(ki/szét/el)szakítva 10. részlet

14. fejezet

Jó bő fél órával, talán egy órával is később újra az ágyban fekszenek összefonódva. Simon apró csókokat kap a nyakára, lassan elalszanak, gondolja, de ekkor asszonya váratlanul beszélni kezd.

– Szeretek veled lenni... Önzetlen vagy, adakozó. Vágyad erős, és mégis mindig visszafogod magad... Kedvemre teszel... csak azután indulsz saját utadra.

Simon elmosolyodik.

– És ha mégsem így lenne, az én asszonyom azt egyből a szememre hányja.

– Soha többé nem teszem!

A férfi már nevet.

– Tényleg! Ne nevess ki! Most is szégyellem! Az én uram figyelmessége felém töretlen. Nem jól tettem, hogy egyetlen sietségét szemére hánytam.

– Igazából nem haragszom érte. – lehel egy csókot a nő félig nyitott ajkaira. – Ha nem hányod szememre tegnapi sietségemet, ki tudja, mikor engedtél volna ilyen közel magadhoz. Most egészen az enyém vagy. Mintha kiégett volna belőled minden szégyen. Tegnap még nem mertelek volna megkérni, hogy mezítelen tegyél-vegyél körülöttem – újabb csók – vagy hogy tálald föl tenmagadat asztalomon.

Anna Simon vállgödrébe bújik.

– Könnyebb volt, mint gondoltam. Többet adsz nekem, mint amennyit elveszel!

– Ne csinálj belőlem szentet, angyalom!

– Nem... de így van. Törődsz velem. Jobban tudod nálam, mikor, miből, mennyi elég. Az előző... az előző asszonyoddal tanultál meg mindent?

– Nem. Nem. Lehetett volna így is. A bátyám, ő például szüzen ment a házasságba. De én más vagyok. Tizennégy sem voltam, mikor apám már kezdte gondolni, hogy velem nehezebb dolga lesz. Állandóan az asszonyok szálláshelyei körül kujtorogtam. Egy alkalommal meglestem apám egyik lovagját az asszonyával az istállóban. Az azután végleg betett vágyaimnak, attól kezdve csak azon járt az eszem, hogyan hajthatnám föl magam is valakinek a szoknyáját. Apám elkapott. Hosszú beszélgetés volt. Kioktatott, hogy a várban lévő asszonyok közül egyre sem vethetem ki a hálómat. Akinek férje van, azért, aki szűz, azért. A szolgálóleányainkra is érvényes volt a tilalom.

– Ilyet még nem hallottam. A bátyám ki-bejárt a szolgálók hálóhelyén.

– Apám kemény erkölcsű ember volt. Azt mondta, a várúr fiai nem mutathatok rossz példát. Egy szolgálót sem azért tart, hogy azok a kedvemre tegyenek. De megígérte, enyhet szerez kínzó vágyaimnak. Azt mondta, megért, az ő vére folyik bennem is. Azt tette, amit apja tett vele annak idején. Körülnézett a környező falvakban, keresett egy fiatal özvegyet. Alkut kötöttek, és az özvegy a szeretőm lett.

– Itt él még a környéken?

– Itt él, igen. Ne legyél féltékeny! Újra férjhez ment. Biztonságban van tőlem, és én is tőle. A szálak, amelyek összefontak bennünket, már elszakadtak.

– Szeretted.

– Igen. Könnyű volt szeretni. Kedves volt, természetes, ügyes, és megtanította használni azt a mérhetetlen vágyat, amit az Úr belém plántált. -- Elhallgat. – Abbahagyom. Rosszul eshet, ha mesélek róla.

– Nem. Érzem... érzem, hogy túl vagy rajta. Egyből, azonnal magához engedett? Nem húzódozott?

– Nem húzódozott sokáig, még ha akkor így is éreztem. Azt gondolom, megkedvelt hamar. Apám jó útravalókkal, okos szavakkal küldött hozzá. Azt mondta, ha egy nő és egy férfi egy ágyba kerül, ott nem lehet úr, és nem lehet szolga. Nem játszhattam az urat, ő pedig majdnem úgy bánt velem, mint bármelyik másik férfival a falujából.

