Júlia arcai 12. részlet

16. fejezet

– Könyörgöm, apám, mindenre, ami szent, ne tegye ezt velem, ne kelljen hozzámennem!

Henrik hátat fordít, Alexanderre vakkant.

– Emeld föl, én már ránézni sem tudok!

Az ajtó felé indul, de mielőtt odaérne, visszafordul. Még látja, ahogy a fia felsegíti a földről térdre borult húgát, egy székhez támogatja. Nézi Hedvig patakokban folyó könnyeit, de egy tenger is kevés lenne ahhoz, hogy meglágyuljon. Hedvig még nem látja, mi az érdeke. Neki kell utat mutatni. Ha kell erővel, de ráveszi a lányát, hogy igent mondjon.

– Előttem csúszkálsz!? Erre neveltelek, hogy porban csússz bárki előtt! Gondolkozz! Használd az eszed! A kérőd tetőtől talpig férfi, tisztességes, becsületes! Nem nézi a bűnt, amiben ez a gyermek fogant! Elvenne, még így is! Így is, hogy megestél, hogy saját tisztességed sárba dobtad egy senki előtt! Mert ehhez a férfihoz, Andráshoz képest a szeretőd egy senki volt! Kihasznált, itt hagyott! Vagy elfogadod Andrást férjedül, vagy mehetsz Isten hírével! Leveszem rólad a kezem!

Újra az ajtó felé indul, de pár lépés után visszafordul.

– Ha már mindenáron térden akarsz csúszkálni valaki előtt, hát Andrást javaslom! Borulj elé, csókold meg a kezét, a lába nyomát! Hálából, hogy hajlandó volt ide jönni, az ellensége lányát megkérni! Feleségül kérni, megoldást ajánlani a bajban! Legyen eszed és mondj igent! Így maradhatsz csak anyja a gyermeknek! Máshogy sehogy, csak így!

Kimegy az ajtón, beszélt eleget. Hedvig igent fog mondani.

Alexander kettesben marad a húgával, akinek zokogása lassan csendesedik. A férfi a ládákhoz lép, keres egy törlőkendőt. Bevizezi az egyik csücskét, a testvére kezébe nyomja. Azután ugyanúgy az ablakhoz lép, mint egy órával korábban András. Várja, megvárja, hogy Hedvig összeszedje magát. Amikor megszólal, hangja nyugodt és határozott.

– Egyetlen szó! Egyetlen szó van, amit mondhatsz, nincs már választási lehetőséged. Minden ajtó zárva. Mindig melletted álltam, de most apánkkal kell, hogy egyetértsek. Hozzá kell menned Andráshoz!

17. fejezet

– Te elhiszed ezt a maszlagot?

– Mit?

– Ezt a maszlagot. Hogy a kisasszony és András... – a mosóasszony tesz egy félreérthetetlen mozdulatot a két kezével – hogy ezek ketten hozták össze a gyereket?

A férfi a vállát rángatja.

– Tudja fene, de miért hazudnának!? És ha nem András, akkor ugyan ki juthatott be a kisasszony lábai közé!? Ebből a várból ugyan senki! El tudod képzelni, hogy bárki ujjat mert volna húzni az urunkkal!? Hedvig urunk szeme fénye, ugyan ki merte volna kockáztatni, hogy a kisasszonyt megrontsa. Ugyan ki?

– Ebben igazad lehet, de hogy András legyen a gyerek apja, lehetetlen!

– Miért is volna lehetetlen? Úgy hallom, a zarándokúton esett meg a baj, amire az urunk Hedvig kisasszonyt még a tavasszal elvitte. Hogy András és Hedvig ott lettek egymáséi titokban. Hogy András Hedviget már régen magáénak szerette volna, de ez lehetetlen volt a két család gyűlölködése miatt. Láttad, hogy néz a kisasszonyra! Akarja, vágyik rá, ez látszik.

– Na jó, de a kisasszony!?

– Mi van vele?

– Láttad, mindenki látta, majd össze nem esett az esküvőn, alig tud András úrra ránézni. Mintha nem is örülne, mintha nem is akarná.

– Belemagyarázod! Nem is volna illendő, hogy mások előtt kimutassa vonzalmát. De valamikor csak kimutatta! Ott a gyerek a kisasszonyban!

18. fejezet

– Megírom Simonnak, hogy beleegyeztem a házasságba, és a házasságot már Hedvig és András meg is kötötték. Túl vagyunk az esküvőn, pap előtt mindketten igent mondtak, de mit írjak Simon másik kérésére? Gondolkoztál-e, fiam?

Alexander furcsa félmosollyal reagál a fiam szóra, apja csak akkor szólítja így, ha akar valamit, ha azt szeretné, hogy véleményét az övéhez igazítsa... Az utóbbi években csak akkor, legtöbbször akkor hallotta ezt a szót, amikor az apja megpróbálta rávenni, hogy hagyja el Máriát, nősüljön meg. Most ugyan Márián már nem kell veszekedniük, viszont a nősülés újra téma. Az apja és a hűbéruruk, Simon egyet akarnak.

– Igaza van Simonnak. Tényleg kockára tette Júlia jóhírét, amikor a várunkba parancsolta. És most, hogy András asszonyt csinált a húgodból, rokonok is lettünk. András a sógorod, a testvére tisztessége nem lehet nekünk mellékes. Ha Júliát oltár elé vezetnéd, még szorosabb lehetne a szövetség, amely a két családot összeköti, az ellentétet végleg feloldaná, hogy a birtok, amit Júliával ígértek, a mi családunk birtokába kerülne.

Alexander mosolyog, kitölt egy kupa bort az asztalon lévő kancsóból, apja felé kínálja, aki türelmetlenül nemet int, végül így Alexander a kupa borral letelepszik Henrikkel szemben.

– A leány, Júlia a szeretőm.

Henrik arcán döbbenet. Elkerekedő szemmel néz a fiára.

– A szeretőd!?

– Igen, az. Még a várban, Simon várában azzá lett.

Henrik képtelen ülve maradni, föláll, kitölt magának egy pohár bort, majdnem fenékig issza. Hátat fordít a fiának, megpróbálja rendezni a vonásait. Nagyot csalódott... nem a fiában.

– Látom, apám csalódott. Sajnálom. Nem viselkedtem tisztességesen. Júlia szeret, szerelmes... kihasználtam. Simontól elfele jövet apám is erre biztatott.

Henrik nagy sokára a hangjára talál.

– Nem szóltál! Nem tudja senki, hogy a húgod tisztességéért cserébe Júliáé is odalett. Csak nem szerettél bele a szeretődbe!?

Alexander határozottan int nemet a fejével.

– Dehogy!

– Akkor a fenéért nem szóltál? Úgy volt, szólsz, ha sikerül a leányt becserkészned! Szemet szemért!

– Nem szóltam. Nem tudtam... Nem vagyok szerelmes, de nem akartam a porban látni. Nem szeretem szerelemmel, de mégis... közel áll a szívemhez, kezd a bőröm alá ivódni... nem tudom, érti-e apám!?

Henrik szembenéz a fiával.

– És Mária?

– Ha visszafogadna, egy szempillantás alatt visszamennék!

(folytatjuk)