Júlia arcai. 7. részlet

Alexander utólag, napokkal később azt gondolja, itt kellett volna megállni, hátat fordítani, hagyni a lányt egyedül bemenni az ajtón. Nem hagyta. Helyette elkezdte csókolgatni a könnytől nedves orcákat, a levegő után kapkodó remegő ajkakat. S minél több csókot adott, annál inkább elhagyta az esze. Megfogadta korábban, amikor kiderült, hogy Simon házában napokat kell együtt tölteniük, nem lépi át ezt a küszöböt soha. Távol tartja magát a lánytól, mert nem adhat meg neki semmit abból, amit Júlia szeretne. Sem szeretet, sem vonzalom nincs a szívében. És most mégis maga után húzza Júliát a csupán a tűz parazsától megvilágított félhomályos szobába. Alexander igazából Máriát akarja. De ő nincs, és már rettenetesen szomjas, hát iszik... iszik abból a kupából, amelyik kéznél van.

7. fejezet

Újabb napok pörögnek, egyik hét telik a másik után, Júlia apja tovább javul, kezdi erejét, életkedvét visszanyerni. A várban mindenki csodát emleget. Júlia örül, szereti az apját. De Richárdról még mindig semmi hír és ez aggasztó. Utánaküldték az egyik leghűségesebb emberüket, de lassan ennek is egy hete. És most várnak.

Júlia meglepődik, amikor egy fényes délelőttön az apja hívatja. Minden délután órákat töltenek együtt. Az apja újabban sokat sétál, hol lánya, hol Mária oldalán. Egyre erősebb. Júlia mosolyogva nyit be az apjához, talán jó hír jött. Apja nincs egyedül, egy díszesebb ruházatú

– Itt a lányom.

A lovag bólint.

– Biztos, hogy őt akarod küldeni?

– Ki mást, csak a legkisebb fiam van itthon, 14 sincs. Én meg láthatod, gyógyulok, de az asszony, aki ápol, hallani sem akar arról, hogy útra keljek. A lányomnak kell mennie, de a fiam is elkíséri.

Júlia egyre türelmetlenebb, nem érti hová, miért kell mennie. Végre a lovag feléje fordul.

– A hűbéruratok kért meg, mivel az utam erre visz, apátokat is jól ismerem, hogy tájékozódjak. Panasz érkezett, hogy házatok egyik fia, Richárd erőt vett Henrik úr lányán. Az uram kéret benneteket. Mielőtt dönt, beszélni akar mindkét családdal. Henrik úr és a fia együtt jönnek, és apád szerint te képviseled majd a saját családodat kisasszony. Bár apád nagyon reménykedik, hogy Richárd hazatér és nem lesz mit az uratok elé vinni, elsimul a vita.

– Apám tényleg ezt akarja, én menjek?

– Mi mást akarhatnék, a bátyád sehol, hírünk róla semmi. Henriktől jött egy levél, hogy bátyád nem tesz eleget kötelességének, nem hajlandó Hedviget elvenni. Már semmit nem értek. Hol késlekedhet Richárd és nekünk miért nem írt?

Kérdések, amelyekre nincs válasz, pedig egyre közeledik az utazás napja. Júlia hol menne, hol maradna. Alexandert látni szeretné, de a hűbérurukhoz, Simonhoz menni nem sok kedve van. Vendégeskedett már a várban, amikor Simon a lányát férjhez adta, nagy dáridót csaptak, de akkor ünnepelni ment apja, anyja oldalán, most meg ki tudja, mire számíthat, uruk hogyan dönt. Nem tudja, meddig maradnak, uruk Simon szereti elhúzni a választ, szereti megismerni azokat, akik vagyonukat, életüket kezébe tették. Lehet, hogy nem napokra, de akár egy-két hétre is ott ragadnak.

Készülődni kell az útra, Máriával napokig varrnak. Mária az összes ruhát átszabja, elégedetlen a nyakkivágásokkal.

– Nem apácának készülsz kisasszony! Szép a nyakad, szép a bőröd, van melled, húzd ki magad! Látszik, hogy anya nélkül nődögélsz egy ideje.

Beszél, beszél és jár a keze, gyorsan, ügyesen varr.