– Mire volt ez jó?

– Apám úgy gondolta, egész életemet megszabhatja az az egy-két év, amit annak az asszonynak az ágyában megtanulok. Nem akarta, hogy önző, asszonya vágyait figyelmen kívül hagyó férfi váljon belőlem. Azt tartotta, hogy a hűtlen asszony, sosem csak maga hibás. A férfinak magának kell tenni arról, hogy asszonya ne tekintgessen másfele. Azt hittem, belepusztulok a hosszú tanulóhetekbe. Az asszony kikötötte, hogy nem siethetünk. Azt mondta apámnak, előbb szeretne megszokni, nem olyan asszony, aki szíre-szóra odaadja magát akárki fiának. Két kisgyerekkel maradt özvegyen. Egy hosszú télvégen kopogtatott be hozzá az apám, már az éhség réme dörömbölt az ajtajukon. Ha nem rossz az előzőévi termés, azt az asszonyt nem lehetett volna rávenni, hogy a szeretőm legyen. Büszke, rátarti fajta volt, parasztasszony létére. Sokat köszönhetek neki.

– De az ízét... az ízét nem kóstoltad meg soha?

– Mint most neked? Nem, dehogy! Nagyon fiatal voltam, vonzott a női öl rettenetesen, de nem csak vonzott, taszított is. Más volt, egészen más, mint a saját férfiasságom. Szívesen cirógattam, ujjaimat fürdettem, vágyam beléplántáltam, de a számat semmi kincsért rá nem tettem volna egy kapura sem.

– Mégis, mitől változott meg?

– Nagyon erős érzés, nagyon erős szeretet kellett hozzá. Meg néhány év, mely megtanított örülni annak, ha más örömét láthatom. A korom, és első asszonyom kellett hozzá.

Elhallgat. Nem szól egyikük sem. Anna elfogadta, hogy Simon időnként első asszonyánál időzik gondolatban. El kell ezt fogadni. Nincs értelme ellene tenni. Hallgat hát és vár, míg férje visszatér hozzá.

– Egy-két hét múlva újra elutazom, de most téged is viszlek.

Anna arcán az öröm leírhatatlan, gyermeki.

– Ez csodálatos. A nővéredet látogatjuk meg!?

– Nem, nem. Ennyire ne örülj! De ahová megyünk, az tetszeni fog. Minden tavasszal eltöltök néhány hetet a kisebbik birtokomon. Messze van. Többnapi járás, de ott szabadon lehetsz majd. A papunk úgy látja, rosszat tesz neked ez a nagy bezártság, amire itt Konrád miatt rákényszerülsz.

– A papotok egy igazi jóember.

– Így van. Mindig volt szeme a nyájához. Azt mondja – elhallgat, széles tenyerével végigsimít Anna arcán, nyakán – azt mondja, álmaidban talán, Konrád elől menekülsz.

Anna becsukja a szemét. Nem szól. Azt teszi, amit máskor is szokott, ha a férfi olyat kérdez, amire nem akar felelni. Közelebb húzódik az ismerős mellkashoz. Elbújik egészen.

Simonra ilyenkor mindig csintalan jókedv tör. Imádja ezt a nagy odabújást, imádja, hogy Anna még a kérdései elől is nála keres menedéket.

– Ha így van, ha tényleg Konrád aggaszt annyira, hogy álmaidat is megfertőzi, az nem jó jel. Az álmokat komolyan kell venni. Talán az álom figyelmeztetés. Jobb lesz, ha magammal viszlek. Jót fog tenni egy-két hónap nyugalom. A helyedben én itt sem aggódnék tovább. Konrád talán letett rég a szándékáról. Hosszú hónapok múltak el a fenyegetés óta. Semmi sem történt, ami azt mutatná, hogy ez alatt az idő alatt akár egyszer is megpróbált volna a közeledbe férkőzni.

Anna nem válaszol. Feje továbbra is a kemény mellkasba simul. Simon még asszonya szuszogását sem hallja. Simogatni kezdi, ujjai a sötét hajszálak közé csúsznak.

Anna emlékezik. Képtelen Konrádot az emlékeiből kitörölni. Nem a kunyhóban támadta meg először, nyomta a földre... Egyszer még otthon, a saját szobájában nekiesett. Pár nappal azután, hogy a bátyja közölte, kérője akadt, és nem mondhat nemet. Anna fejet hajtott. Látta már a férfit, kétszer, messziről. Egy csöppet még vonzónak is találta. Magas volt, erőt sugárzott. És a bátyja szerint nem izgatta magát a folton. Anna férjhez akart menni. Igent mondott. Nem kellett volna. A férfi néhány napra rá meglátogatta. Frissen fürödhetett. Tiszta volt. Tiszta volt a ruhája, a csizmája. Annának a lerágott körmei tűntek föl először. A túlzott erő, amivel az ujjait szorította, mikor kezet csókolt, a szemeiben izzó vad tűz, a tekintet, amivel végigmérte. A bátyja magukra hagyta őket. És a férfiból fél óra alatt kibújt az ördög. Ahogy Anna húzódozása, hidegsége nőtt, úgy nőtt a férfi hevessége. Egyre közelebb nyomult. Az Anna kezére adott csókok egyre hosszabbak, egyre erősebbek. Anna egyre jobban undorodik, a férfi meg... mintha élvezné. Mintha örömmel töltené el a vonakodás. Hogy nemet mond a kérésére, megcsókolhatja-e. Azután látszólag belenyugszik. Egy óvatlan pillanatban azonban búcsúzkodás közben a karjába szorítja. Száját a szájára tapasztja. Anna sikolyra nyíló ajkai közé durva nyelv furakszik. Beleharap. A férfi felszisszen, elrántja a száját. Nevetni kezd. Anna döbbenten nézi. Még kiáltani is elfelejt. De a férfi újra öleli. Karjaiban, lábaiban, egész testében az erő iszonyú. Annát a falnak nyomja, úgy tartja, széles tenyere a száján, ő pedig hiába próbálja harapni, a férfi csak nevet.

– Harapj csak, szépségem! Harapj!

A nyakára teszi a száját. A fogak nyomait Anna hetekig látja. A fájdalom könnyeket csal a szemébe. Sikoltana, de a férfi tenyere elmozdíthatatlanul a száján. A rettenet továbbnő, amikor a másik kezet a szoknyáján megérzi. A kőkemény tenyér a lábai közé markol. Durva, kíméletlen. A szoknyarészt emeli. Anna bal karja szabadon, de hiába. A férfit az ütések csak tovább hergelik. Még erőszakosabb, még keményebb. Lehetetlen küzdeni vele.

– Hagyd abba! Még nem vetted el!

Anna lábaiból minden erő kimegy, mikor a bátyja hangját meghallja, de a megkönnyebbülés nem tart sokáig. A lovag távozása után Anna hiába könyörög. Könyörög, hogy ne kelljen ehhez az emberhez hozzámennie. A bátyja hajthatatlan.

– Kifizeti az adósságaimat!

– Eladtál egy szörnyetegnek!

… egy szörnyeteg. Attól mentette meg Simon. De vajon megmentette-e végleg? Anna nem hiszi. Konrád kíméletlen. Valamiért akarja őt. Látta szemében a tüzet. Sosem felejti.

– Szeretném...

– Mit kincsem?

Elhúzza a fejét, Simonra néz. Nagyon komoly.

– Tanítsd meg, hogyan védhetném meg magam!

A férfi szemöldöke fölszalad. Kutatva néz.

– Kitől? Konrádtól?

– Igen. Ha megtámad, hogyan védekezzem?

Simon is komoly. Határozott.

– Sehogy! Sehogyan nem tudod magad megvédeni. Egy nyimnyám férfitől, talán. De Konrád ereje... akárcsak az enyém. Képtelenség egy magadnál kétszer nagyobb embert megállítani.

