(folytatás)
Egyikük
sem szól egy szót sem. Anna lassan föláll. De akkor a férfi
hajol le, kiveszi a szétbontott batyuból Anna köntösét, kicsit
megrázza, asszonya mögé lép, a köntöst a vállára teríti, két
marka Anna vállára nehezedik.
–
A papunk hónapok óta rágja a fülemet, hogy ismerjem el ezt a
gyermeket magaménak! – a férfi hosszú ujjai, erős tenyere a
nagyra nőtt pocakra simulnak, Simon kemény, férfias teste Anna
hátának feszül. – Kezdek hajlani a szóra! Hazajövök,
hamarabb, mint korábban gondoltam! Karácsonyra! Urunk születésének,
a keresztényi szeretetnek, a megbocsátásnak az idejére! És
hazaérek arra, hogy asszonyom megszökött!
Hirtelen
maga felé fordítja a terhesen is könnyű testet, szeme kutat.
–
De vajon, elszökik-e az az asszony, aki úgy gondolja, hogy inkább
férje, mint a megrontója gyermekét hordja?! Vagy inkább szökik
az, akit a múló idő egyre biztosabbá tesz abban, hogy nem a férje
a gyermek apja?!
Anna
mélyről jövő fájdalmat, kérdésekkel teli tekintetet lát.
Torkát sírás szorongatja, alig bír megszólalni.
–
Úgy érzem, a gyermek a tiéd. De tudni nem tudom. És félek...
félek... mi lesz, ha megszülöm, de te nemet mondasz rá. Mi lesz
akkor velünk?
Simon
hangja is, tekintete is határozottá válik, úgy mondja.
–
Sosem bántanálak.
–
Tudom – súgja Anna. – De a gyermek a hét hónap alatt hozzám
nőtt, magaménak érzem... és... a tiedének is. Látni szeretném
fölnőni!
–
Barbárnak gondolsz!? Olyannak, aki képes lenne egy ma született
csecsemőt bántani!? A legrosszabb, ami történhet vele, hogy nem
ismerem el, de kitenni akkor sem fogom. Fölnő a várban. Hat-hét
évesen meg elküldeném valakihez. Talán Henrikhez, talán
Károlyhoz, faragjanak belőle lovagot, de ez történne a fiunkkal
is, ez a szokás.
–
Nem teszed ki?
A
férfi a fejét ingatja.
–
Első csalódásokon, kétségeken, bánaton túl vagyok. Megígérem,
a gyerek a várban maradhat, még ha egészen olyan lesz is, mintha
Konrád lenne kicsiben! Gyere velem haza!
29.
fejezet
Szép...
tényleg szép. A ruha, amit magára rángatott, a vastag nagykendő
durva, esetlen. Az alakot nem kiemeli, hanem elcsúfítja. De az
arca... sosem volt még ilyen, mintha belülről fénylene. Szép és
tiszta. Madonna-arc.
A
pap nagyon meggyőző volt, és Simon döntött. Hazamegy. Attól a
döntéstől egyenesbe állt a világ.
A
fogadóban, ahol aznap éjjel megaludtak, volt egy menyecske, igazi
tűzrőlpattant. Kellette magát rendesen. Simon volt a
legtehetősebbnek látszó ember az ivóban, hát nem csodálkozott,
hogy őt tartotta a leányzó a legvonzóbbnak. Bár Simon többször
elhessegette, mégis a szemtelen kis legyecske, mielőtt fölmentek
volna aludni, hipp-hopp az ölébe ült, csókért könyörgött. Nem
adott. Van kit csókoljon, ha kedve kerekedik. De vágya aznap újra
kitelt, mint a dagadó hold... Végre valahára. Újra férfi. Hogy a
nő legyeskedésének, vagy annak köszönheti, hogy döntésre
jutott, eldöntötte, hogy hazatér? Nem kutatja az okot. Örül.
Most
a várába tart, viszi az asszonyát. Itt van az ölében. Kín lesz
minden óra, míg hazaérnek. Érzi a durva anyagon átsütő
meleget, a hőt, amely az asszonyból a tenyerébe áramlik. A lassan
felkelő nap fénybe vonja a finom csontú, gyönyörű arcot, a
sűrű, sötétlő szemöldököt, a hosszú pillákat, a hidegtől
pirosló orcákat, a vörös-rózsaszín ajkakat... A lenti ajkait
is ilyenre szokta színezni a vágy, a forróság. Istenem!