– Ajándék is kell az uratoknak, beszéltél már apáddal? Nem? Mire vársz kisasszony, te leszel annak a küldöttségnek a feje, vezére, nem mehettek üres kézzel! Azt mondják, Simon imádja asszonyát, én annak vinnék ajándékot. Ha az asszony örül, az uratok is örülni fog. Keress egy szép ékszert! Segítek. Szeretem az ékszereket, értek is hozzájuk. Viszel valamit, amitől tátva marad a szájuk. Egyedül mentek, vagy Henrik úrral? Egyedül. Okosabb lett volna összefogni, kisebb kíséret is elég lenne. De érthető, ha egyikőtök sem csatlakozik a másikhoz. Bő fél nap az út, gyorsan odaértek, aztán ügyes légy, kisasszony!

8. fejezet

És most itt van, elérkezett a nap, az óra, a perc, itt állnak az uruk előtt. Simon szeme kitartóan fürkészi őket, Júlia úgy látja, a szavakra alig figyel, az embereket nézi. Henriket, Alexandert, őt és az öccsét. Henrik hosszan beszél, a szavai kemények. Nem mással, de erőszakkal vádolja Richárdot. A levelet lobogtatja, amelyet Richárd utoljára Hedvignek írt. Felolvassa. Júlia újra hallja a végzetes mondatokat. Ma ugyanúgy nem érti a szavakat, mint két hete sem, amikor először hallotta őket Alexander szájából. Simon Alexandert is kérdezi, de Alexander sem mond mást, mint az apja. Richárdot pocskondiázzák mind a ketten, hogy csak elcsábította Hedviget, és most nem törődik sem vele, sem a megszületendő gyermekkel. Henrik nem kér keveset, a birtokrészt kéri, amiért majd évszázada megy a vita, a gyűlölködés. A gyűlölködés a két család között. Simon összehúzott szemmel nézi Henriket.

– Birtokot lányod elvesztett szüzességéért, ezt akarod Henrik?

– Ezt igen, nem kérek túl sokat.

– És mi lesz a gyerekkel? Mi a terved vele?

– Nem tudom. Ki tudja miért, de a leányom ragaszkodik a kis fattyúhoz.

Simon szemöldöke még összébb szalad.

– Meg sem született és máris ragaszkodik hozzá?

Henrik enyhén elvörösödik, látja már, hogy elszólta magát.

– Ha erőszak történt, mire föl ez a nagy ragaszkodás?

Henrik nem válaszol.

– És te, kisasszony, mit tudsz felhozni a bátyád mentségére?

– Uram, nem értem Richárdot, hetek óta várunk hírt róla, apám már az egyik lovagját is utána küldte. De semmi hír. Hedviget tudom, szereti és Hedvig is őt. Itt egy köteg levél, mely hívebben elmondja érzéseiket, mint én azt ki tudnám fejezni.

Simon Júliáról Henrikre, Henrikről Júliára néz. Henrik egyre nagyobb kínban van, erre nem gondolt, levelekre. Öregszik, persze, hogy volt levél. A francba. Simon hangja erős, határozott.

– Egyik kezemben levelek, melyeket a lányod írt, Henrik. A másik kezemben egy levél, amely hirtelen lerombol mindent, ami két embert összefűzhet. Nem döntök még, maradjatok nálam néhány napot!

Henrik szólni szeretne, de az uruk fölemeli a kezét.

– Csak egy-két hét, nem több. Ennyit tudsz várni, Henrik!

És most várnak, napok óta, már három éjszakát töltött Júlia a várban. Lassan telik az idő, pedig Simon törődik a vendégeivel. Voltak vadászaton, Júlia varrogatott az asszonyokkal, a szokott időben kilovagolhatott a várból. Minden estét mulatság zár a közös teremben. A törvénylátó nap miatt sok a vendég, de főleg férfiak. Júlia igyekszik Simon felesége és hölgyei közelében maradni. Nem akarja, hogy azt higgyék, férfiakra vadászik. Nem kell, hogy udvaroljon bárki, csak Alexander, csak az ő udvarlása esne jól. De Alexander kerüli, sem a vadászaton, sem a vacsorákon nem igyekszik Júlia közelébe kerülni. Júlia oda-odanéz a férfira, de még sosem vette észre, hogy Alexander rápillantott volna. Most is, még el is fordul. Júlia úgy ült le, hogy a férfi ránézzen néha, de nem, ültő helyében félig elfordulva, hol az apjához, hol az annak jobbján ülő férfihoz beszél, hármasban elvitatkoznak. Később talán kártyáznak, mint tegnap, tegnapelőtt.

