Kettő együtt 6. rész

– Nem, nem moziba hívott kétszer! De egyikőnk sem tizenhat éves volt már akkor. Egy vállalati buli után hívott el először magához „zenét hallgatni” – kacsint, nevet.

– És te?

– Elküldtem a fenébe. Kár, hogy rajtam kívül senki nem hallotta, ahogyan a zenehallgatás szót kiejtette a száján. Nagyon akart, nem is titkolta... de elküldtem. Nem szerettem volna, hogy azt higgye, elég egy szó, és röpülök.

8. fejezet

– Anya.

Dolgozatokat javít, órák óta. Szívesen abbahagyja. Mostanra képtelen a leírt mondatokra figyelni. Már a legegyszerűbb helyesírású szavakat is a szótárban keresgéli. A rengeteg átnézett fogalmazás, a rémes helyesírású szavak mindig összekavarják benne a helyesírási alapot. De egy-két nap, egy jó alvás, és megint, újra helyreáll minden.

Nyújtózkodik, fölnéz.

– Mondjad!

A nagyfia áll előtte, türelmesebbnek látszik, mint máskor, mint legtöbbször az utóbbi időben. Akar valamit.

– Nem tudok itthon maradni szombaton – az asszony értetlenkedő tekintetét látva folytatja. – Nem tudok öcsire vigyázni.

A nő a homlokára üt.

– Igen! Az a nap színház! Jó, most már képben vagyok. Programod akadt?

A fia bólint.

– Mentek valamerre?

– Csak moziba.

– Szabad tudnom, kivel?

A nő hangjában várakozó huncutság, de a srác szeme egyre zavartabb.

– Csak a srácokkal.

– Nem kérdezted meg a...?

– Egyszer már nemet mondott.

– Fél éve! Egy férfiben legyen kitartás! Ha apád annak idején nem kérdez meg másodszor is, ma egy fiam sem lenne, úgy lehet.

– Moziba hívott?

Az asszony fölnevet. A visszaemlékezés földobja. Hangja dévajul vidám.

– Nem, nem moziba hívott kétszer! De egyikőnk sem tizenhat éves volt már akkor. Egy vállalati buli után hívott el először magához „zenét hallgatni” – kacsint, nevet.

– És te?

– Elküldtem a fenébe. Kár, hogy rajtam kívül senki nem hallotta, ahogyan a zenehallgatás szót kiejtette a száján. Nagyon akart, nem is titkolta... de elküldtem. Nem szerettem volna, hogy azt higgye, elég egy szó, és röpülök.

– Mikor kérdezett újra?

Fölnevet. Nem néz a gyerekre, a szoba sarkát nézi.

– Hát, nem várt fél évet! – rápillant a kíváncsi fiára, de azután újra elkapja a tekintetét. – Talán, egy hetet sem...

Jól emlékszik. Másnap, már másnap megkérdezte újra. Felhívta. Azt sem gondolta korábban, hogy megszerezte, tudja a számát. De tudta. Készült belőle.

– Azt hallottam, szereted a frissen sült húsokat, a salátákat. Isteni salátát készítek...

Semmi. Semmit nem tud kinyögni. Időnként, legtöbbször, mikor végképp nem kellene, lebénul. Nem jut eszébe egy értelmes mondat, egy válasz, egy összefogott elutasítás. Túl rámenős ez a férfi.

– Ne mondj nemet! Órák óta hallgatom a kedvenc zenéimet, egy sem tudja kitörölni a fejemből azt a nemet, amit tegnap a képembe vágtál! Végérvényesebb kosarat még életemben nem kaptam.

– Hazudsz, mint a vízfolyás! Ha az a tegnapi elutasítás elég határozott lett volna, nem csevegnék itt veled már vagy öt perce...

– Öt perccel soha nem elégszem meg! Gyere át! Ígérem, sosem kell megbánnod, hogy kötélnek álltál, igent mondtál.

Micsoda szöveg! Agyoncsépelt mondatok. Egyre jobban érzi, el kell utasítani a meghívást. Egyéjszakás kalandra nem vágyik. Ennek az egész meghívásnak pedig nagyon egyéjszakás íze van.

