2015. december 17., csütörtök

Júlia arcai 18. részlet


 – Megígérem... – újabb csók. – Megígérem, hogy az akarat innentől látszódni fog. Asszonyomnak szembe kell néznie egy akarattal, az én akaratommal. Biztos, hogy ezt szeretné, biztos, hogy ezt akarja? Hogy képes lesz rá?
(folytatás)

– De hiszen ez nagyszerű! – Júlia összecsapja a tenyerét, mosolyog. – Milyen szerencsés vagy! Még minden jó véget érhet! Nem is értem, mitől vagy ilyen bizonytalan!?
– András elveszítette a feleségét és szerette nagyon. Többektől hallottam... és a két kisfiú is... tudod, nagyon szereti őket is. Ahogy rájuk néz, látom, milyen mélyen érez, mennyire mélyen érezhetett a felesége iránt.
Nagyot hallgatnak, Júlia próbálja a sok új hírt feldolgozni, a leányt megérteni. Hedvignek tetszett András, szinte még gyerekként, messziről, mint neki Alexander. Ezt érti, de azután András már nem volt szem előtt, viszont hazajött Richárd. Kész lovagként, daliás férfiként megtetszett neki Hedvig, és becserkészte. Nem lett volna szabad, de Richárd mindig is hajlamos volt átlépni a határokat. Richárd már halott, s emiatt, éppen ezért, Hedvig közel kerülhetett élete első szerelméhez, Andráshoz. És most szenved, mert András kerüli.
– Én úgy látom, könnyű dolgod van. Olyan könnyű kimutatni valakinek, hogy szeretjük. Csak érintsd meg néha, nézz a szemébe! Kérd tőle, hogy ne utazzon el, maradjon! Mond neki, hogy vele szeretnél kisétálni, kilovagolni! Szólj neki, hogy szeretnél vele több időt tölteni! Biztosan örülni fog.
– Attól félek, állhatatlannak gondol majd. Richárd éppen csak kihűlt és én nem tudok meglenni férfiember nélkül.
– Ugyan, túl szigorú vagy magadhoz! A bátyámat, Richárdot majd egy éve láttad utoljára, hiszen elvesztetted, mielőtt igazán a tiéd lett volna. Egy éve élsz a csókjai, az ölelése, a mosolya nélkül. Aligha gondol bárki is csélcsapnak. De hidd el, a bátyám örülne...
– Minek kellene örülnöm?
A kinyíló szobaajtóban ott áll András. karján a bepólyált baba. Háta mögött egy fiatal nő, a dadus, és távolabbról egyre erősödő csatazaj hallatszik, a két fiúgyerek egymást hajkurászhatja a lépcsőházban.
Júlia felpattan, a bátyjához siet.
– Ó, Istenem, kézbe foghatom?
– Persze.
András gyöngéden fekteti Júlia karjára a békésen szuszogó kislányt. Majd feleségére, Hedvigre néz, mosolyog.
– Engem tárgyaltatok ki?
Júlia szólal meg, gyorsan, mielőtt még Hedvig tiltakozni kezdene.
– Hát persze, ki mást? Hedvig elmesélte, milyen kevés időt tudtok együtt tölteni. És hogy mennyire szeretne jobban megismerni.
András sötétülő szemmel nézi egyre pirosló asszonya arcát, szemeit.
– Tényleg? Tényleg vágyik asszonyom reá, hogy több időt tölthessünk együtt?
– Júlia túl szókimondó.
– Még szép, három fiútestvér mellett! Ha nem az lennék, már rég megettek volna vacsorára.
Hirtelen mozdul, az ajtón betóduló gyerekek felé lépdel.
– Vacsora! Hát senki nem éhes? Gyertek legények!
Terelgeti a szobából kifelé a fiúkat, a válla mögül szól vissza.
– Rendezkedjetek be, ráértek később lejönni!
Hedvig és András magukra maradnak.
– Igaz, amit a húgom itt összehordott, hölgyem a társaságomra vágyik!?
Hedvig összeszedi magát, a kutakodó, sötétlő szemekbe néz.
– Egyedül vagyok ebben a házasságban.
– Egyedül? Asszonyomnak van egy gyönyörű lánya, két fogadott fia, egy férje, aki már majd négy hónapja próbálja szótlan asszonyát megérteni, ki nem mondott gondolatait eltalálni. Úgy látom, teljesen félreértettem az én úrnőmet. Eredetileg úgy gondoltam, várok egy évet. Megvárom, míg a gyászév letelik, hogy az én hölgyem ne tartson barbárnak, de lehet, hogy rosszul számoltam. – Mélyen néz a szemekbe. – Mikor látta asszonyom utoljára a testvéremet?
A válasz halk, de határozott.
– Egy éve és bő két hónapja.
– Mikor csókolta meg utoljára?
Júlia, ha lehet még halkabban válaszol.
– Egy éve és bő két hónapja.
– Mikor szeretett Richárd utoljára?
Hedvig nagyot nyel, kimondja, ha belepusztul is.
– Csak egyszer, egyetlen egyszer lettem az övé, egy éve és bő két hónapja.
– Ez igaz?
Hedvig bólint.
– Szeretted?
Hedvig szemében fények csillognak, rögtön sírni fog. Próbálja a cseppeket kipillogni.
– Igen. – leheli. – Megfogott a lelkesedése, nagyon akart, engem akart.
– Hölgyemnek ez kell, hogy lássa az akaratot?
– Talán...
– És rajtam nem lát semmit.
Júlia a fejét mozdítja, lassan ingatja. A férfi az asszony kezéért nyúl, felemeli, csókokat ad. Édes és jól esik mindegyik.
– Megígérem... – újabb csók. – Megígérem, hogy az akarat innentől látszódni fog. Asszonyomnak szembe kell néznie egy akarattal, az én akaratommal. Biztos, hogy ezt szeretné, biztos, hogy ezt akarja? Hogy képes lesz rá?
Hedvig arcán halvány pír, bólint.
– Akkor az én Hedvigem ma éjszaka ne gondoljon alvásra! De nyugodtan gondoljon vetett ágyra. Puha párnákra, takarókra, tűzlángra, mely éget, mert az enyém lesz.
És megcsókolja, úgy ahogyan még soha nem csókolta meg. A falnak nyomva szorítja, kiszorítja belőle a szuszt. A szája követelőző, birtokba vesz, kisajátít. Minden mozdulat heves és szégyentelen. Kifulladva válnak szét.
András hirtelen lép hátra, pont olyan hevesen, ahogy pillanatokkal korábban előre lépett.
– Jöjjön hölgyem, már hamarosan kész a vacsora! Az egyik éhségünket most fogjuk csillapítani, a másikat, majd, csak ha leszállt az éjszaka. – Újra az asszonya kezéért nyúl, megfogja, megszorítja. – Gyere, menjünk! Telepedjünk le a terített asztalhoz. Gyűjtsünk egy kis erőt ehhez a mai éjszakához, amire úgy akarok visszatekinteni, mint házasságunk igazi kezdetéhez.

22. fejezet

– A lányom... jó látni. Mosolyog a szeme, ha rád néz.
András elgondolkodva bólint. Henrik a szemébe néz, úgy folytatja.
– Elég rosszul indult ez a házasság. Azt hittem, végig azt hittem, hogy a leányom a pap előtt képtelen lesz igent mondani. Képtelen lesz magát megtartani. Gyöngének tűnt, erőtlennek. Úgy látszott, mint aki halálán van. És most az életbe hoztad vissza. Meg kell köszönjem neked.
András szeme összevillan Henrikével. Újra bólint. Késő éjszaka van, szinte egyedül vannak a nagyteremben. Csak a szolgák egyik asztala felől jön még hang. Férfiak egy csoportja lelkesen kártyázik. A terem másik végéből jövő moraj a kártyajárástól függően, hol felerősödik, hol elhalkul. Már András is, Henrik is, mindketten becsíptek, sok-sok kupa bort leeregettek a szép nap örömére. Hogy apa és lánya újra egymásra talált. Hogy Henrik újra rá tud nézni a lányára. Tud neki örülni, tudja szeretni. Az esküvő előtti este van, holnap vasárnap, húsvét utáni első vasárnap. Alkalmas az esküvőre, alkalmas egy új élet kezdetére és a megbékélésre is.
– Kérdezhetek tőled valamit?
Henrik hangja óvatos, szeme kutat. András sejti a kérdést, mégis bólint.
– Elháltad-e már ezt a házasságot, fiam?
András tekintete komor, egyre inkább az.
– Bárki mást keresztülszúrnék, már a kérdésért is.
Henrik elmosolyodik.
– A fiam vagy, a lányom miatt azzá lettél, és én, apád helyett apád. Apósod vagyok és ráadásul a jövendőbeli sógorod. Megkockáztattam ezt a kérdést, bár túl nagy kockázatot nem vállaltam vele.
A boros kupák fölött újra egymás szemébe néznek. Henrik szólal meg hamarabb.
– Nem?
– Nem.
– Hm, azt gondoltam, minden rendben. Ahogyan Hedvig a szemével követ, mosolya újra a régi, majdnem az.
– Majdnem. Szeret, lehet, de talán mégsem eléggé.
– Nem eléggé?
András újra a fejét ingatja.
– Időt kéne hagynod.
– Mégis, mennyit még?
– Várd meg a gyászévet! A testvéred... Várj egy fél évet még! Addig ne próbálkozz!
– Nem tudom, elég lesz-e. A lányod mintha nem tudná, mit akar. Az egyik pillanatban a karjaimban tartottam, csókoltam. Azután két órával később rajtakapom, ahogy kisírt szemekkel lép ki az öcsém szobájából.
– Gyászol, mondom.
Hosszan hallgatnak. A fiatalabb férfi szólal meg hamarabb, ajkain furcsa félmosollyal.
– Hedvig egyszer, egyetlen egyszer a karjaimban töltötte az éjszakát.
Henrik mosolya őszinte.
– Nahát! Akkor valami csak elkezdődött!
– Ja! – András az idősebb férfi szemeibe néz. – Sírva. Úgy. Az egész éjszakát végigsírta a karjaim között.
Csönd.
– Semmi több!?
– Semmi.
Csönd újra.
– Próbáltam. Megpróbáltam a magamévá tenni... – elhallgat újra, képtelennek érzi a szavak kimondását pont a leány apjának.
– És?
András nyel egy nagyot.
– Nem sikerült.
Most Henrik érzi úgy, jobb lenne hallgatnia, de végül csak megszólal.
– A szerszámod...
András furcsa félmosollyal a fejét ingatja.
– Nem. Azzal minden rendben volt.
Henrik nem érti. Az ő olvasatában, ha a férfi akarja, semmi gond nem lehet.
– Hát, akkor!?
– A leányod... az öle... a teste nem akarja. Megerőszakolni meg... én nem akartam.
Henrik csak azért szólal meg, mert majd fél évszázadosan már úgy érzi, nincs téma, amit ne hozhatna szóba, ha a helyzet úgy kívánja.
– Száraz?
A fiatalabb férfi fölnéz.
– Az.
Henrik nagyot sóhajt, csalódottan dől hátra a széken.
– A fenébe!
Pillanatok osonnak, a meg-meglibbenő lángok a kandallóban emberi sóhajok. Henrik átérzi a fiatalabb férfi gondját-baját, a leány az ő leánya, a gond az ő gondja is. Újra visszamozdul az asztallap, András felé.
– Fiatal vagy még. Mennyi időt is töltöttél előző asszonyoddal?
– Két évet. Bő két évet. Miért?
– Hm. Nem olyan nagy idő. Talán, nem tudsz még eleget az asszonyokról.
A fiatalabb férfi sértetten néz föl.
– Lehet, hogy nem tudok sokat! De hidd el, tudok eleget!
– Ugyan! Nem akartalak megbántani! De néha nem árt beszélgetni olyanokkal, akik már nálad tapasztaltabbak, idősebbek. Mielőtt Rómába indulnál egy zarándokútra, nem kérdeznél-e meg az út viszontagságairól olyanokat, akik már jártak arra?
András mosolya halovány, de őszinte.
– Zarándokút! Kicsit sántít a hasonlatod, uram!
– Dehogy! Dehogyis sántít! Az egyik út a lelked üdvéhez vezet, a másik meg... Kapukon kell belépned itt is, ott is, és mindkét kapu mögött valami új, valami szép, valami üdv vár.
– Ha így nézem, igazad van.
– Nahát! Mindketten becsíptünk egy kicsit, öreg vagyok, mint az országút, még az is lehet, holnapra elfelejtek mindent, így engedd meg, hogy mondjak valamit!
Összenéznek. Henrik előre hajol, kezével int, András is közelebb nyomul az asztallaphoz. Fejeik majdnem összeérnek. Henrik kacsint.
– Csók. Csók a lenti ajkaira is. A bajra. A baj ellen, amit említettél.
– Lent csókolgassam?
– Bizony. Elgyöngül, meglátod.
– Meggondolom.
– Ne gondolkozz annyit! Jó lesz, hidd el, szeretni fogja, meglátod!
Nagyon hallgatnak. András most úgy érzi, el tudná Henriket apja helyett apjának fogadni egészen. A rokonsága kedvére valóan alakul, számíthat majd rájuk mindenféle bajban.
– Egy csónakban evezünk! Mindkettőnknek olyan feleség jutott, aki mellett kiböjtölhetjük előre az összes olyan napot, amikor az egyházunk parancsa elszakít bennünket az asszonyi öltől.
– Az már igaz.
Összekacsintanak.
– Talán, még hasznom is lesz, most böjtölök, később meg nem, amikor majd leányod magához enged, nem kell évente többször is távolságot tartani.
– Hát, a leányom korábban nagyon szófogadó teremtés volt! Betartotta az összes egyházi előírást. Aligha holnap lesz, hogy a negyvennapos böjti időszakban magadévá tudjad tenni! De ez már a ti dolgotok! Nem láttam még papot, amelyik elhitte, hogy két gyónás között semmi hibát nem követünk el.
Hosszan hallgatnak újra, Henrik nagyokat pislog, azt gondolja, ez az utolsó kupa bor, azután megy aludni. Egy pillanatra el is szundít.
– Fogadjunk!
Kipattan a szeme, hogy azután a szemközt ülő fiatalabb férfi arcába mélyedjen. – Micsoda!?
– Mondom! Fogadjunk!
– Mire is!?
András a megivott bortól teljesen ellazult, mosolya huncut, kimond már bármit, ami az eszébe jut.
– Fogadjunk, hogy hamarabb lesz enyém az én hölgyem, Hedvigem, mint hogy te magadévá tennéd a te Júliádat!
– Hülyének gondolsz! Sosem kötöttem még ennyire egyenlőtlen fogadást! Hedvig hajlandóságát már mindenki látja, a húgod meg szinte attól rosszul van, ha ránézek!
– A rajtvonal ugyanaz!
– Nem értem!
– Mondom! Ugyanonnan indulunk! A házasságkötés napjától!
– Melyik házasságkötés?
– Mindkettő! Egyenlő feltételek...
Henrik kezdi kapisgálni, a homlokát ráncolja, úgy mondja.
– Te is! Én is! Ugyanonnan indulunk, a saját házasságkötésünk napjától! Vagy inkább... a szülés napjától! Úgy igazságos!
– Igen! Persze!
– És mi a tét?
– Mi lenne? Kicsit gondolkozz!
– Csak nem a birtokrészre gondolsz!?
– De, bizony!
– A fene evett volna meg! – Henrik nevetve dől hátra. – Most kaptam meg a húgod kezével! Azt, amire a családomnak évszázada fáj a foga! Ami a jogos jussunk!
– A tiétek! Vagy a miénk! Ki tudja! Évszázad nem volt elég, hogy eldőljön a vita.
– És most! Vissza akarod kapni!
– Én pont úgy ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, mint te!
A fiatalabb férfi mosolya egy ragadozó mosolyára emlékezteti Henriket.
– Ha akkora nagy tudója vagy az asszonyi titkoknak, nem hátrálsz meg!
Meghátrálás... Henrik maradék józan esze azt súgja, ne menjen ebbe a fogdásba bele. Fél évszázada, majdnem annyi ideje tapodja ezt a földet, több esze kell, hogy legyen annál, mint hogy belemenjen egy ilyen eszement fogadásba... De akkor a fiatalabb férfi újra megszólal, hangját Henrik csúfolódónak érzi. Nem nagyon bántóan, de ez a siheder itt viccelődik vele.
– Vagy tán mégsem vagy olyan biztos benne te sem, mi is kell igazán az asszonyoknak!?
Henrik hirtelen nyújtja át az asztal fölött a kezét.
– Egye fene! Csülköt rá! Az enyém lesz! Hamarabb, mint Hedvig a tiéd!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése