Júlia arcai 20. részlet

24. fejezet

Végül nem a vágy, nem az akarat, nem az erő hatott rá, nem attól esett el a vár, gondolja Júlia, majd egy évvel később. A szeretet, a szeretet ereje vette le a lábáról. Az, hogy nap mint nap látja szeretni a férfit. Látja, ahogy a gyermekhez nyúl, ahogy a fiúcskára rámosolyog. Ahogy a hajába simít, ahogy csókot lehel a pufók arcokra. Megemeli az apró kezet, szopogatni kezdi a még apróbb ujjakat. Játszik és nevet, és a kicsi is, a kicsi fiú is visszamosolyog, azután néhány hónappal később visszanevet Henrikre.

Henrik imádja a fiút, az első perctől kezdve szereti. És anyaként látni ezt a szeretetet az első perctől, a szülés utáni első perctől kezdve lehengerlő, letaglózó. Júlia egy idő után irigykedni kezd a saját fiára. Persze nem, de mégis. Szeretné, ha őt is így szeretnék. Ilyen odaadóan, teljes szívből. Végtelen szeretet és elfogadás árad a férfi tekintetéből, ahogy a fiára néz, mert annak tekinti a gyermeket, a fiának, annak is szólítja.

– Fiam.

Mintha tényleg az lenne. Senki sem gondolná a várban, hogy Henrik az unokáját dédelgeti. Senki nem gyanakszik. Henrik órákat tölt a gyermekkel, mindenhová magával viszi, ha a fiú ébren van, szinte mindig kézben van. A dadus ott ül velük együtt és a gyermekkel a főasztalnál. Henrik gyakran átveszi a kicsit, a térdén táncoltatja, dúdol neki, énekel. Egészen szép a hangja, sok dalt ismer. És a hangját a gyerek az első perctől kezdve szereti. Fejét forgatja a hang irányába, keresi a hang gazdáját, nevet, mosolyog.

Júlia úgy gondolja, nagyon nagy szerencséje van. Mert minden sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Férj nélkül, gyermekkel nagyon-nagyon nehéz lenne.

– Asszonyom, látom, elgondolkodott.

Henrik Júlia felé fordul, rámosolyog. Ez is új, hogy Júliának nem esik nehezére visszamosolyogni.

– Csak élvezem a naplementét.

– A naplementét? Az inkább hozzám illene. Asszonyom szépségéhez jobban illene egy napfelkelte, akár a ma reggeli.

Júlia elpirul, tudja, mire céloz Henrik. Ma hajnalban, amikor a szürkület felébresztette Júliát, a férje felé fordult és megnézte magának az ágyban. Nem is először tett ilyet. Nézi az alvó férfit, a kisimult arcot. A még mindig sötétlő hajszálak között a sok ősz tincset. Nem tudja, mi jön rá, amikor a karját kinyújtja, végigsimít a sötétlő, sűrű szemöldökvonalon. Nem figyel föl a megváltozó légzésre, nem arra figyel. A saját ujját nézi, ahogy végigvonul mindkét szemöldökíven. A férje keze olyan villámgyorsan mozdul, ahogyan Júlia reggelente az ablakból szokta mozdulni látni, amikor a férfi a lovagjaival gyakorol. Acélkemény marok fonódik a saját csuklója köré. Acélkemény a kinyíló tekintet is, amivel hirtelen szembe találja magát.

– Egy éve, majd egy éve megmondtam, ha asszonyom játszani akar, csak szólnia kell!

Azzal már ízlelgetni is kezdi Júlia egyik ujját. Szája barlangjába húzza, nyalogatja, játszik vele. Szeretgeti, mutatja, hogyan tud szeretni. Jól, kedves, türelmes. Júlia elgyöngül, mint akkor, amikor a fiát a férfivel együtt látja. Látja szeretni, kedveskedni.

– Akarom asszonyomat, az én akaratom sosem hiányzott, a kérdés, asszonyom akar-e?

Júlia felsóhajt.

– Már nem is tudom.

– De jó! Akkor asszonyom, nem tudja, nem tudja biztosan, hogy nem akar!?

– Nem. Nem tudom. Úgy érzem, akarom, hogy uram velem is kedves legyen, engem is szeressen.

– Ó, Istenem, mióta várok erre?

Henrik magához húzza, csókolni kezdi, szenvedélyes, vágyat érlelő csókokba kezd. Az asszonya feloldódik, életében először. Hagyja, hogy a csók hosszú, kifullasztó, levegő után kapkodóvá váljon. De azután Henrik megérzi az ellenkezést, Júlia a férfi mellkasának feszíti a kezét. Nem túl erősen, de távolodni kezd. Henrik elengedi, megtanulta magát türtőztetni. Negyvenhat, majdnem negyvenhét éves, nem siheder. Tudja magát kordában tartani, tudja magát visszafogni. Még mosolyogni is van kedve. Széles mosollyal vonja asszonya fejét a vállgödrébe és Júlia már nem is tiltakozik. A csókot abba akarta hagyni, de életében először fekszik Henrik karjai között ellazult testtel, megnyugvó lélegzettel.

Henrik adott már csókot az asszonyának, az esküvő után, esténként a közös teremben az emberei előtt. Gyöngéd, puha-meleg csókok voltak, gyorsak. Nem akarta feszegetni a határokat, Júlia tűrőképességének határait. És az utóbbi pár hónapban már gyakrabban puszilja, mert észrevette, hogy asszonya idegenkedése múlóban. A szülés után két-három hónappal Júlia mosolyogni kezdett rá. Azok a mosolyok! Kezdetben gyöngék, gyorsak, rebbenőek, azután hosszabbodnak, a tekintet egyre nyíltabb. Henrik látja asszonya örömét. Szereti Júlia, ahogyan a gyerekükhöz nyúl, neki pedig ez természetes.