– Nem! Ne haragudj, de nem! Elvből nem megyek el a vállalaton belül egy férfivel sem semmilyen randira...

Közbevág. Nem nyugszik.

– Azt hiszed, nem tudom!? Utánad kérdeztem. Ha nem volna megközelíthetetlen híred, meg sem kérdeztelek volna. Nem szeretem a könnyű prédát.

Hazudik. Legalább két olyan kolléganőjéről tud, akik az utóbbi fél évben ráhajtottak a férfire. Egy hétvégénél tovább egyikőjük sem jutott, de az az egy hétvége azért megvolt.

– Nem.

– Látom, a szokványos dumával nálad semmire sem jutok. Semmiképpen nem akarom a mai napot egyedül tölteni. Öt éve... éppen öt éve elvesztettem valakit ezen a napon. Gyűlölök egyedül lenni, és még csak fél éve vagyok a városban. Gyere át, s egy életre lekötelezel!

Miért pont én!? A férfi könnyen barátkozik, jóban van a cégnél mindenkivel. Fél tucat férfiismerősét felhívhatná, ha társaságra vágyik.

– Még mindig nem értem, miért pont én kellek!? Tegnapelőttig észre sem vettél, jó ha tíz mondatot váltottunk a fél év alatt.

– Ha átjössz, elmondom, miért te, és miért nem valaki más... Segítségre van most szükségem. A fél év alatt úgy láttam, az a típusú nő vagy, akinek bárki kiöntheti a szívét.

Süket duma.

– Nem győztelek meg. Csak hallgatsz nagyokat. Hagyjuk a vacsorát kettesben! Találkozzunk a városban! Menjünk, ahová akarod! Megígérem, egy újjal sem nyúlok hozzád, csak töltsd velem ezt az estét!

– Rendben!

– Igen!? Igent mondtál!? – a férfi öröme túlméretezett.

Az asszony nem érti. Azóta sem érti. Miért pont rajta akadt meg végül a férfi szeme. Miért pont ő kellett? Sosem volt igazi szépség. Jól néz ki... persze, szép a lába, az alakja is jó volt, jó még mindig. De igazán szép nem volt soha. A férje? Szép férfi. Tényleg az. Magas, sötét hajú, sötét szemű. Markáns, megnyerő arc. Szép a keze...

A kezébe szeretett bele. Tiszta hülyeség, de így van. Karcsú, hosszú ujjak, szépen vágott, tiszta, rövid körmök. Az első találkozás után, már magán a találkozón erről kezdett fantáziálni. Hogy milyen lenne, ha a férfi erős kezével megfogná, cirógatná, mélyen belenyúlna...

Jó volt. Nagyon jó. Egy határozott, mindentudó, tapasztalt kéz. Nem kellett vezetgetni, nem kellett irányítgatni. A férfi valaki, valakik mellett már sokat tanult. Azután sokat tanultak az eltöltött évek alatt együtt is. Mindkettejük tudása mélyebb, átfogóbb, és még mindig akad néha a nap alatt valami új. Ritkán, de sikerül az együtt töltött időt valami váratlannal, valami újszerűvel fűszerezni. Most is olvasott valamit. Legközelebb kipróbálja...

– Anya! Anya!

Fölnéz.

– Telefon!

Fölveszi. Hallgat. Kurta-furcsa válaszok. Leteszi. Áll.

– Anya.

– Anya!

Fölnéz. A fia. Hangja aggódó.

– Mi az? Valami baj van?

Fejét rázza. Azután igent int.

– Apád két nappal később jön.

– Nem jön haza a születésnapodra!?

– Nem.

– Elfelejtette!?

9. fejezet

– Baj van?

– Ja. Egyre kevésbé hiszi el, hogy minden utam hivatalos.

– Nehéz is lenne elhinni. Újabban már két hetente itt töltesz egy délutánt, egy estét.

– Beszélnem kellene vele, talán megértené.

– Ne ringasd magad illúziókba! Kéthetente megcsalod! Elveszíted, ha megtudja! Titkolnod kell! Volt már kuncsaftom, nem is egy, aki pórul járt.

