(ki/szét/el)szakítva 14. részlet

(folytatás)

Amikor a kapuban eltűnik férj és feleség, Henrik a legközelebbi lovagra néz. Az olyan keménynek látszik, mint kőlap, amin áll.

– Honnan tudtátok meg?

A válaszadó nem a kérdésre válaszol, hangja vádló.

– Két napot várt! Két napot várt Simon, hogy a hírrel valakit megküldj! Hogy magad átgyere és megkövesd! Hogy engedhetted meg, hogy az urad rád bízott tulajdonát sárba tiporják!?

Henrik egyre sápadtabb. A szavak az elevenébe vágnak. A védekezés azonban nem kenyere. Rárivall az előtte állóra.

– Egyelőre még fölötted állok! És kérdeztem valamit!

A férfi tekintete megvillan, keze a kardja felé mozdul, de a mögötte álló idősebb lovag a karjára teszi a kezét.

– Nyughassatok! Mi értelme most egymásnak esni! – a fiatalabb ember szemébe néz. – Nem feladatod Henriken számon kérned bármit is! Az az urunk dolga! És biztosan meg is teszi! Közülünk pedig egy sem vethet Henrikre követ, csak ha maga még sosem hibázott! Ilyen pedig nincs köztünk! – Henrikre néz. – Konrád! Az a szemét! A mocsok! Rögtön az erőszak után megjelent a herceg birtokán tettével kérkedni. Az esti vacsorán toppant be. Ahogyan a terembe belépett nyakában úrnőnk kedvenc nyakláncával, ahogyan ránk nézett... mind tudtuk, miért jött! Nem várt sokáig. Harsányan mesélni kezdte a körülülőknek, milyen finom asszonnyal hozta össze a szerencse. Nevet nem mondott, de mind tudtuk, milyen hüvelybe dugta a kardját. Simon párbajra hívta, a második, vagy a harmadik mondat közepén, amikor az a szemét disznó azt kezdte sorolni, hogy az asszony, hogy élvezte, miközben dugta.

Henrik szemöldöke összeszalad.

– Ne aggódj urunkért! Már vége minden bajnak! A párbaj aznap este meg is történt. Hallanod kellett volna Konrád röhögését! De a nyomorult akkor nevetett életében utoljára! Az urunk úgy küzdött, mint egy oroszlán! Mindig is jó volt, most egyenesen a legjobb. Életemben nem láttam még ilyen viadalt... Konrád halott.

– Istennek hála!

– Úgy van! Az ismeretlen hölgy, úrnőnk tiszta! A világ előtt az! Talán még urunk, Simon előtt is! Azóta úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Képes volt két napig várni... Rád! Türelmesen... Én két pillanatig sem tudtam volna a fenekemen megülni! Rohantam volna haza. De ő! Mindig tudtam, mindünknél különb! Hagyta első haragját, szörnyű csalódását leülepedni. Az asszonyának megbocsát... de neked, aligha.

21. fejezet

Simon egy szót sem szól, Anna is hallgat. Lépkednek egymás mellett. Simon úgy húzza maga után Annát, ahogyan az első reggelen tette az erdőben. Az asszony csak egyszer mer felpillantani. Látja a határozottan előremeredő tekintetet, a rezzenetlen arcot. Elkapja a szemét, a földet nézi a lábuk előtt, ahogy az elmúlt pillanatokban is tette. Hogy tudhatta meg? Kitől? Henrik mégis üzent neki, nem tartotta be az ígéretét? Lehetetlennek érzi. Talán, Konrádtól, magától. Biztosan elment... elment, a rohadék... és kitálalt mindent. Bepiszkolt. Bemocskolt. Előtte... őelőtte is... az emberei előtt is. Mindenki tudja, az egész világ...

Kiérnek a partra. Ahogyan a férfi meglátja a szélesen elterülő, halkan morajló tengert, megáll, elengedi az asszony kezét, de ugyanakkor teljes testével felé fordul. Nyílt, vizsgálódó tekintete elől lehetetlen kitérni. Amikor megszólal, Anna nem akar hinni a fülének.

– Nem történt semmi...

Hihetetlen... amit mond, ahogyan mondja. Könnyen ejti a szavakat, mint aki hisz bennük.

– Semmi...

Anna nem akarta elmondani, két napig arra készült, hogy hazudjon, de most, mikor felkínálják neki a hazugság lehetőségét, képtelen azt elfogadni. Könnyek szöknek a szemébe.

– Megtörtént! Itt! A hátad mögött! A mögött a dűne mögött! Ne mondd nekem, hogy nem történt semmi! Nem igaz!

A férfi hirtelen és váratlanul átöleli. Átöleli... ahelyett, hogy itt hagyná, ahelyett, hogy elmenne.

– Nem hagyom, hogy egy szemét, egy mocsok tönkre tegye az életünket! Közénk furakodjon! Nem történt semmi!

Anna egyre csak a fejét rázza, nyitná a száját, de a férfi úgy teszi a mutatóujját az ajkaira, mint gyermeknek szokás.

– Cssss... Nem történt semmi... soha nem is fog! Konrád halott! Te élsz! Tiszta vagy! Tiszta, mint a frissen hullott hó! Előttem, a világ előtt.

Anna alig kap levegőt. Megkönnyebbülést érez, mintha mély, sötét vízben fuldokolt volna és most újra tudna levegőt venni.

– Meghalt!? Meghalt, tényleg!? Istenem!

Térdre rogy. Könnyek patakzanak a szeméből, úgy sír. Fülébe egyre visszhangzik a szó. Meghalt... meghalt. Alig meri hinni. A férfi csak egy-két pillanatig tudja nézni a lábai előtt zokogó fájdalmat... Lehajol, meleg, erős tenyere a nő karjára fonódik, húzni kezdi maga felé, fölfelé az erőtlen testet. És akkor hirtelen az elfelejtett, korábban Anna vállára terített kendő csúszni kezd, csúszni le a földre, a homokba.

Simonba beleöklel a látvány. A nő karcsú nyakán jól látható fojtogatásnyomok vannak, a vállon meg tudná számolni az élesen, erősen elkülönülő fogak nyomait. Összehúzott szemöldöke alatt fájdalom villan. Óvatosan simít végig a karcsú nyakon. Az Annából kitörő szavakat a zokogástól alig érti, inkább csak megsejti.

– Sikítoztam... fojtogatott... meg... megölt volna... abbahagytam... élni... akartam...

A férfiban két napja kavargó, sokszor ellentétes érzelmek közül elsöprő erejűvé válik, minden mást háttérbe szorít a szánalom. Most tudja először, igazán fölmérni mindazt a szörnyűséget, amin az asszonya keresztülment. Most sejti meg, hogy Annát majdnem elveszítette. Magához öleli. Ha az az állat tovább szorítja a vékony nyakat...

– Istennek hála, hogy élsz! – mormolja – Kedvesem, virágszálam, ne sírj, ne sírj! Nem lesz több baj! Nem hagylak el! A feleségem vagy, történt, vagy történjen bármi.

Sokáig állnak szótlanul, az asszony könnyáztatta arcát a férfi mellkasához fúrja, karjai a férfi ujjasának anyagát szorítják. Simon hagyja a könnyeket elsírni, hagyja Annát megnyugodni. Senki nem számolja a múló időt, állnak hosszan, szótlanul, egymást átölelve.

Anna lassan újra eszmél, hallja a tengert, érzi a jellegzetes illatokat, amelyek közül egyre erőteljesebb az őt ölelő férfi szaga. A félnapos lovaglástól, a szokatlan melegtől enyhe izzadtság- és lószaga van, de Annát ez nem taszítja, a férfi sajátjának érzi, nem kellemetlen, nem bántó. Konrád szaga... egy bűzlő kecskebaké... sosem érzi többet. Majdnem újra sírva fakad, de vesz egy mély levegőt, a ló, az izzadtság mögött most megérzi a férfi bőrének illatát, ami csak az övé, ami még fürdés után is a férfi sajátja. Szereti... szereti ezt a szagot, a férfi saját illatát, nem tud élni nélküle, és talán a férje is így lehet az övével...

Simon az állánál fogva fölemeli a mellkasához bújó fejet, belenéz az elsírt könnyektől még mindig nedves, gyanúsan csillogó szemekbe. Elmosolyodik, a mosoly egészen a régi. Gondtalan, felhőtlen, Annának örülő.

Hüvelykujja végigsimít a pirosló ajkakon, a mutatóujj a sötétlő szemöldökön. Nyugodt hangja határozottan cseng.

– Kérni akarok valamit.

Anna bólint. A férfi újra elmosolyodik.

– Nem szabad látatlanban beleegyezni semmibe! Ha meghallod, mit kérek, tiltakozni fogsz.

Anna képtelen megszólalni. Csak a fejét rázza. A férfi fürkésző szemekkel néz rá. Tekintetét egy pillanatra sem ereszti.

– Talán, három-négy éves lehettem, amikor úgy véltem, már elég nagy vagyok, elég nagy ahhoz, hogy egyedül megüljek egy harci mént.

Anna összevonja a szemöldökét. Nem érti, mit akar Simon ezzel a történettel. Azután elképzeli a hatalmas lovat, az apró gyermeket, szemöldöke még összébb szalad.

– Egy álmos nyári délután beszöktem az istállóba. Tudtam, hogy tilosban járok. Szigorúan megtiltották, hogy egyedül a lovak közelébe menjek, de az önbizalmam határtalan volt. Apám már nem egyszer maga elé ültetett, a kantárt a kezembe nyomta, dicsért, hogy jó lovas lesz belőlem. A dicsőség a fejembe szállt. Úgy véltem, apám nélkül is boldogulok. Paraszthajszálon múlt, hogy meg nem haltam. Az elválasztó deszkapalánkról akartam rámászni a ló hátára, nem zavart, hogy sem nyereg, sem kantár nincs a lovon. Sikerült apám legkedvesebb ménjét egészen a palánk mellé csalogatnom valami finom falattal. De amikor megpróbáltam átlépni a hátára, ellépett. Lezuhantam a deszkapalánk tövéhez a ló lábaitól karnyújtásnyira. Nem vesztettem el az eszméletemet, és félelmetes volt a látvány, ami elém tárult. A ló megriadt, fölnyerített, a patáinak csattogását soha el nem felejtem. Az eséstől eltört a kulcscsontom, kificamodott a bokám. A bokámat helyre tették, a karomat felkötötték, apám adott nekem pár napot, de mihelyt lábra bírtam állni, leparancsolt az istállóhoz. Tartott egy hegyibeszédet. A pontos szavakat már a múló évek elfeledtették velem, de lényeg az volt, nem hagyja rajtam elhatalmasodni a félelmet, amit a lovak iránt a baleset után érezni kezdtem. Lóra ültetett, pedig sírtam, tiltakoztam, korábban sosem gondoltam, hogy egy ló félelmetes lehet, de a földön fekve a fölém magasodó állat képe rémálomnak tetszett. Apám kilovagolt velem, életemben először ültettek lóra úgy, hogy nem volt mögöttem senki. A legszelídebb jószágot kaptam, de eltelhetett egy fél délelőtt is, mire a hosszúra nyújtott lovaglólecke meggyőzött, hogy félelmem alaptalan. Apám lyukat beszélt a hasamba, nem tudom, hányszor mondhatta el, hogy az én hibám miatt történt, ami történt, és a ló ugyanolyan kezelhető barátunk, mint a baleset előtt volt. Akkor tanultam meg egy életre,hogy a félelmet nem lehet elhatalmasodni hagyni, orvosolni kell rögtön, azonnal.

Anna szeme az utolsó mondatokra újra elfelhősödik, könyörgés ül a tekintet mélyén.

– Már tudod, mit kérek!?

– Kérlek! Kérlek! Ne! Ne itt! Ne most!

– Itt és most! – a szemek most keményen villannak, nem kérnek, hanem parancsolnak. – Itt és most akarlak először szeretni! Itt, ahol a baj megesett, hogy könnyebben elmúljon, hogy lásd, lényegében semmi sem változott, nem történt semmi! Az én életem, a te életed megy tovább, mintha mi sem történt volna!

– De ez nem igaz! Megtörtént! Nem tudlak úgy ölelni, mint egy hete tettem! Te sem fogsz tudni úgy szeretni!

– Megpróbáljuk! Itt és most! Akarom! Konrád nem fog közénk állni, holtában főleg nem!

