9.
fejezet
Alig
telik el hét-nyolc óra, s mind ott állnak Simon színe előtt. Az
apja, ő, Júlia és a leány öccse. Simon sem sokat alhatott,
nyúzottnak látszik és fáradtnak. De hangja határozott, mint
mindig. A kiejtett szavakkal nem érdemes vitába szállni.
–
Döntöttem. Lehet, hogy egyikőtök sem fog örülni, mivel a
döntésem egy kompromisszum. Nem látom bizonyítottnak, hogy
Hedvignek megerőszakolták, de ugyanakkor az is elképzelhető, hogy
Richárd visszaélt Hedvig gyöngeségével és erővel tette
kedvesévé, miután látta rajtad, Henrik, hogy szívedet nem
lágyíthatja meg, nem adod hozzá a lányodat. Úgy
látom, olyan döntést kell hoznom, amely Isten kezébe teszi a
sorsotokat.
–
Istenítéletet akarsz!? Hiszen a fiú halott!
–
Nem, nincs kin istenítéletet tartani, de Richárd családjából
kezetekre adom Júliát! A lányt, ki mellettetek áll!
Júlia
elkerekedő, megrettent tekintettel nézi Simont.
–
A kezükre adsz!?
–
Ne félj, nem eshet bántódásod! Ha magad nem akarod, akkor semmi.
– Henrik felé fordul – Júlia eltölt a váradban egy
esztendőt, Henrik. Ezalatt a fiadnak, Alexandernek lehetősége lesz
elcsavarnia ennek a lánynak a fejét. Ha az hagyja magát, ha
odaadja szüzességét a fiadnak, a papok áldása, a szülők áldása
nélkül, akkor fogat fogért, szemet szemért, megkaptátok, ami
jár! Ha Júlia bírja a fiad ostromát és nem bukik el, fiad még
mindig elveheti az év végeztével. Ha elvenné, utasítom apját,
hogy hozományul csak és kizárólag azt a földet adhatja a
lánnyal, amire te Henrik, kedves barátom, szemet vetettél. Amit
családod több nemzedék óta akar.
–
És mi lesz a lányommal?
Simon
elkomorul.
–
Hedviggel? Nem tudom. Megszüli a gyermeket. Ezzel már neked kell
törődnöd! Nem tudom a csábítóját a túlvilágról
visszarángatni! Özvegy lett a lányod, anélkül, hogy férjhez
ment volna. Így csak a családját büntethetem. És Isten majd
eldönti, volt-e bűn. Ha ez a lány itt elbukik, engedve fiad
udvarlásának, akkor abban bizonyára benne lesz Urunk akarata is.
Richárd bűnéért az ő családja is bűnhődik. Júlia szégyene
felér majd a lányod szégyenével.
Júlia
arca lángol, szemét lesütve áll. Ha most Alexander szól, szól,
hogy nincs szükség egy évet várni, mert ő, ő már elbukott,
hogy szüzessége oda, és ezt így kijelenti egész világ előtt és
mindenki megtudja... Vet egy gyors pillantást Alexander felé, az
őt nézi. A tekintetéből, a merev arcvonásokból lehetetlenség
bármit is kiolvasni. Neki, Júliának kell szólni, de nem a teljes
igazságot mondja, csak a felét. A felét annak, amit mondhat.
Simonra néz.
–
Uram!
Simon
bólint.
–
Mondd! Meghallgatunk.
–
Uram, szemed elől nem lehet eltitkolni semmit. Biztos... biztos,
hogy észrevetted, hogy én Alexandert tiszta szívemből szeretem.
De ő ezt az érzést nem viszonozza. Elvenni engem biztosan nem fog.
Én pedig, ha egy évig mellette, hozzá közel élek majd és ő
csak egy lépést is tesz felém, azzal a szándékkal, hogy
elcsábítson, hát én, én akkor biztosan elbukom, nem fogom tudni
visszautasítani. Ne kényszeríts engem abba a várba uram,
szégyenemre!
Irul-pirul,
szégyenfoltok égetik orcáját, mind látják, mennyire zavarban
van. Alexander elgondolkodva nézi. Nekiadta magát, de a szégyent
mindenki előtt vállalni, az más. Nem vállalhatja, hogyan is
vállalhatná?
Simon
sokára szól, hosszan gondolkodik.
–
Hát édes lányom, az már a te dolgod, hogy Alexandert meggyőzd,
hogy ujjadra gyűrűt kell húznia, ha szoknyád alá akar férkőzni!
Amit mondtam, megmondtam, nem változtatok döntésemen. Menjetek
Isten hírével. Júliának egy héten belül ott kell a váradban
lenni, Henrik!
10.
fejezet
Henrik
végigdohogja a hazautat. Elégedetlen Simon döntésével. Nesze
semmi, fogd meg jól! Mire megy vele, ha Júliát Alexander megejti?