– Nem igazi csalás. Azt kapom meg tőled, amit ő sohasem tudna megadni.

– Kérted?

– Kértem. Reménytelen. Nem olyan természetű. Nem emel kezet soha senkire. Ilyen.

– Erőszakosabb nőt kellett volna elvenned!

– Gyerekeket akartam. És furcsa mód... gyöngédséget, kedvességet. Bántottak gyerekkoromban eleget.

– Megkaptad. Mégsem vagy vele boldog.

A férfi fölnéz. A tekintete határozott.

– De, igen. Boldog vagyok vele.

– Valami csak hiányzott, hogy itt kötöttél ki!

– Én sem értem. Vagyis sokáig nem értettem, mi az, ami mégis hiányzik... De a verések belém égtek. Nem tudok meglenni nélkülük mégsem.

– Ha nem így lenne, bezárhatnám a boltot. Belőletek élek! És vagytok bőven!

– Abszurd, hogy fizetek a fájdalomért, amit a feleségemtől nem kaphatok meg. Képtelen bárkinek fájdalmat okozni. Én pedig ezt szerettem meg benne. Nem vagyok normális.

– Akkor a világ tele van abnormálisokkal.

– És te! Élvezed?

Megrántja a vállát.

– Ebből élek. És nem esik nehezemre. Könnyebb, mint három műszakban ágytálakat cserélgetni.

– Azt csináltad korábban?

– Ühüm. Egészségügyi főiskolát végeztem.

– Gondoltam, hogy tanult ember vagy. Érződik a beszédeden. Okosan szerzed meg a kuncsaftjaidat is. Jó az internetes oldalad. Tudsz bánni az emberekkel, ráérzel, miért járok hozzád, mire van szükségem.

– Mára kitaláltam valami újat.

– Újat?

– Régi újat. Megkapod, amit kértél, amit mindig kérsz, de kapsz egy kis ajándékot is. Tetszeni fog. Ma vagy nálam a huszadik alkalommal.

– Azt a... ! Lassan egy kisebb vagyont hagyok itt!

– Van miből költened, különben aligha jönnél! Látom a szemeden, kíváncsivá tettelek! Na, gyere!

10. fejezet

Órák óta forgolódik, képtelen elaludni. A férje szavai zakatolnak az agyában. A telefonba mondott pergő szavak, a mentegetőzés. Hazudik, biztos, hogy hazudik. Most mit csináljon? Ezeregyszer átgondolta az utóbbi egy-két évben. El kellene hagynia. Nem tudja. A fiainak apa kell... és a férje jó apa... ha itthon van. Szereti őket.

Engem is szeret. A legszebb az egészben, hogy ebben bizonyos vagyok, a szeretetben, hogy az nem múlt el, hogy erős a ragaszkodás, hogy kellek én ennek az embernek még mindig. De akkor most mi van? Itt kellene lennie, mellettem. Engem kellene ölelnie. Tizenhét éve szeretkezünk, tabuk nélkül... szabadon. Egyikőnket sem kötnek gátlások, félelemek. Felszabadultak vagyunk az ágyban, egymás karjaiban.

A torkomban a gombóc egyre nő. Könnyek gyűlnek a szememben. Nem akarok mást keresni. A férjemet akarom. Megszokni egy új férfit... egy új férfi kezét, száját... szagát... nem akarom.

De ő! Ő kifelé tekintget. Nem elégedett. Elégedetlenebb, mint hogy hű maradjon...

Agya továbbőrli az agyongondolt problémákat. Nem jut sehová. Most sem. Leoltja a lámpát. Forgolódik. Sosem alszik igazán jól, ha a férje nincs itthon, de most elaludni is képtelen. Újra fölgyújtja a lámpát, fölül. Gondolkozni kellene. Tanácstalanul mered a szobafalon lógó egyik képre. Fáradt. Lehetetlenség megoldást találni.

Olvasni fog. Pedig már késő van. Holnap hulla lesz. De mindegy. A könyv, amit mostanában olvasgat, meg fogja nyugtatni, el fogja altatni.

(folytatjuk)