Anna
fölnéz. Reá néz, Simonra. Kicsit kutatóan, de rögtön
megnyugszik, a csupán pillanatra összehúzott szemöldöke között
a ránc már elsimult. Elmosolyodik.
Ez
a mosoly... hiányzott. Egészen olyan, mint régen. Anna sejtheti,
mi jár a férje fejében. Úgy mosolyodott el, mint otthon
vacsoránál szokott. Mint aki tudja, nem oly soká ölelni, csókolni
fogják, és hogy tudja, az őt is vággyal tölti el. Olyan ez a
mosoly, mint régen, hosszan szembenézős, engedélyadós. Simon
mehet. Kinyithatja a bíbor kapukat, megérkezhet az az olvadó, sűrű
melegbe, kemény lehet a puha forróságban, a tejjel-mézzel folyó
Kánaánban. A neki teremtett, általa megnyitott édes kis
mindenségben...
Hazaérnek.
Simon beléptet a várkapun. Egy pillanatra megáll az udvaron.
Végigfuttatja szemét a falakon, a vár legöregebb, legrégebbi
részén, az öregtornyon. Itthon van... Rápillant asszonyára, aki
a rohanó-patakvölgyi falunál elszundított, és most ébredezni
kezd. Összenéznek, sokadszorra. Simon elmosolyodik.
–
Este, vacsora után el ne szökj előlem, asszonyom!
Anna
enyhén elpirul, miközben ura óvatosan a földre ereszti.
–
Menj! Pihend ki magad!
És
este Simon ott van, ahol hajnal óta várja, hogy lehessen. Eltelt
több, mint négy hónap, mióta Anna mellett fekhetett, de ez a négy
hónap jót tett mindkettejüknek. Simon így érzi, mert ujjai újra
nedves, puha hőségben fürdenek, sehol a húzódozó, nemet mondó,
szorosra zárt kapu, a száraz, az elkeserítő.
A
fülébe súgja, mert Anna szereti a suttogást, szereti, ha ura
dicsérgeti, ha hangosan elmondja, hol jár, hová tart.
–
Asszonyom legbecsesebb kincse, ahol a kezem jár.
Belenyal
a szája mellett lángoló fülecskébe. A gyertyák, a kandalló
fénye is elég, hogy lássa, piroslik, érzi a hőt, mely éget.
–
Jól érzed magad... Úgy-e, jól érzed magad, kedvesem!? Ma nagyon
kivárósnak, nagyon óvatosnak kell lennünk. Lassan... – ujjait
óvatosan húzza, – nagyon lassan – óvatosan tolja – őrjítően
lassan fogom asszonyom ölét előkészíteni... Pedig már
szeretnéd, ujjaimnál jobban szereted... várod... reszketve várod,
hogy belédplántáljam, hogy kitöltsön, hogy körésimulhass...
emlékszel... és emlékszel, hogy jó... hogy szereted.
–
Gyere! Gyere!
–
Csak kicsit később, egészen kicsit később, ha majd az a szót,
gyere, azt sem tudod kinyögni, drága asszonyom! Majd akkor, akkor
megkapod! Lassabban... talán néha mozdulatlanul, az ölembe ülve,
agyonsimogatva, türelmesen. Ha a saját vágyam engedni fogja,
nagyon türelmesen.
És
azután belekerül... belekerül asszonyába, feleségébe. Egyikőjük
sem érzékeli igazán a múló időt, mert nincs most szükség
törődni vele. Ma este ketten vannak, ketten, csak egymásnak.
Simon
az ágyvégnek, a párnáknak támasztja a hátát, ölében Anna.
Alig-alig mozdulnak. Simon egyszer, valahol hallotta, hogy ilyen is
lehet, ilyen alig mozdulós, hosszan kivárós, elhúzott,
elnyújtott. Lehet, tényleg lehet.
Cirógatják
egymást vég nélkül, Simon hosszan játszik a kitelt, asszonyosra
gömbölyödött mellekkel, de ezt sem úgy teszi, mint máskor.