Az nem hozza vissza Hedvig tisztességét! Hedvig, Hedvighez nem szól
többet, látni sem akarja! A szobájából ki se lépjen, ha ő a
várban van! Nincs lánya többé! Alexander, majd ő pátyolgassa
Hedviget! Azt a céda, megesett kis kurvát! Őt nem érdekli sem
Hedvig, sem a kis fattyú!
Alexander
bölcsen hallgat. Hagyja apja mérgét elszállni. Idő kell majd
hozzá, több hónap is, most így látja. De apja meg fog enyhülni.
Legkésőbb a gyerek láttán. És majd ő, Alexander tesz róla,
hogy a gyermek az apja szeme elé, keze ügyébe kerüljön. Apja
majd elgyöngül, Alexander ebben bízik. Jó szíve van az apjának,
de hirtelen haragú. És Hedvig árulása nagyon szíven ütötte.
–
Az a lány is, Júlia, mi a fenét kezdjünk vele? Kerülgessük egy
évig? Mit képzel Simon! Vagy tán el akarod venni?
Alexander
hevesen tiltakozik,
–
Dehogy! Nem.
–
Pedig a birtok miatt lehet, hogy volna benne valami.
–
Nem ér meg az a birtokrész annyit, hogy igába hajtsam a fejem!
–
Kicsi az a föld, igaz. De a rajta lévő patak, halastó miatt már
az ükapád is szemet vetett rá.
–
Tudom, tudom, hogy apám szeretné azt a tavat, vegye el akkor az a
lányt!
–
Én? Elment az eszed! Kezdjem valakivel elölről, majd ötven éves
fejjel egy csitrivel!? Az eszem, fiam, az eszem, az gátol meg!
Hallgatnak
hosszan, Henrik szólal meg hamarabb.
–
Szóval nem tetszik? Nem tetszik ez a lány, Júlia?
–
Annyira nem, amennyi tetszés egy házassághoz kellene!
–
Pedig reggel, ott Simon előtt már azt hittem, hogy megtaláltad az
igazit. Úgy legeltetted rajta a szemed, míg Simont vártuk, mintha
akarnád, mintha a tiéd lenne.
–
Mit nem gondol apám? Megnéztem, az igaz. Van, mit nézni rajta,
apám is láthatta.
–
Láttam, láttam. Szóval nem kell?
–
Egyelőre biztosan nem. Talán, majd. Egy év alatt, míg nálunk
lesz, még az is kiderülhet róla, hogy alkalmas asszonynak. Majd
látjuk, de ha megkapom nagyharang nélkül, lehet megelégszem
annyival.
Összenevetnek,
mint férfi a férfival.
–
Hát ha a szoknyája alá juthatsz gyűrű nélkül, akkor jársz a
legjobban, az már biztos. És a lány maga vallotta be reggel, hogy
kedvel téged. Lehet, hogy elég lesz, tényleg lesz egy-két lépés
felé és legalább annyit elérünk, hogy Júlia tisztessége is
odalesz a húgod tisztességéért cserébe.
–
Soha rosszabbat! Ennyit igazán szívesen megteszek a családomért,
nem nagy fáradtság!
Újra
összevigyorognak, ennyiben maradnak.
Alexander
a hazaúton elhatározásra jut. Egyelőre hallgat, hallgat arról,
hogy Júlia szüzessége már oda. Volt egy pillanat hetekkel előtt,
amikor erővel akarta a lányt magához kényszeríteni. Talán utána
az sem bánta volna, ha mindenki megtudja. De most... Nem erővel
vette el Júlia szüzességét, önként adta a lány magát,
szerelemből. Tisztességtelen lenne kibeszélni gyöngeségét.
Lehet, lehet, hogy Simon döntéséből előnyt kovácsolhat.
Megnézheti magának ezt a lányt, Júliát. Megnézheti, alkalmas
lehet-e asszonynak, a gyermekei anyjának. Ha kiderül, hogy mégsem
olyan kedves, mint amilyennek látszik, akkor pedig egy év után
megszabadulhat tőle, hisz nem ígért neki semmit. Elküldheti
egyetlen szóval. Így lesz, vár. Már csak Mária miatt is. Ha
meggondolná magát, jó lenne, hiányzik. Őt nem kell tanítani.
Jól tudja, Alexander összes vágyát, gyengéjét. Hiányzik, a
fene ette volna meg! Bár minden maradt volna a régiben! Nem maradt,
a dolgok változnak. Meg kell elégedjen Júliával! Egyelőre, ez
biztos. Hát majd igyekszik élvezni. Maga elé mosolyog. Nem lesz
nagyon nehéz. Mindenre hajlandó az a lány, csak hogy vele
lehessen. Mindenre ráveheti, rá is fogja! Úgy legyen!
11.
fejezet
A
hazaúton még úgy gondolta, nem keresi a lánnyal a találkozást,
majd látja, ha megérkezik hozzájuk, de a hét közepére gyönyörű
napsütéses idő érkezik. És Alexanderben megmozdul valami... a
vágy. Akarja Júliát. Azonnal. Tudja, mikor szokott Júlia
kilovagolni és merre. Merre akkor, ha azt akarja, amit Alexander
akar. Ha szerelmeskedni akar. Ha esetleg már neki is hiányzik. Ha
esetleg érez valamit, sürgetést, késztetést...