– Már közénk állt!

Simon szeme még keményebb, arcán minden izmot kőbe véstek. Érzelem nem látszik az arcon, csak a makacsul összeszorított ajkak nyílnak meg pár pillanat múlva újra.

– Nem hagyom! Gyere!

Megszorítja a nő karját, az kis híján felsikolt. Nem érzi most gyöngédnek a fogást, nem is érezheti. A férfi ujjai satuként kapcsolódnak, a húsába mélyednek, Konrád fogásához hasonlóan. Botladozva próbál a férfival lépést tartani.

– Legalább ne itt! Legalább menjünk haza!

– Nem! Itt és most!

Anna lecövekel, minden erejét összeszedve kirántja karját a férfi markából.

– Mérges vagy! Mérges vagy, mégis! Jól titkolod, de látom! Haragszol rám és most akaratom ellenére erőltetsz valamit, hogy visszaüthess! Hogy megbüntess!

– Van okom büntetni?!

Anna elsápad.

– Kételkedsz?! Kételkedsz, hogy erőszak történt-e?!

– Nem, ebben nem! De kutya legyek, ha valaha megértem, mit kerestél egyedül, kíséret nélkül a parton! Megbeszéltük, hogy nem mehetsz egyedül ki, míg távol vagyok! Kiszöktél! Kijátszottad Henrik éberségét, így eshetett meg, hogy Konrád elkapott, mást elképzelni sem tudok! Úgy viselkedtél, mint én három évesen! Vonzott a part, mint engem apám harci ménje. Egyedül akartál kipróbálni valamit, és keményen megbűnhődtél!

– Igen, megbűnhődtem! De te, te is büntetni akarsz! Látom az arcodon, haragszol, a haragod hozott ide!

– Nem! A szeretetem hozott ide! Nem hagyom, hogy ezt a partot elvegye tőled bárki! Itt láttalak a legboldogabbnak, a legkedvesebbnek! Nem akarom, hogy idejőve az a mocsok jusson az eszedbe, meg az, amit tett veled! Itt akarlak szeretni, úgy ahogyan szoktalak! Fájdalom és könnyek nélkül!

A nő szeme újra könnyes. Fejét ingatja.

– Nem fog menni... lehetetlen. Nem kívánlak... te sem kívánsz.

– Idebújsz... ide – magához húzza az egyre vonakodó nőt. – Ide, ahogy szoktál. Várunk türelmesen, és megérkezik a vágy, amely mindig megtalál bennünket, ha egymás közelébe kerülünk. Bújj hozzám! Maradj! Így! Dédelgetlek, cirógatlak... Már érzed... érzed, hogy jó... Rám gondolj! A kezemre, a számra, az örömre, amit velem érzel! Csak erre!... A csókjaimra... erre itt... a melegségre... a vágyra.

A suttogások, simogatások a végtelenbe vesznek... és megtörténik az, amit igazából mindkét ember két napon át lehetetlennek gondolt, elfelejtenek a következő órában mindent, csak a másikat látják, csak a másikat érzik. A férfi irányít mindent, még annyi mozgásteret sem hagy, mint szokott. Határozottan terel egyre magasabbra. Simon maga is alig meri hinni, amikor az út végeztével, az idő teltével éledezni kezd, hogy sikerült, hogy olyan kemény vágyat sikerült asszonyába plántálni, mint máskor, mint eddig. Félt, félt nagyon. Abban a két napban, amit a párbaj után a herceg birtokán eltöltött, sok mindent érzett, de a vágy, a keményen sürgető elkerülte. Néha megmoccant valami, de pillanatokkal később már le is lohadt. Amikor meglátta az asszonyt az udvaron, akkor tudta csak meg, hogy nem változott igazában semmi. Hogy ezt az asszonyt már senki, semmi el nem veheti, hacsaknem a halál. Az övé, magáénak érzi, történjen akármi.

– Menjünk! Menjünk haza! – szólal meg nagy sokára, hangjában nincs más, csak gyöngédség. – Menjünk! Lássák az embereim, hogy a baj nincs, elmúlt! Eszünk. Az egész éjszakát együtt töltjük, kiszeretünk egymásból mindent, ami az elmúlt napokat beárnyékolta. 

(folytatjuk)