– Kérlek... kérlek... – Anna szemeiben könyörgés – érzem, hogy nem állt el szándékától. Ha megteszi, elveszítelek! Nem maradhatok asszonyod!

– Nem teheti meg! Ne gondolj erre állandóan! Itt vagyok! És az embereim sem hagynák.

– De ha mégis!? Ha mégis a közelembe férkőzik!? Mit tehetnék?

– Azt akarod tudni, Dávid hogyan győzheti le Góliátot!? Ezúttal sehogy! Nő vagy. Az erőd semmi!

Villámgyorsan mozdul. Egyetlen markába összefogja a keskeny csuklókat, Anna karjait a feje fölé szorítja. Erős, hatalmas teste a nő testét a matrachoz szögezi. Egy keze még szabadon is marad, Anna mellén, melle oldalán kezd cirógatni. Szeme huncut.

– Meg sem tudsz mozdulni! És azt tehetem veled most, amihez kedvem van!

Anna is mosolyog.

--Tőled sosem féltem!

– Soha!?

– Na jó, néha-néha. De csak kicsit.

Újra komoly.

– De Konrádtól félek. Félek nagyon. Állandóan.

– Rossz lehetett, ahogyan a kunyhóban neked támadt.

Simon elengedi a fogvatartott kezeket, újra Anna mellé gördül, asszony fejét a mellkasához húzza.

– Kinyomom belőled a szuszt!

– Ha megtámad, vissza akarok vágni!

Összenéznek, Anna szemében a fény, a férfi ilyennek még sosem látta. Kemény, és kíméletlen. Gondolkodva figyeli .

– Apám anyja tőrrel járt. Keskeny pengéjű, vékony tőrrel. A szoknyái redői között tartotta. Apám gyakran mesélte.

– Kellett valaha használnia?

– Egyszer. Megtámadták őket az úton. Mint téged. Régen. Nagyobb bandák verődtek össze, mint manapság. Nagy kísérettel voltak ők is, de mégis. A váratlanság miatt majdnem bajuk esett. Akkor biztosan használta nagyanyám a tőrét. Apám tizenévesként látta. Mély nyomot hagyott benne. A nővéremet gyermekként tanítgatta, hogyan bánjon a tőrrel. Sokat gyakoroltak, hetente többször is.

– Taníts meg!

Simon elgondolkodva nézi továbbra is.

– Nem volna értelme. Ha Konrád megtámad, nem nyíltan fogja tenni. Váratlanul törne reád. Ha sikerülne is a tőrt elővenned, elveszi majd egy szempillantás alatt. Elvenném magam is. Azután talán megdühödik. Ellened fordulna. Megfosztana lehet, az életedtől is.

Simon tekintetében szeretetet lát Anna. Mélyet, hihetetlent. Elgyöngül tőle.

– Konrádtól nagyon félek, de attól, hogy elküldesz magadtól, hogy nem vágysz rám, ha legyűr engem, hogy piszkos leszek, és utána nem kívánsz majd... az még szörnyűbb érzés.

– Sokat gondolkodtam, nem tudnálak elküldeni. Kellesz.

– De talán elutasítanád ölemet.

Simon bólint. Az ő arca is komoly.

– Lehet. Lehet, hogy így lenne. Nem tudom. De meddig? Vajon meddig tudnám magam tőled távol tartani? Most is csak alig-alig. Legutoljára két hétre, még addig sem. Úgy jöttem haza, mint kiéhezett vadállat.

– De ha Konrád bemocskol, eltűnik majd vágyad. Úgy, mintha szél fújta volna el. Hirtelen. Mintha nem is lett volna!

– Nem tudom. Nem hiszem. De nem történhet meg, amiről itt most beszélünk. Ez biztos. És hogy még biztosabb legyen, megígérem, megtanítalak tőrrel bánni. Ha minden nap gyakorolsz, néhány hónap alatt talán megtanulhatsz valamit. Valamit, ami ellenségedet váratlanul érheti. Mert csak ebben bízhatsz. Ha váratlanul támadod meg a tőrrel. Esetleg akkor, akkor talán győzhetsz...

(folytatjuk)