Így
Alexander délután kilovagol. Az ösvényre, amelyen egyszer a
leányt majd hazáig kísérte, először megcsókolta. Az ösvényre,
ahol kicsi híján megerőszakolta. Vágtára fogja a lovát.
Száguldani akar. Talán csökken, nem nő a feszültség, amit érez.
De a vágta nem oltja el a szomját. Kifulladva éri el az ösvény
azon pontját, ahol utoljára találkoztak. Leugrik, fülel. Az erdőt
álmosító, meleg csönd lepi be. Alexanderre hirtelen nyugalom
száll. Vár. Vár valamennyit. A lány pedig jönni fog, mert
akarja, mert vágyik rá. Eltelik egy óra, mire a fűben ülve
meghallja, inkább csak megérzi, hogy az ösvényen lovas közeleg.
Talpra szökken, visszaül a lovára. Vagy Júlia az, vagy nem.
Lassan léptet a vágtában közeledő lovas felé. Azután meglátja,
a képet még évekig föl tudja idézni. Mintha festmény lenne. A
kanyarban előbukkanó lovas, a fénycsóva, ami megvilágítja az
ösvényt, a fölvert porfelhőt... A leány ruhájának élénk
színei, ahogyan táncot járnak a napsütésben...
Júlia azonnal lassítani kezd. Visszafogja a lovát és egyre
közelebb ér. Alexander látja a kipirult az arcot, az akaratlan,
ragyogó mosolyt, a felcsillanó szemeket. Szívesen nézi. Hatással
van rá ez a lány... De nem! Nem fog még egyszer szeretni, nőhöz
ragaszkodni, az akaratlan mosoly letörlődik az arcáról. A mellé
érő lovas a gyengédséget nem látja meg. Látja viszont a vágytól
égő férfitekintetet. Júliát hőség önti el, ahogy Alexander
tetőtől talpig végigméri, képtelen a szemét a férfi szemétől
elszakítani. Alexander a fejével a tisztás felé bök.
–
Akarod?
Júlia
arca még inkább kipirul, nem szól, csak bólint. Alexander is
biccent.
–
Akkor gyere!
Előre
indul a lovával, fülel, jön-e utána a leány, vagy mégsem. Mert
szándékosan durva volt. Nem akar illúziókat táplálni. Nehogy
azt higgye ez a lány, hogy valaha is rabja lesz. Csak azért, mert
három nap után az ölét akarja. Csak azt, nem mást. És jó, ha
ezt Júlia is tudja.
A tisztás szélén leugrik a lóról, kiköti, csak azután néz a
még nyeregben ülő lányra. Nem szól egy szót sem, mellé lép, a
kezét nyújtja. Júlia elfogadja. Alexander úgy segíti le a
nyeregből, hogy közben a teste végig hozzásimuljon, nem is engedi
ellépni. Fölé hajol, szájába csókol, nem sokat kedveskedik.
Hátrál egy-két lépést, egy vastag törzsű, kidőlt fa törzsének
dől. Combjai közé húzza a lányt. Érezni akarja az ölét a
ruhán keresztül is. Utólag hiába töri a fejét, rá nem jön,
hogy kire hat erősebben a másik. Mert az biztos, hogy őt
megvadítja az öléhez préselődő női öl. De az is biztos, hogy
a lány is elveszti minden tartózkodását, minden szégyenérzetét,
ha hozzáér. Mert innentől minden villámgyorsan alakul magától.
Alexander pillanatok alatt jut be a fölhajtott szoknya alá,
pillanatok alatt fogadják be. De akkor megint minden lelassul, mint
három napja, mint először. És ahelyett, hogy gyorsan eljuttatná
magát a csúcsra, hirtelen elmegy az esze és elkezd törődni a
nővel. Mintha bármit is számítana! Mintha nem csak az öle, hanem
a szerelme is kellene. Elkezd kedveskedni, elkezd azon igyekezni,
hogy Júliának is jó legyen. Hogy öröme teljen az együttlétben.
Elkezd igyekezni, hogy hamarabb legyen jó neki, Júliának, mint
önmagának. Elkezd igyekezni, hogy akár többször is jó legyen,
egyre jobb legyen. Hogy a lány is élvezze... Ha élvezi, majd
legközelebb is akarja. Ezzel nyugtatgatja magát utólag. Amikor
föltette a kérdést magának, hogy ugyan mi a fenéért törte úgy
magát, hogy a lányból a kéjes nyögéseket, apró sikolyokat,
elomló tekintetet kihozza, ugyan minek? Hát ennek! Ha füttyent,
hát legközelebb is jöjjön. Hogy egyet intsen, és a leány
kapható legyen legközelebb is. Nem másért, ezért.
(folyt. köv.)
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése