök, ez az ember itt meg pénzért vette a birtokát, és mind tudják, hogyan jutott a pénzhez, nem járna Simon azon az úton semmiért, ami úton ez az ember már végigjárt.

– Tudom, kik vagytok! De azért a merészségeteken nem győzök csodálkozni, áll melletted valaki, aki egyszer már visszaélt házam vendégszeretetével. Befogadtuk, és azzal hálálta meg a gondoskodásunkat, hogy megölte egyik rokonomat.

A teremben az elképedés moraja hullámzik végig.

– Az öcsém nem gyilkolt meg senkit, viszont megmentette a leányodat, amit azzal háláltál meg nagyjóuram, hogy gyilkost küldtél reá.

– Látom, ami a szíveden, az a szádon. Hát jó, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az öcséd, talán téged is megtévesztett. A leányom az utolsó egy évet a maga akaratából kolostorban töltötte, így gyászolván meg anyja elhunytát. Az öcséd hazudik, nem volt az én leányomon mit megmenteni. Az öcséd megjelent itt nálam, tényleg volt vele egy nőszemély, aki megpróbálta magát a leányomnak kiadni, de hidd el, a saját leányomat már csak megismerem! Azt, akit egy héttel a testvéred ittjárta előtt láttam, és a legjobb egészségnek örvendett. Az öcséd, és vele az a nőszemély megpróbáltak átvágni, pénzt kicsikarni tőlem. De egy valamiről bizonyosan híres vagyok. Megnézem, mikor kinek, mire adok ki pénzt, az öcséd csak egy csaló. Kár volt itt megjelennetek, egy csalót kísérgetned, egy gyilkost pátyolgatnod.

– Nem gyilkosság, ha valaki orvul támad rád, és megölöd. Valamint nem az öcsém szúrt, hanem a szolgája, és a teremben többen is vannak, akik látták, nem a szolga volt a támadó.

– Az én váramban vagyunk. Nem gondolod komolyan, hogy egyetlen emberem is mellétek áll, és megtámogatja, amit itt összehordtál.

– Azt javaslom, a beszélgetésünk folytatását négyszemközt ejtsük meg nagyjóuram, mert a szolgálónknak nem csak a keze volt gyors, de a füle is igen éles, és mielőtt a támadó meghalt, kifecsegte egy titkodat, így most, bár azt gondolod, mi vagyunk a te kezedben, mégis azt kell mondanom, tévedsz, uram.

A két férfi tekintete összekapaszkodik.

– Este, a vacsora után várlak benneteket, de egy csaló testvérének jól meg kell majd fontolnia minden szavát. A vazallusaimat, látom, fárasztja ez a rengeteg fölösleges fecsegés. Menjetek. Az emberem majd megmutatja a szállásotokat. Maradjatok egy-két napot, míg a félreértést tisztázzuk.

A férfiak újra meghajolnak, Simon a tekinteteket kutatja, de szinte mindenki félrenéz, egyedül vannak ebben a várban továbbra is. Kiérnek a folyosóra.

– Csönd. Egy szót sem, majd a szállásunkon.

Szótlanul vonulnak át az udvaron, a külső vár kapuhoz közeli kisebb épületébe tartanak. Az ember, aki kíséri őket, egyetlen szót sem szól, gyorsan magukra maradnak. Bálint a bátyja felé fordul.

– Egyetlen szót sem értek. Mire céloztál? Nem mondott az az orvgyilkos semmit sem, mielőtt kilehelte a lelkét. És a nagyúron is látszott, egyetlen szavadat sem hiszi.

– Nem hiszi, persze. De a gyanút elültettük benne. Estig főhet a saját levében.

– Akkor sem értelek. Gyorsan itt lesz az este. Ugyan, mit akarsz majd mondani neki!? Nem tudunk róla semmi terhelőt.

– Te nem. Én igen.

– Mit? Honnan?

– Na, csak csöndesebben!

Bálint visszább vesz a hangjából.

– Egyikünk sem ért egy kukkot sem.

A többi lovag összebólint.

– Elég, ha egyelőre én tudom, mi a titok. Mind ismertek. Nem szoktam a levegőbe beszélni.

Egyetértő morgás támad, a tucatnyi férfi mind helyesel.

– Elég annyit hallanotok, jókor voltam jó helyen. Akkor nem tudtam mire vélni az elhangzó mondatokat, de most minden a helyére került. Tudok erről az emberről valamit, amivel fölébe kerekedhetünk.

– Mindannyiunkat kinyírnak.

– Nem. Itt a király egyik embere.

– Ki? Melyik? Honnan ismered?

– Oldalt állt. Károly herceg.

– Lehetetlen.

– De, beszélgetett valakivel, alig láttam az arcából valamit, de ráismerek.

– Akkor biztonságban vagyunk. Apánknak tartozik az az ember egy szívességgel.

– Húsz éve tartozik. De legalább nem felejt, ezt többször kinyilvánította.

– Szerencsénk van.

– Igen.

– Még mindig nem tudom, mi a titok.

– Jobb, ha csak én tudom. Egyelőre jobb.

A körülöttük álló férfiakra néz.

– Pihenjetek egy nagyot. Biztonságban vagyunk, szerintem. Az esti vacsora utánig már nem eshet semmi bajunk.

*** 

– Gyönyörű ez a férfi, kisasszonyom!

– Ugye, és annyira, de annyira szeret.

– Ezt el is hiszem. Mind tudjuk, mekkora kockázatot vállaltak azzal, hogy idejöttek.

– De okosan választottak napot, rengetek a vendég a várban, így nem eshet semmi bajuk.

– Hát, ebben már nem vagyok bizonyos. Apád gyűlöli őket. A legszebb reményeit tette tönkre a te lovagod.

– Még nem ezt gondolja, sikerült elhitetnem, hogy csak az erőszaknak engedtem, és nem várok gyermeket, így apám beleélheti magát abba, hogy ahhoz megyek végül, akit ő kiszemelt.

A szolgálólány elfintorítja az orrát.

– Nem csodálom, hogy nincs kedved a jövendőbelidhez, valahányszor csak ránézek, kiráz a hideg.

– Olyan jó érzésem van, hidd el, minden jóra fordul! Itt a lovagom, ennyi ember előtt apám nem teheti meg, hogy semmibe veszik a törvényt. Apám ki kell, hogy adjon.

– Egyelőre úgy tudja, férjhez sem mentél. Te magad állítottad, nem volt esküvő.

– Mit tehettem volna?

– Mit fogsz mondani, ha apád maga elé kéret, és a lovagok előtt kérdezi meg, mi az igazság? Lesz-e merszed elmondani, hogy hazudtál, hogy szereted ezt az embert, hogy szabad akaratodból felesége lettél? Ujjat mersz-e húzni az apáddal?

(folytatjuk)

Elnézést kell kérnem. Az utóbbi néhány hetem nagyon zűrös volt, több határidős feladat sűrűsödött össze, és a sornak csak holnap lesz vége. Így egy nyúlfarknyi föltöltést tudtam elkészíteni. Remélem, a jövő héten is találkozunk ezen a felületen. Szép napokat Nektek!