Kezdetben nem a kezét, nem a száját használja, hanem megkeresi
szemével a felesége tekintetét. Nézi-nézi merőn, vérforralóan,
azután tekintete elindul lefelé az arcon, végigfürdeti a az
ajkakat, a karcsú nyakat, és hosszan végigkutat minden ujjbegynyi
helyet a melleken.
Anna
az ölében megmozdul, sóhajtva tolja magát közelebb, a mellek
betöltik Simon látómezejét. Anna azt szeretné, arra vár
sóvárogva, hogy Simon megérintse. Amikor ura fölemeli a kezét,
és ujjait ahelyett, hogy a keblekre simítaná, saját ajkaihoz
viszi, asszonya csalódottan fölnyög, de csak egy pillanatra, mert
a nedvessé tett ujjak a bőrön még finomabbak, ráérősen
csúszkálnak a bimbók körül. A körök a mellen köröket
keltenek odalent, Simon érzi a fönt kielégített nő finom
izomrángásait a mélyben, azután már csak asszonya hátát
simogatja, hagyja elnyugodni.
Anna
terhe... itt gömbölyödik közöttük. Simon nem érinti meg, nem
nyúl hozzá. Hajnalban a falu fölött, amikor Annára rátalált,
akkor leginkább számításból érintette meg, ölelte át hátulról
úgy az asszonyát, hogy egyik tenyerét a hasára csúsztatta, hogy
Anna úgy érezze, Simon elfogadja, hogy már nem idegenkedik, hogy
esetleg hajlandó fontolóra venni, hogy a fiú... vagy leány az
övé. De csak Anna miatt, csak miatta tette, amit tett. Apró
hazugság volt ez a mozdulat. Apró hazugságokra pedig néha szükség
van egy házasságban. Jó mozdulat volt, elérte, hogy a felesége
örüljön, hogy vele legyen.
De
most itt ez a nagyra nőtt has, ruhák nélkül, meztelen, a maga
valójában, akkorát hazudni, hogy ott simogassa, a tenyerét
rátegye, ne adj Uram, megérezze a magzatot! Nem... nem lehet! Nem
az övé ez a gyermek. Az asszonyának, az egész világnak majd azt
mondja. Úgy mondja, hogy elhiggyék, tényleg azt is hiszi. De nem
az övé...
Dugni,
azt tud! Magot asszonyba ültetni? Olyat, mely erős, alkalmas az
életre, az első feleségébe sem tudott! Ebbe a mostani, széles
csípőjű, telt mellű, mindenre kapható, gyakori szeretkezés elől
nem húzódozó Annájába sem fél évig. Pedig hogy reménykedett!
Jobban tudta a napokat, mint a felesége. A napokat, melyek minden
hónapban elmosták a reményt... a reményt, hogy sikerült az
ültetés, hogy kihajt a mag. Konrádnak, a rohadt állatnak meg elég
volt egyetlen kurta délután, és most itt nő a szeme láttára
asszonya magzata! Asszonya pedig, szebb, mint valaha!
–
Nagyon szorítasz!
–
Ne haragudj!
A
nő kibontakozik az ölelésből, érzi, hogy a férfi egyre kisebb
benne, de tudja, Simon nem jutott el még egy út végére sem.
–
Feszült vagy! Nekem már megint megadsz mindent, magaddal, a saját
örömöddel pedig nem törődsz! – Anna hangjában évődő
szemrehányás.
Simon
a nő arcába simít. Saját arcán csöpp grimasz.
–
Az biztos, hogy egyik kedvenc pozíciómat sem erőltethetem most
reád!
–
Sokszor van, hogy húzod-vonod vágyainkat, nem sietsz... de végül...
Anna
nagyot nyel, Simon látja a karcsú nyakon mozduló izmokat.
–
Végül mindig kemény vagy és férfias.
A
férfi kényszeredetten felnevet.
–
Félsz!?
–
Nem. Nem.
Anna
piroslik, suttog.
–
Csak én is szeretem, nagyon szeretem, ha megvadulsz...
Hívja,
a szemén látja, hogy akarja, hogy nem bánja, ha megkéri...
Simonon végigfut a vágy, a farkaséhes, a kíméletlen.
–
Térdelj elém! – súgja rekedten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése