(ki/szét/el)szakítva 16. részlet

24. fejezet

Amikor Anna hosszú-hosszú évekkel később visszagondol a következő két hónapra, leginkább a mérhetetlen magányra emlékszik. Egyedül van. Simon emberei keresztülnéznek rajta. Kiszolgálják, persze, minden reggel lesz, aki tüzet rak a kandallóba, felhozza a reggelijét, de amúgy mérhetetlen csönd veszi körül. A szemekben vád, harag, sokan azt gondolják, hogy az uruk jól bevásárolt, amikor Annára szemet vetett, és hipp-hopp el is vette. Elkapkodta az uruk, és szánja már, hogy így esett, ezért ment el, ezt gondolják. Anna látja szemükben a ki nem mondott szavakat. A vádló, szemrehányó tekintetek megkeményítik. Az első hetekben még nem megy le a közös terembe vacsorázni, de utána elhatározásra jut. Egyelőre ő a vár úrnője. Történt bármi. Nem tűri, hogy keresztülnézzenek rajta.

Amikor egy este megjelenik a vacsorán, döbbent csend fogadja. Rezzenetlen arccal, egyenes derékkal vonul az asztalhoz, leül, egy szót sem szól. Suttogás kel. Azután az egyik szolga, a legöregebb, Anna számára az egyik legkedvesebb, feláll a helyéről, és hamarosan Anna előtt is ott a tányér, néhány pillanattal később az étel is.

Anna innentől minden este lemegy a közös terembe. Nem igyekszik az emberekkel beszédbe elegyedni, de néha-néha megszólítják, ahogyan telnek a hónapok, egyre többször. Kisebb-nagyobb híreket hall, a birtokról, a termésről, a várnépekről. Pedig a férfi nem bízta rá a birtokot, mint annak idején a nővérére. A számadóra van bízva minden, csak rá...

Anna sokat sétál. Minden nap. Nincs már miért félnie. Az őrök sem törődnek vele. Megszokták, hogy Anna minden délután kimegy a várból és vacsoraidőre visszajön. Szüksége van ezekre a sétákra. Így tud leginkább gondolkodni. Lesétál a tóhoz, a még messzebb eső patakhoz, az erdőszélhez.

Késő ősszel az erdőszélen váratlan meglepetés éri... A kedvenc farönkjén, ahol üldögélni szokott, egy hölgy ül, mihelyt meglátja Annát, integetni kezd. Anna egy pillanatra megtorpan, mert az alak nem ismerős. De az erdőszél nyugodtnak látszik, nem készül itt semmi rossz, Anna lassú léptekkel a nő felé indul, azután hirtelen ráeszmél, hogy Henrik feleségét, Erzsébetet látja maga előtt. A nő mosolyogva várja, Anna nem érti, miért van itt, de maga is halványan elmosolyodik, még közelebb lépked.

Simon elzavarta Henriket asszonyostul, gyerekestül. Anna szívében a szorítást még mindig érzi. Hiába könyörgött Simonnak, az hajthatatlan volt. Nem hunyhatott szemet arra, hogy Henrik nem vigyázott rá, Annára eléggé. Ennek a nőnek itt, gyűlölnie kellene őt, de Erzsébeten semmi indulat nem látszik, mosolyog.

– Ne félj! A férjem is itt van, együtt jöttünk.

A fák között tényleg megjelenik Henrik, az asszonyok felé tart.

– Nem akartuk, hogy Simon emberei észrevegyenek bennünket, vagy te megijedj tőlünk, csak ezért húzódott a fák közé a férjem. Ne félj!

Erzsébet Anna keze felé nyúl, megszorítja a hideg ujjvégeket.

– Mindent tudunk. Hamar híre ment, hogy nem bizonyos, kinek a gyermekét hordod... hogy Simon nem tudott a helyzettel szembenézni. Itthagyott.

Anna a fejét rázza, de a szeme már csupa könny, egy szót sem bír kinyögni.

– Ne mondj semmit! Az urad hibázott! Itt lenne a helye! Esküt tett, hogy jóban, rosszban kitart melletted! Az én helyzetem hasonló a tiédhez. Az én leányom... az én leányom sem a férjemtől van.

Anna szeme elkerekedik, hol az asszonyra, hol Henrikre vet egy pillantást, a férfi csak egy-két lépésnyire áll tőlük, minden szót hall. De Erzsébet csak mosolyog.

– Henrik is tudja, tudja az első perctől, hogy nem az ő gyermeke növekszik bennem. Nyolc éve történt, több mint nyolc éve egy falumbéli, akit többször visszautasítottak a szüleim, meglesett, megerőszakolt. Henrik talált rám az erőszak után. Hallotta a sikolyokat, de mire rám bukkant az erdő és a mező találkozásánál, addigra a férfi már elhúzta a csíkot. Henrik talált meg vérben, mocsokban.

