Júlia arcai 9. részlet

12. fejezet

– Nem engedlek szívesen, de nem tehetek mást. Simon a levélben rám parancsolt. Sosem gondoltam, hogy egyetlen lányom fog megfelelni a bátyja vétkéért. Hogy Simon ezt a döntést hozza. Hogy ellenségeink közé kell, hogy engedjelek.

– Nem lesz bajom. Végighallgattam az utasításokat, amit Simon lediktált. Nem bánthatnak, vendégként kell, hogy bánjanak velem. És az egy év gyorsan eltelik. Visszajövök apámhoz.

– Nem félsz? Nem félsz, hogy Alexander bűvkörében kell élned?

Júlia nem néz az apjára, kinéz az ablakon, a szomszéd vár irányába. Nemet int a fejével. Apja aggódva nézi, újra szól.

– Mégis aggódom. Jól tudom, évek óta tetszik neked az a férfi.

Júlia az apja felé kapja a fejét.

– Én... nem.

– Ne tagadd! Még anyád figyelmeztetett rá. Míg ő észrevette és láttam nem egyszer magam is, hogy rajta felejted a szemed vasárnaponként a templomban. Még jó, hogy Alexander észre sem vesz. Talán ez így marad. Hátha békén hagy, és tényleg eltelik úgy ez az év, hogy nem kell szégyenkeznem valamelyik gyermekem miatt.

Júlia elpirul.

– Ne, ne aggódjon édesapám, nem akarok szégyent hozni a fejére!

– Nem akarsz! Az akaratnak néha kevés köze van ahhoz, amit nő férfi iránt, férfi nő iránt érez. Vigyázz magadra! Egy év nagy idő. Vasárnaponként legalább látlak majd, hallok hírt felőled, könnyebb lesz ez így.

Júlia nem szeret titkolózni, nem kenyere a hazugság. Ezt a titkát, hogy Alexander kedvese lett, megadta magát úgy, hogy igazából ostrom sem volt, ezt nem szívesen mondaná el senkinek. Szégyen. De ma sem tenne másként, elmegy az esze, ha a férfit látja. A betege lett, akarja minden áron, még így is, szégyenszemre. Nem figyelt, apja kérdőn néz, választ vár.

– Nem figyelsz! Nyomaszt ez a kényszerű év ellenségekkel körülvéve. Mert ezt ne feledd, ellenségek ők majd száz esztendeje, nem adhatod meg magad! Látod, Richárd is hogyan járt! Ha nincs az a lány, Hedvig, a testvéred még mindig él. Így most újabb gyász szakadt a nyakunkba! Richárd rosszul választott. Maga kereste a veszélyt, amely elvitte. Légy okos és tartsd magad távol attól a családtól, csak bajt hoznak ránk! Az öröm egy másik férfi oldalán, nem ott vár rád. Higgy nekem!

Apja szavai Júlia fülébe visszhangoznak, mikor napokkal később illő kísérettel Alexander otthonába viszik. Egész belseje reszket, egy év, egy kerek esztendő a férfi mellett, közel hozzá. Mária szavai.

– Okos légy, fogd meg magadnak! Jól járnál vele és ő is veled! Talán a szerelem is megjönne! Szép vagy, kedves vagy. Úgy hiszem, fel tudod ébreszteni a vonzalmat, amelyet én már nem akarok életben tartani benne. Legyen a tiéd! Apád miatt lányomnak érezlek, inkább legyen a tied, mint bárki másé a környéken.

Az apja. Nyilvánvalóan odavan Máriáért. Életre kelt. Lehetett közöttük valami régen, nagyon régen, még az anyja előtt, még Mária férje előtt. A dadust kérdezte, tőle hallotta először, el sem hitte, hogy az apja Máriát akarta asszonyának. De a szülei nem engedték, hogy polgárlányt válasszon. Eltiltották Máriától, és amikor az férjhez ment, apjuk is megnősült. Elvette anyjukat, akit az esküvőig nem is látott. A szülők hozták tető alá a házasságot, az apjuk a menyasszonyt látni sem kívánta. Miután Máriát nem sikerült asszonyává tennie, mindegy volt neki, kit vezet oltár elé. Rábízta a választást apjára, anyjára. És azok jól választottak. A dadus szerint apjuk nem hálta el az éjszakát csak hónapokkal később. Csak amikor kezdte megérinteni anyjuk szelíd bája, szerelemtől csillogó szeme. Mert az anyjuk kezdettől fogva az apjuk rabja lett. Feltétel nélkül szerette a férjét és türelemmel várta, hogy annak szerelme is fellobbanjon. És nem várt hiába. Jó felesége lett a férjének, jó anyja gyermekeinek.

