(ki/szét/el)szakítva 8. részlet

12. fejezet 

– Megvádolták?!

A pap bólint, szeme komoly marad.

– Az én asszonyomat?! Ki?! És mikor?!

– Nevet nem mondok. Nincs értelme. A vádló a környékről rég elköltözött. És régen történt, nem sokkal azután, hogy viharos gyorsasággal megházasodtál.

Henrik a pap szemeibe fúrja a tekintetét. A pap néhány pillanatig hallgat, azután folytatja.

– Hetet-havat összehordtak az asszonyodról. Ha a tizedét elhiszem, az is elég lett volna egy vízpróbához.

Henrik sápad, ábrázata egyre inkább a mögötte lévő meszelt falhoz hasonló.

– A legenyhébb vád sem volt kevesebb, mint hogy látták teliholdkor az erdőn magával az ördöggel. Nem tudtam, mit tegyek. Soha senki ilyen súlyos vádakat még nem állított egyetlen falubéliről sem a környéken. Amit mondott! Ahogyan mondta! Megátalkodottan ismételgette.

– Hittél neki?

A pap elgondolkodó szeme továbbra is Henriken.

– Miközben asszonyodat gyalázta, egyszer sem nézett rám, félt a szememtől, mint a tűztől. Minden szava hazugság volt, ebben egy pillanatig sem kételkedtem. De valamit tennem kellett, ha telikürtöli a falut, előbb-utóbb híre ment volna, hogy a nyájam eltévelyedett. Szóltam Simonnak.

– Az urunknak?! Sosem kedvelte asszonyomat!

A pap bólint.

– Nem kedvelte. De mellétek állt.

Szeme Henrikében, miközben mesél.

– Elhívtam... elhívtam, hogy hallgassa végig a vádakat. Megtette. Bólogatott közben, mint aki a vádaskodó minden szavát szentül hiszi maga is. Kérdezett is. Sokat. Minden kérdésre igen volt a válasz... kezdtem félni. A józansága, az ítélőképessége miatt hívtam, de egy óra elteltével úgy látszott, élvezi, hogy asszonyodról ilyen iszonyú dolgokat hallhat. A vádaskodó egészen fölengedett. Egyre cifrább dolgokat állított. És épp amikor ez az emberbőrbe bújt állat már leginkább benne volt, leginkább örült, amikor asszonyod már olyan fekete volt, mint a korom, mint a legsötétebb világtalan éjszaka, urunk fölállt, a vádaskodóhoz lépett, lehajolt, a szemébe nézett, és azt mondta, hogy igaz minden, maga is látta, csak egy a baj, hogy az, aki itt vádol, maga is részt vett mindenben, urunk rá a tanú, látta őket együtt az erdőn. A vádlóból vádlott lett egy szempillantás alatt. Urunk akkorát hazudott, hogy azt hittem, ránk szakad a templomtető. Urunkból dőltek a szavak. Elismételt minden képtelenséget. Azt mondta, akár meg is esküszik mindenre. Az az ember meg egyre sápadtabb lett, átlátta hamar, hogy vége az életének. Szerencsénk volt, mert a saját szaros kis léte fontosabb volt neki, mint asszonyod iránti feneketlen gyűlölete. Urunk elé vetette magát. Visszavonta minden szavát. Bevallotta, hogy csak a féltékenység vitte rá, hogy valótlant állítson...

Elhallgat. Nézi a megcsöndesedett Henriket.

– A helyedben, Henrik, nem lennék meglepve. Simon melletted állt gyermekkorod óta. És te is, te is mellette állsz.

A pap szeme kérdő. Henrik elkapja saját tekintetét, a padlót nézi.

– Találkoztál már az asszonnyal, akit elvett!?

– Még nem.

Henrik a papra néz

– Nem tetszik. Nem Simonhoz való. Uram nagyon melléfogott.

– Nem választhatsz az urad helyett! Viszont a választását elvárja, hogy elfogadd!

13. fejezet 

Anna álmodik. Tavasz van. Ragyogó napsütés. Fénylő, ragyogókék égbolt. Hegyoldal... Hegyoldalon lépked. Ösvény indul a lábainál. Kezdetben lankás, alig emelkedő. Lépked rajta, lassan, kényelmesen. Nemrég eshetett, az orrába bekúszik a frissen ázott föld szaga. A fűszálakon esőcseppek csillognak... szokatlanok... nem olyan áttetszőek. Nem is esőcseppek, fehérek, tejszerűek, de mégis súlyosak. Anna keze önkéntelenül nyúlik ki, karcsú mutatóujja megérint egy csöppet. Furcsa... valamire hasonlít. Nincs ideje merengeni.

– Menj tovább, angyalom!

Anna elmosolyodik. Nem ijedt meg. Tudta... tudta, hogy itt van, hogy itt lépked mögötte. Hallotta a szuszogását.

– Menj! Menj magasabbra! Ne állj meg, kedvesem!

Anna nem fordul hátra, nem néz a férfira, a lábainál futó ösvényt nézi. Megváltozott. Meredekebb. Anna sziklába vájt lépcsőket lát.

– Ne félj! Menj tovább!

Simon hangja csábító, és parancsoló is. Nem lehet ellenkezni. A hang körbeveszi, átöleli, elbódítja. Anna elindul. Lépcsők, lépcsők egymás után. Mélyeket lélegzik, de nem győzi... az út egyre meredekebb. Anna levegő után kap... nem csak ő, a férfi is. A szagok az orrába kúsznak, eltöltik. Szereti őket. Szeretne megfordulni. A férfi nem hagyja. Karján érzi az erős markot. Ujjak ivódnak a bőrébe, szorosan tartják. A következő lépcsőre nyomják, taszítják. Annában váratlanul félelem ébred. Valami iszonyú, iszonyú történik. A karjába vájó kézre mered. Lerágott, töredezett, koszos körmöket lát. Sikoltana. Kemény izmok préselődnek a hátához. Acélos karok szorítják.

– Én vagyok az!

Anna lábából minden erő kiszalad. Orrában a szag... egy bűzlő kecskebaké! Konrád! Gyomrából minden, amit megevett, kifelé indul. Visszanyeli. Szabadulni próbál. De a férfi csak nevet.

– Az enyém vagy! Az enyém leszel!

Sikolyok. Saját sikolyai hullanak a fülébe.

– Anna! Anna! Csak egy rossz álom! Ébredj!

Egy másik férfi szorítja. Egy másik férfiba kapaszkodik.

– Simon?!

– Itt vagyok! Nincs semmi baj!

Ringatja. A hátát simogatja. Erősen öleli.

– Anna... Anna... El kellene mesélned! Attól talán könnyebb lenne!

– Nem! Nem emlékszem!

A férfi még közelebb húzza, még inkább körbefogja. Nem szól többet. Lehetetlen... lehetetlen, hogy ne emlékezzen. Sokadszorra történik. Majd minden héten megesik, hogy az asszonya sikolyai ébresztik, riasztják, de hiába faggatja. Nem mond semmit. Bezárkózik. Pedig máskor, nappal sosem teszi. Kérdezhet tőle bármit, mindig válaszol. Néha piruló, ritkán könnyes a válasz, de válasz. Csak éjjel nem, éjjel soha. Az álmokról Simon nem tud semmit.

Megparancsolhatná, hogy meséljen, meséljen el mindent, de nem szokott lehetetlent parancsolni, lehetetlent kérni. Anna hazudna... hazudna valamit, ha erőltetné. Ráhagyja hát. Ahogyan az előző alkalmakkor, úgy most is. Ringatja még egy kicsit. Átöleli. Hadd érezze, hogy biztonságban van. Elalszik majd hamarosan.

Meglepődik, amikor a keskeny ujjak megmozdulnak a hátán. Tétovák, rebbenők, de cirógatnak. Vár egy picit. Mi lesz ebből?! Lassan itt a tavasz. Anna hosszú hónapok óta az asszonya, és még soha nem csábítgatta, soha nem édesgette. Mindig megvárja, hogy Simon táncba hívja. Néha-néha tánc közben kicsit már bátrabb, kicsit felszabadultabb. Simon szereti ezeket az apró-pici kedveskedéseket.

Sokat vannak együtt, Simon alig-alig hagy ki egy-egy éjszakát, a kötelező böjti napokat. Ha pedig Annának megjön a vérzése, az maga a pokol. Ólomlábakon telnek a napok. Néha olyan keményen sürgető vágyat érez, hogy azon van, magáévá teszi így is. Egye fene! Ha vérzik is! Az övé, az ő asszonya akkor is! Nem tud undorodni tőle. Kívánja, őrülten akarja. Csak Anna tartja vissza. A szégyen, amit a szemében lát. A zavartsága, a húzódozása. El sem tudja képzelni, hogy akkor is vele legyen, hogy szégyen nélkül összefonódjanak. Így békén hagyja.

Simon mosolyog. A hátán a kis kéz egyre bátrabb, egyre határozottabb. A gerincén, a tarkóján zsibongás támad. Mindene élni kezd. Azért sem mozdul, erővel fogja vissza magát. A kedveskedés tovább folyik. A fülét, a nyakát, a tarkóját apró csókok borítják. Hirtelen és viharos gyorsasággal tölti el a vágy. A gyöngéden, kitartóan kedveskedő asszony meleg tenyere alatt fölforr a vére. Lehajtja a fejét, apró kis harapdálásokkal Anna nyakát érleli, azt akarja, hogy a vágy őrült vágtában fusson végig asszonya gerincén is. Azután a fülhöz hajol, suttogása tovább élezi a karjaiban tartott asszony érzékeit.

– Jól gondolom, hogy az én iruló-piruló, szemérmetes asszonykám életében először táncba hív? Nem várja meg, hogy ura a karját nyújtva táncba vezesse, hanem kézen fogva húz maga után?

Elpirult megint. A szobában egyetlen gyertya ég, Simon éppen a lefekvéshez készülődött, amikor asszonyát a rossz álom a karmaiba vonta. Simon a gyertya fényénél látja a megsötétedő arcot, azután asszonya elbújik, ahogyan szokott, ura mellkasához fúrja a fejét.

– Csak, mert az én uram több, mint egy hétig odavolt.

– De tegnap késő éjjel hazaértem. És első utam rögtön az én Annám ágyához vezetett...

Az asszony, ha lehet, még közelebb bújik, még halkabb.

– Az igaz, de...

Simon tenyere a keskeny arcra simul, megkeresi a bujkáló szemeket, ahogyan szokta. Mosolyog. Anna is elmosolyodik.

– Az én uram tegnap úgy vetette rám magát, mint vad a prédájára...

Simon szemöldöke fölszalad.

– Nem úgy tűnt nekem, mintha nagyon tiltakoztál volna!

Anna egy pillanatra megint elkapja a szemét, de azután újra a férfira néz.

– Nem is... nagyon is jól esett az én erős, vad szépségű uram heves érdeklődése.

– Kicsi kincsem! Egyre ügyesebben bánsz a szavakkal. Hízelegsz! De azt a „de”-t még mindig nem folytattad!

Anna lecsukja a pilláit.

– A heves ostrom nagyon jól esett..., de utána – fölnéz – a tüzet az ölemben föllobbantottad, de nem tápláltad, nem oltottad el. Nagyon fáradt lehettél, mert elaludtál túl gyorsan, túl mélyen.

A férfi szeme Annáéban, hangja visszhang.

– Túl mélyen!?

Anna arca újra megszínesedik.

– Később, egy-két órával később megpróbáltalak egy kis kedveskedéssel felébreszteni.

– Édes Istenem! Asszonyom kedveskedett, és én nem ébredtem föl rá!?

– Nem.

– Öregszem!

Anna hevesen tiltakozik.

– Nem! Nem! – újra a mellkasába simul, elbújik, úgy suttogja. – Uramnak egy bizonyos része nagyon is gyorsan fölébredt.

A férfi a szájához emeli a keskeny kézfejet. Csókolni kezdi, hosszan, vérforralóan kedveskedik. Bőr melegszik, forrósodik, csontok olvadnak.

– Jól gondolom, hogy az én asszonyom keze olyan helyeken járt, míg aludtam, amely helyeken ébren még sosem láttam mozogni!?

Anna hosszú pillanatok után szólal meg, akkor sem a kérdésre válaszol.

– Az én uram hatalmas lakomákhoz szoktatott engem. Valahányszor csak éhe hozzám űzi, mindig gondoskodik róla, hogy én is elteljek.

– És tegnap? Tegnap éhen maradt az én hölgyem?

Csak bólint. A mellkasánál érzi a megmozduló fejet.

Simon tekintetében most huncutságot látna Anna, ha föl merne tekinteni.

– Akkor hát több mint egy hétig éhezett az én kicsi kincsem, fél éves asszonyom!? Azután abból a rengeteg fogásból, amit eddig asszonyom elé föltálaltam, melyik hiányzott a legjobban?

Hallgat. Nem szokta meg még az ő néhány hónapos asszonya, hogy arról teljes nyíltsággal beszéljen, ami az ágyukban történik.

Csönd van, Anna sokára szólal meg.

(folytatjuk)