A férfi már a nő mellett áll, vet rá egy aggódó pillantást, de a nő, úgy tűnik, túl van mindenen, úgy beszél az erőszakról, mintha nem is vele esett volna meg.

– Henrik akkor szeretett belém végleg, visszavonhatatlanul. Ne kérdezd, miért! Nem tudom.

– Százszor elmondtam már. – morog közbe Henrik.

– Ez igaz!

Szeretetet lát Anna, ritkát, valódit. Erzsébet újra Annára néz.

– Sokat beszélgettünk rólad. A helyzetedről, amibe kerültél. Ha Simon nem fogadja el a gyermeket sajátjának, és elküld, gyere el hozzánk! Nálunk elélhetsz! Befogadunk!

A beálló csöndet gyorsan töri meg Henrik.

– Azért is, mert lelkiismeretfurdalásom van a történtek miatt, így ha szükséged van rám, melléd állok. Talán már hírét vetted, Konrád birtokát én örököltem. Ha nincs, nem lesz hová menned, befogadunk.

Anna nem érti, miért kerülgeti sírás állandóan, most is. Bólint.

25. fejezet

Ekkortájban érkezik az első levél Simontól. Anna reszkető kézzel bontogatja, reménykedik és örül, hátha jóra fordul minden. De a levél rövid, személytelen, a férfi megadja egy fogadó címét, ahová, ígéri hónapról-hónapra benéz, ha bármi fontos hír lenne, ott érik el. Nem ír magáról, nem kérdez Anna felől, a gyerek felől végképp nem. Annát a levél elkeseríti. Nem kell ő tovább ennek az embernek! Nem érződik a sorokból sem szeretet, sem vágy. Kihalt minden Simonból, ami összekötötte őket.

A gyermek... hogy kié, Anna nem tudja biztosan, továbbra sem tudja, de képtelen úgy gondolni a benne növekvő életre, mint olyanra, amely Konrádtól ered. Lehetetlen, hogy az a pokolravaló átokfajzat vetette belé a magokat, amelyek szárba szökkentek. Lehetetlen. Simon fiát, vagy leányát fogja megszülni... több hónap elteltével csak így tud az egyre növekvő pocakjára gondolni, ránézni. Az udvarházban a férje sokszor szerette azokban a napokban. Konrád előtt és után is, csak ő indíthatta útjára a gyermeket, csak ő. Hogy miért pont akkor? Hosszú hónapok óta, fél éve együtt voltak! Akkor, és kész! Anna nem keresi, nem kutatja az okokat, miért pont akkor, miért pont ott lett terhes. A gyermek nem Konrádé, Simoné. Nem tudja biztosan, de így érzi, ezt reméli.

Anna tekintete egyre határozottabb. Dereka egyre egyenesebb. Arcán nem könnyek nyoma, de valami belső béke, a meglelt nyugalom visszfénye... Terhét nem elrejteni, de megmutatni akarja. Önkéntelenül rászokik, hogy balját az egyre nagyobbra kerekedő pocakon nyugtassa.

A vár lakóinak, többnek, egyre többnek tűnik föl asszonyuk szokatlan, egyesek szerint földöntúli szépsége. Ha Anna fülébe eljutnának a várbéli pletykák, nagyon meglepődne. Az asszonyok egy része mindig is szánta, de a szánalom lassan szeretetbe fordul... A férfiak egy részében is megmoccan valami. Büszke ez az asszony, urukhoz illő, nem gyűrte le az iszonyú teher, melyet az Úr próbaképpen rája küldött. Túltette magát rajta. Erős asszony, méltó arra, hogy a vár úrnője maradjon. Uruk hazatér, ő is látni fogja.

Anna egy felhőkkel terhes sötétbe burkolózott koradélután a számadó szállása felé indul. Keveselli a várba előző napokban fölhordott fa mennyiségét. Ha a férje mégis visszatérne karácsonyra a lovagokkal, sokkal több termet kell majd fűteni, nem tart ki a fa mennyisége még újévig sem. Anna emiatt keresi föl a számadót, meg a levél, az újabb levél miatt is... mert érkezett egy lovag, délelőtt. Az egyik szolgálóleány rohant Annához a hírrel. De azután a lovag nem jelent meg Anna előtt, aki órák óta várja, hiába. Nem írt Simon, neki nem, talán, a számadónak. Igazából ezért indult el, tudni akarja, mi áll a levélben. Kopogásra emelné a kezét, de akkor a szobából szavak szűrődnek ki, valaki belülről megnyitja az ajtólapot, kifelé tartana, de a mozdulatsor elakad. A szavak még hangosabbak lesznek, Anna jól érti az összeset.

– Nem tudom elhinni! – hallja a számadó határozott hangját.

– Hidd csak el! Úgy van, ahogy mondtam, ahogy a levélből is látszik. Urunk kitörölte szívéből a kis szukát!

A számadó hangja csattan.

– Úrnőnkről beszélsz! Válogasd meg a szavaidat! Akik itt vagyunk vele, egyre inkább úgy látjuk, urunk nagyot vétett ellene, mikor így magára hagyta.

– Mit tehetett volna!? Te hasonló korú vagy, mint urunk! Ugyan mit szólnál, ha asszonyod gyereket várna, és kiderülne, a gyermek nem is a tiéd! Urunk két gyermeke sírban, végre újranősül, reménykedik, most pedig temeti reményeit. Én sem tudnék jó szívvel ránézni a fattyúra, akit egy Konrád-féle dugott asszonyomba, és te sem! Urunk végképp nem! Mindig nagyra volt férfierejével. Mindenki azt gondolta, első feleségét csak a keskeny csípője, nádszálvékony alakja miatt nem tudta teherbe ejteni! Azután most elvesz egy újabb asszonyt, széles csípővel, telt mellekkel, szorgoskodik rajta hónapról-hónapra, és eredmény sehol, azután asszonyát megrontják, és két hónap múlva a nőről kiderül, gyermeket vár, gyermeket, melyet akkor indítottak útjára, mikor az erőszak megesett. Urunk most menekül, menekül az asszony, a gyerek elől, a szégyen elől, hogy képtelen fiat nemzeni, örököst állítani.

Hosszú csönd.

– Ezt urunk mondta neked!?

– Frászt! A papunk sütötte ki, hogy ez lehet a baj.

– A papunk megbeszélte veled urunk szégyenét!?

– Dehogy! Véletlenül hallottam meg egy beszélgetést urunk és a pap között.

– Istenem! Csak nem vágta a pap az urunk képébe, amit itt összehordtál!?

– Dehogynem! Belevágta! Ahogy szokta! Ahogy a papunk a véleményét meg szokta mondani, úgy mondta meg! Kéretlenül! Keresetlenül!

– Urunk mit szólt rá?

– Nem jutott szóhoz! Azután ordított a pappal. Azt mondta, ha nem csuhás lenne, már nem élne. De a végén egy fél óra teltével az urunk lenyugodott. A pap lyukat beszélt a hasába. Hogy menjen haza, hogy legyen a felesége mellett! És ha szül, nézzen a gyerekre, és bármit lát, fogadja el! Nevelje föl, mint sajátját!

– És urunk?

– Csöndesedett, de nem változott a véleménye. Azt mondta, ha a felesége Konrád fattyát szüli meg, ő azt a fattyat fel nem neveli, képtelen lesz egyszer is rámosolyogni, karjára venni.

– Mi lesz asszonyunkkal?

– Engem azután nem érdekel! Nem szívem csücske az az asszony!

– Na, de mégis! Mit mond urunk?

– Tudom is én! Nem hallottam erről semmit, se tőle, se mástól! Akármit megtehet! Elkergetheti az anyát a gyerekkel együtt, de lehet, hogy csak a gyereket teszi ki! Honnan tudjam!?

A hosszú csönd megdermeszti Anna szívét-lelkét.

– Na, most már tényleg mennem kell! Éhen veszek!

Anna pár lépést hátrál a nyíló ajtóból, igyekszik úgy tenni, mintha most ért volna oda.

A lovag szélesre tárja az ajtót, kilép a hideg folyosóra, meglepődik, mikor Annát pár lépésre a lépcsősortól meglátja.

– Úrnőm!

A férfi fejet hajt, nem igazán illendően, kicsit kevésbé mélyen, mint illene, de fejet hajt. Anna hangja határozott, maga is meglepődik, hogy az tud lenni.

– Uram küldött! Üzenetet, levelet hoztál-e tőle?

– Csak a számadónak! Néked nem, asszonyom!

A férfi Anna szemébe néz, látni akarja, hogyan esnek a szavak ennek az asszonynak. Nem esnek jól. Egyáltalán nem.

Nem írt, nem üzent, nem is jön. Mi lesz velük!? Van-e értelme várni a férfira, aki immár teljesen elfordult tőle? Van-e értelme maradni? Mi lesz? Mi lesz, ha a megszületendő gyerek Konrádra hasonlít mégis, vagy nem hasonlít, de valaki rámondja. Mit fog tenni akkor Simon? Mi lesz a gyermekkel, ha az apja nemet mond rá? Ha Simon a gyereket eltaszítja... ő a várban ugyan nem marad... Lehet... lehet, hogy át kellene menni Henrikhez, ott kellene szülni... Henrik majd üzenne Simonnak, a gyerektől függne, hogy mit...

(folytatjuk)