Júlia felsóhajt. Mintha minden ismétlődne, most ő vágyakozik, mint az anyja annak idején egy elérhetetlennek tűnő szerelem után. Júlia nem kerget álmokat. Jól látja, a férfiben, Alexanderben csak vágy van, férfivágy. Szenvedélyes, tomboló, de most már anyja története, kitudódott titka miatt is reménykedik. Reménykedik, hogy egyszer talán Alexander is úgy dönt, nem, nem dönt, érez majd valami mást, valami többet. De egyelőre a szenvedély van, és Júlia ennek is örül. Minden éjjel, amikor a férfi megkopogtatja az ajtaját, beengedi, beengedi és enged neki. Odaadja magát, ahányszor csak kéri, ahogyan parancsolja. A szégyent mindig csak akkor érzi, amikor a férfi hajnalban kilopakszik. Csak mikor Júlia magára marad, akkor kezd el szégyenkezni. Hogy mi mindent is csinált, tett meg a férfi akaratára. Senkinek elmesélni nem meri, mi mindenre utasítja Alexander, miközben szereti. Mi mindent akar tőle és Júlia mi mindent tesz meg szégyentelenül. Az éjszaka a férfi karjaiban minden olyan természetes, semmi nem undorkeltő, semmi nem bűn. De hajnalban és fényes nappal egyedül marad Júlia az éjszaka képeivel. Botrányos mind. Szűzen sosem gondolta, hogy két ember így tudjon eggyé forrni, ilyen hosszan, ilyen sokféleképpen.

Maga számára is váratlanul fakad sírva, zokog, zokog fájdalmasan, szívszaggatóan. Most úgy látja, nem vezethetnek ezek az éjszakák sehová. Ez a férfi sosem fogja tisztelni. Hogyan is tisztelné, hiszen ő maga is úgy érzi, minden önbecsülését elveszíti. Engedelmes rabszolgája lett egy férfinek, aki mást szeret, aki talán igazából nem is őt öleli, gondolatban még mindig Máriát, csakis őt szereti. Halk kopogásra riad fel, de szólni nincs ideje, mert aki az ajtóban áll, nem vár, benyit. Júlia Hedvig rémült arcát pillantja meg.

– Júlia, a folyosóra is kihallatszik a zokogásod. Mi bánt, ki okozott ekkora bánatot?

Júlia csak a fejét rázza, de Hedvig nem tágít, kérdések dőlnek belőle.

– A testvérem? Alexander? Miatta sírsz? Ne tagadd, látom és mindent tudok! A testvérem itt tölti majd minden éjszakáját. Két ajtón keresztül is hallom elégedett sikolyaidat, a szégyentelen sóhajokat, amit a bátyám belőled kisimogat. Odaadtad magad és okkal sírsz. Bátyám talán sosem fogja ezt a sok éjszakát felvállalni, sosem húz gyűrűt az ujjadra, hogy bűnötöket jóvá tegye. Úgy jártál, mint én. Hát sírj, csak sírj! Sírj helyettem is, mert én az összes könnyemet elsírtam már!

Azzal szavát meghazudtolva maga is zokogni kezd, már ketten sírnak. Hedvig Júlia előtt térdelve, annak ölébe hajolva. Júlia kezd előbb eszmélni. Kifogyott a fájdalom, amely a rengeteg könnyet táplálta. Mert sírás közben újabb képeket lát. Látja a férfit, ugyanúgy, mint önmagát. Térden, az öle előtt térdelve, szájával, kezével kényeztetve. Abba kell, hogy hagyja a sírást, hiszen nem tett semmit, az előző éjszaka nem történt semmi, amit a korábban a férfi már ne tett volna meg. Porig alázta magát a férfi is. Bár ő aligha érezte annak, térden állva, Júlia előtt térdelve sem tűnt egyetlen pillanatig sem gyöngének. Térden állva, Júlia öle előtt térdelve is erős, határozott, céltudatos férfi. Tudja, mit miért tesz, egy percig sem látszik szolgának, alázatosnak. Viszont megtesz mindent, mindent, amit aztán tőle is elvár, az összes mozdulatot, amelyet Júliával végigcsináltat, mind egytől egyig végigcsinálta maga is. Saját kényére, kedvére.

Hát nem kell sírni, szégyenkezni sem kell! Nem kell, de nem tud nem szégyenkezni. Majd egyszer, talán évekkel később. Ha lesznek évek, ha kitart az egész évekig.

Hedvig sírhat. Gyermeket vár és Richárd halott. Sírhat, mert gyermeket szülni lányként, tényleg nagy szégyen. De ő, Júlia nincs reménytelen helyzetben. Nincs úton a gyerek, és ha terhes lenne, Alexander itt van, talán el is venné. Nem sírnia, hanem vigasztalnia kell, mert Hedvig helyzete tényleg szörnyű. Az apja szóba sem áll vele, szobáját alig hagyhatja el. Nem vesz részt a közös estéken, nem kerülhet apja szeme elé. Akkora a hasa, hogy naponta várják, hogy megérkezzen a fattyú. A fattyú, akit Hedvigen kívül mindenki pokolra kíván. Richárd fia vagy lánya apa nélkül nő majd föl. Ez borzasztó, ez szörnyű.

Júlia összeszedi magát. Vigasztalni kezdi a lábainál térdelő nőt. A fénylő hajszálak közé simít. Karcsú ujjai Hedvig hátán, vállán cirógatnak.

– Kedvesem, ne sírj, te ne sírj! Meglásd, apád megenyhül majd! Alexander ebben bízik. Apádnak jó szíve van. Nem tesz semmit a megszületendő gyermek ellenére. Felnő ez a gyerek a többi között.

– Nem lesz neve.

– Talán férjhez mész egyszer, elvesz valaki még így is.

Hedvig a fejét rázza.

– Nem, soha.

Júlia Hedvig szájára teszi az ujját.

– Pszt. Hallottam, nem szabadna elmondanom, de hátha megvigasztal. Apád mesélte Alexandernek, hogy a héten ketten is megkértek.

– Engem, kik, kicsoda?

Szorítja Hedvig Júlia ujjait olyan erővel, amelyet Júlia ki sem nézett ebből a fiatal teremtésből.

– Ugyan ki?

– A városból, nevet nem mondtak.

– Nem megyek senkihez, egy férfit sem tudnék ölelni! Nem érzem Richárd halálát, nem!

Júlia elkerekedett szemmel nézi Hedviget.

– Kételkedsz!? Apám maga nézte meg bátyámat holtában. Bizonyosan halott, elhiheted. Apám nem engedte nyitott koporsóba ravatalozni, de halott, hidd el!

Hedvig a fejét rázza.

– De hisz ott sírtál a temetésén. Ott voltál. Hogyan hiheted, hogy él?

– Nem tudom, nem tudom.

Hosszan hallgat, nehezen szól.

– Talán a gyermek miatt, mely belőle fakadt, de nem érzem, hogy halott lenne. Nem, nem értem én sem. Úgy érzem, még él.

Júlia szemeiben szánalom, szomorúság.

– Hiú reményeket táplálsz. A bátyám halott. Jobb ezzel szembe nézned és hozzámenni valakihez, aki így is, gyermekkel is vállal.

– Csak a vagyonom, az kellene nekik, nem más. Én sem, a gyermek sem, nem megyek senkihez.

Erre nem lehet mit mondani. Ülnek csöndben.

– A gyermekkel apámnak mi a szándéka? Nem tudod? Alexander nem mondott valamit?

– Nem, nem semmit! Az én apám kérte a gyermeket apádtól. Láttam azt a levelet, apám felnevelné a gyermeket fiaként, lányaként. De apád válaszát nem ismerem.

– Tudnom kellene mit döntött. Félek, szülés után mi vár rá, mi vár rám?

– Beszélj apáddal!

– Nem áll szóba velem, két napja próbáltam. De rám sem néz, fölállt, otthagyott a szobájában. Segítened kell, Richárd a testvéred, a gyermek a rokonod! Ha bántanák, neked kell megvédened, én arra képtelen leszek, miután megszültem. Legyél velem, mellettem, míg szülöm és ha nem élném túl, törődj vele! Örülnék, ha apádhoz kerülne, jobb helye lenne ott.

– Miért halnál meg, ne mondj ilyet! Nem lesz ezzel a gyermekkel semmi baj! Az én karom gyenge, erőm semmi. De Alexander megígérte, nem hagyja a gyermeket elveszíteni, tőled elválasztani. Ne aggódj, a bátyád melletted áll!

(folytatjuk)