Mikor a fia, Alexander született, ő alig volt otthon. Fiatal volt, szerette a csatazajt, férfiak között érezte jól magát. Ha az akkori hűbérura csettintett, ő ugrott. A vagyonának jót tettek azok az évek, de a fiához utána már nem tudott közel kerülni. Kimaradt az első három-négy év és a kieső időt később sem igyekezett bepótolni.

Most ez a fiú a második esélye, nem akarja elszalasztani. Imádja a gyereket, rengeteg időt tölt vele. A fiút szeretni könnyű és könnyű szeretni a nőt is, aki a gyereknek életet adott.

Henrik már akkor látta Júlia jó természetet, mikor az a várába került. A kedvességét, a szerénységét. És imádja hallgatni, ahogyan dúdol, ahogy énekel. Csak meghallja a hangját, már az vággyal tölti el. Úgy érzi magát, mint egy huszonéves. Szerelmes lett újra, majd fél évszázadosan. Pedig azt gondolta jó ideje, hogy ezen már réges-régen túl van. De Ámor nyila úgy csapott le rá, olyan váratlanul, mint tiszta, veszélytelen égboltból a zsákmányra vadászó sasok.

Henrik elveszett egy szempillantás alatt. Az első estén, amit a lány a várában töltött. Ahogyan a lantot pengette, ahogy az orcái megszínesedtek, ahogy a haján a kandalló tüzének fénye csillogott. Ahogyan a lesütött pillák alól néha-néha felnézett. Az a pillanat örökre bevésődött a szívébe. A festő jól elkapta a pillanatot és most már van képe asszonyáról, a szépségéről. Nézegetheti a képet is, nézheti az asszonyt is.

– Felkelek.

– Persze, kelj csak.

Az ágyból nézi végig, ahogyan Júlia kikászálódik, a hosszú, fehér, bokáig érő alsóruhájában a bölcsőhöz lépked. Sugárzó mosollyal nézi a még mindig mélyen alvó fiukat.

– Nézz vissza! Könyörgöm, Uram, add, hogy lássam a szemét, add, hogy visszanézzen!

És akkor Júlia megfordul, visszanéz a még az ágyban fekvő férjére. A szemében az öröm, az arcán a mosoly már Henriknek szól. A mosoly kicsit szégyenkező, kicsit gyötrődő. a megszólaló hang szinte suttogó.

– Tudsz még várni, uram?

Igyekszik nagyon határozottan megszólalni.

– Tudok.

Ha még mindig az kell, még mindig vár. A birtokrész, amit a nő kezével kapott már így is, úgy is oda. Andrásnak a szülés után öt hónappal sikerült Hedviget magáévá tenni. Henrik levelet kapott. A levél egyértelmű volt, rövid, velős.

„Uram, a lányod immár visszavonhatatlanul az enyém. Köszönök minden jó tanácsot, mondhatom, beváltak. Sok sikert kívánok saját asszonyod becserkészéséhez, de ne sértődj meg, ha azt kívánom, tartson tovább a vadászat, mint az enyém tartott!”

Öt hónap, a szüléstől ennyi, nem több. Ők azon már régen túl vannak, eltelt a szülés óta nyolc hónap. És ő megállta, nem dobta be az erejét, mert nem erővel akarja ezt az asszonyt. Kedvességgel, szeretettel. Érzi, jó úton jár.

Most, ahogyan itt állnak, a vára legmagasabb pontján, körülöttük az egyre gyorsabban szürkülő a táj, mégis Júlia már megbízik benne annyira, hogy a közeledő estétől nem fél. Hagyja magát átölelni, hagyja, hogy Henrik magához húzza. Annyira szorosan állnak, hogy Júlia megérzi a férfi egyre erősödő vágyát, de már ez nem riasztja. Reggel jó volt, jó volt, ahogy átölelték. Alexander ölelését másfél éve nélkülözi. Mostanra odáig jutott, hogy már nem fáj a hiánya. Már le tudta zárni és új lapot nyitott. Az új lapon Henrik neve van. Majd egy éve él mellette, mostanra már el tudja fogadni. Reggel, amikor Henrik megcsókolta, majdnem elveszett. Hagyni kellene, hogy a férfi vágya, ereje hasson rá. Icipicit még közelebb húzódik, még közelebb nyomul az izmos, kemény testhez.

Henrik torkából a hang mély és elégedett. Egyik tenyere Júlia hátáról a feneke felé araszol. Jó, nagyon jó, vágykeltő, ahogyan mozdul. Júlia felnéz rá, szemeik már egymáséban. Henriké kutat, Júliáé elomlóban.

Henrik elmosolyodik, közelebb hajol, ad néhány puha csókot az orcákra, a szemöldökívre, a lecsukódó pillákra. Asszonya egyre inkább a karjai közé omlik. Puhán sóhajtozó, meleg női test. Szájára teszi a száját. Reggel túl heves volt, most puhábban, óvatosabban mozdul, csókol. Lágyan, ráérősen csókolgatja asszonya ajkait, vár és nem hiába vár. Júlia egyre jobban belékapaszkodik, lábai gyöngülőben. És gyöngül az ellenállás is, asszonya ajkai megnyílóban. Henrik bele-belenyal a megnyíló ajkakba, élvezi a hangokat, amelyeket hallgatni oly jó. Ezek már a kéj hangjai.

(folytatjuk)