– Miért tartottad itt őket, jó uram, néha nem értelek!

Simon elmosolyodik. Megcsókolja az egyik, kezében szorongatott kezet.

– Ha mindig értenél, drága asszonyom, a végén még megunnál.

Az asszony is elmosolyodik, de nem hagyja magát eltéríteni.

– De tényleg, miért? Miért nem küldted őket haza? Egyértelmű, hogy Hedviget meg nem erőszakolták, és ha nem volt erőszak, nincs miről dönteni. Henrik nem kérhet semmit, Hedvig megbotlott és most a családnak kell viselni a következményeket.

– Igen, ez igaz, de régóta bosszant, hogy ezek itt ketten nem tudnak megbékélni egymással. Hogy a régi birtokvita így megmérgezi a két család viszonyát. Talán, most kitalálhatok valamit, hogy ezen változtassak.

– Mit tud, uram, ugyan mit? Rosszabb a helyzet, mint valaha.

– Nem, nem. Megnézte asszonyom a leányzót, Júliát?

Anna Júlia felé néz.

– Meg, persze megnéztem, főleg mikor észrevettem, uram hogy rajta felejtette a szemét.

Simon fölnevet, újabb csókot lehet a meleg tenyérbe. Anna elkomolyodik.

– Igazi szépség lesz az a lány. Még egy-két év, mert most még inkább gyermek. Túl csendes, túl szerény, nincs a szemében még a csillogás, ami nőt nővé tesz.

– Ez az, jól látja asszonyom. Épp ezt szeretném, ezt a csillogást. Hogy hátha tehetnék érte valamit.

– Még a végén féltékeny leszek.

– Dehogy lesz asszonyom. Tudja, hogy lábai előtt heverek majd húsz éve.

Anna a férfi füléhez hajol.

– Inkább a lábaim között, azt akartad mondani?

Simon fölnevet, harsányan, vidáman.

– Itt is, ott is, nem ezt szereti asszonyom?

Anna játékosan ráüt Simon combjára.

– Még mindig nem tudom, mit akar uram Júliától?

– Semmit, semmit esküszöm! Júlia akar valamit, de nem tőlem, Alexandertől.

Anna újra Júlia felé néz.

– Alexandertől? Biztos benne, uram?

– Hát persze, figyeljen csak rá asszonyom, észre fogja venni. Az a kis fruska fülig beleszeretett Alexanderbe.

– És Alexander?

– Itt a baj, Alexander felé se néz, tüntetőleg elfordul, kerüli.

– Talán, nem is tudja.

– Tudja, de nem akar a lánytól semmit.

– Mondják, szeretője van.

– Akkor is házasodnia kéne, az a kötelessége is, és a szeretője mellett elférne még egy asszony.

– Szóval ezen mesterkedne uram, hogy ezeket itt összehozza?

– Igen, igen, várok, hogy jöjjön egy ötlet.

– Látom uram szemén, hogy valamit már kigondolt.

– Igen, valami eszembe jutott. Megleckéztetem egy kicsit Henriket is. A barátságunk régi, de ez nem jogosítja föl arra, hogy megtévesszen, hogy erőszaknak állítson be valamit, ami nem volt az.

Simon hangja kemény, határozott, Anna csitítólag teszi kezét az ura karjára.

– Talán, Henrik nem uramat, de magát is becsapta, amikor erőszaknak fogadott el valami, ami nem volt az.

– Lehet, de nem ezt vártam tőle, kicsit megleckéztetem.

– Nehogy rámenjen a barátságotok!

– Majd vigyázok.

– Elárulna róla uram, a tervből valamit?

– Még nem, még gondolkodom.

Júlia nézi Simont és asszonyát. Szeretik egymást, ez látszik. Gyakran megérinti a másikat, gyakran beszélgetnek. Jó lehet ilyen közel kerülni valakihez...

– Júlia, lefekszem.

Az öccse, egészen megfeledkezett róla.

– Jó persze, menj csak!

– Elkísérnélek a szobádig.

– Még maradnék, menj csak!

A fiú a fejét rázza.

– Apánk a lelkemre kötötte, hogy ne tágítsak mellőled.

– Mi bajom eshetne? Ne aggódj, menj csak! Senki nem fog nekem esni a folyosón.

– Akkor hát, jó éjt!

– Neked is.

Júlia nem tudja, miért marad, miben reménykedik. A férfi úgysem néz rá, csak a körülötte ülő férfiakra figyel. Semmi másra. Lassan véget ér a vacsora. A szolgák kihordják a tálakat. Néhány asszony a tűz mellé húzódik. Vidám fecsegés kezdődik. Férfiak egy része kártyázik, páran egy asztal körül beszélgetnek, iszogatnak. Júlia körül már senki nincs. Meglepődik, amikor Simon felesége, Anna feláll az asszonyok mellől és feléje indul. Anna mosolya nyílt és sugárzó. Apró, pici asszony, de jó és irigylésre méltó, ahogyan a férje szereti.

– Nagyon egyedül maradtál, gyere! Elküldtem egy asszonyt lantért, azt mondják, szép a hangod. Szórakoztass egy kicsit bennünket, kisasszony!

Júlia enyhén elpirul.

– Még sosem énekeltem máshol, csak otthon.

– Nálam itthon vagy. Gyere!

Júlia feláll, nem húzódozhat, ha Anna kér valamit, és szeret énekelni, tud is. Bár nem énekelt mások előtt, mióta anyját eltemették. Csak magának dúdolgat, ha varr, ha fürdik. Mária is dicsérte, hogy csalogány lakik a torkában. Most inkább gombócot, azt érez, nyel egyet-kettőt, de ahogyan pengetni kezdi a lantot, próbálgatja a húrokat, a gombóc olvadni kezd, mint hógolyó a napon. A lant hangjai megnyugtatják, mindig ez történik. Énekelni kezd halkan, csak maguknak, a körülötte ülő asszonyoknak. Egy szomorú szerelmes dalba kezd, mely egy fiatal lányról szól, aki hiába várja vissza kedvesét a harcokból. A dal szépen, tisztán, halkan szól, először csak az iszogató férfiak figyelnek föl rá, de a kártyások is éppen egy parti végére érnek. Simon leteszi a kezéből a lapokat, Alexander felé fordul.

– Gyönyörű ez a lány és gyönyörű a hangja is. Nem tudod, az apja miért nem adta még férjhez?

Alexander megvonja a vállát, futó pillantást vet Júlia felé. De a tűz mellett ülő, éneklő nő látványa annyira felkavarja, hogy alig tud szóhoz jutni. Az anyja... az énekelt így hosszú téli estéken az apjuk, a várnép örömére. Már el is felejtette.

– Alexander!

– Ne haragudj, uram, csak a borod, amit megittam, mit is kérdeztél?

Simon fölnevet.

– A borom, amit épphogy megkóstoltál, aligha vágott fejbe, lovagom. Talán a lány szépsége bűvölt el úgy, hogy szóhoz sem tudsz jutni.

– Nem, dehogy, ismerem gyerekkorom óta, hetente látom. Nem tudom, miért nem ment férjhez, apja nem gondoskodott férjről... Nem tudom. De a apját nemrég a halálból hozta vissza egy gyógyító asszony. Nem törődött az az ember a saját asszonya halála óta sem a fiaival, sem a lányával. Másfél éve csak halott asszonyát siratta.

– Van ilyen, igen. Még a legerősebbet is le tudja dönteni a gyász, az hogy elveszítenek valakit. És a lány, a lány erős maradt a gyászában?

Alexander elgondolkozva bólint, újra Júlia felé néz. De most nem fut át a tekintete a lányon, nézi, nézi.

– Úgy hiszem, igen. Nagyobbik bátyja már nem él velük, megnősült, saját birtoktestét irányítja, a lány lehetett az, aki a háznépet összefogta, a kisebbik fiú, Richárd majd fél éve nincs otthon.

– Egy kicsit vékonyka.

– Már nem annyira, egy hónapja rosszabbul nézett ki, de ahogy apja gyógyul, ő is megszépült.

Az egyik kártyaszomszéd, egy kicsit már spicces lovag, közbekotyog.

– Édes kis lányka, az már biztos. Kíváncsi vagyok, belenyalt-e már valaki a kis csuprocskájába?

Simon harsányan fölnevet. Az asszonyok közül többen szemrehányóan rájuk néznek, saját asszonya is, de most nem törődik vele.

– Édes öcsém, jobb lesz, ha a saját asszonyod csuprocskája köré szövöd gondolataid fonalát, mert ahogy a feleségedet ismerem, kikaparja a leányzó szemét is, meg a tiedet is, barátom.

A férfi Simonnal együtt nevet, nem sértődik meg, kicsit támolyogva, de föláll.

– Megyek is, megnézem az én rubintvirágomat, nehogy azt higgye, elhanyagolom a férfiúi kötelességemet.

– Menj csak, menj!

Elcsöndesednek, Júlia közben új dalba kezdett, mind ismerik ezt is. A dal ezúttal egy lányról szól, aki szeret, de akit nem szeretnek viszont. Júlia hangja egyre erősebb, egyre határozottabb, már a férfiak nagy része is felé fordul, őt hallgatja. Néha azonban a legidillikusabb pillanatban jönnek a legrosszabb hírek. Simon meglepődik, amikor meglátja a terembe lépő háznagyát, már az ágyból rángathatták elő. Sebtében öltözhetett. Tekintete ura tekintetét keresi, Simon feláll, az ajtó felé indul. Még elkapja asszonya érdeklődő, figyelmes nézését. Kilépnek a hideg folyosóra, ahol Simon szembe találja magát egy fiatal férfival, markában egy levél. A háznagya szólal meg.

– A levél Andrástól jött, Júlia apjától, de nem Júliának, neked címezték uram. A hírhozó azt mondja, ura arra kérte, hogy ne várjon reggelig a hírrel, hogy a levél fontos.

Simon határozottan szól.

– András az egyik legjobb lovagom, minden hír fontos, amit tőle kapok. Add a levelet és menj a konyhára, már minden ételt visszahordtak. Te maradj! – fordul a háznagyához.

Vegyes érzésekkel nyitja ki a levelet. András ritkán ír, sosem zaklatja apróságokkal Simont. Mi lehet az, ami éjnek évadján ilyen fontos? Simon átfutja a rövid levelet, az arca egyre komorabb.

--Baj van, András most az asszonya után a középső fiát is elvesztette. Richárd halott. András rám bízza, hogy lányának és fiának a hírt átadjam. Kéri bölcsességemet, mert Richárd immár nem fog a Hedvigen esett gyalázatért megfelelni. A szobámba megyek, szólj Alexandernek, hogy kéretem!

Alexandert nagyon meglepi, amikor a háznagy kezét a vállán megérzi. El van merülve a dalban, az emlékeiben. Az anyjától hallotta ezt a dalt utoljára, azóta egyszer sem. Júlia hangja elbűvölő. Nem érez vágyat, sürgető késztetést az éneklő nő iránt. Nem... de nem tudja, mikor volt utoljára ennyire nyugodt, békés minden. A kandalló előtt üldögélő gyönyörű asszonyok csoportja. Az elbűvölő hang, a hosszú ujjak a húrokon, a tűz fénye a lány haján, arca bőrén, a pirosló orcák...

– Uram, Simon úr a szobájába kéret.

Alexander értetlenül bámul a mellette álló öregemberre. Az megismétli szavait, sürgetően.

– Simon úr, a szobájában vár! Most uram! Fontos hír jött!

Alexander a háznagy után indul, de mentében még vet egy pillantást a kandalló felé. Júlia szeme őt követi, de ahogy a férfi ránéz, zavartan kapja el a tekintetét. Alexander elfordul és elmosolyodik. Kislány, kislány, nagyon az. Nem tudja még, hogyan kell egy férfi szemét megfogni, bűnre csábítani. Talán, jobb is így.

Hamar Simonhoz érnek, a szoba hatalmas, a ház, a birtok, Alexander ura a kandalló előtt ül. A másik székre mutat.

– Foglalj helyet!

Alexander látja a gondterhelt arcot, nem ért semmit. Nemrég még egymás mellett ültek, beszélgettek. Mi lehet az, amit csak ő hallhat? Talán Simon döntött, de nem, akkor az apja is itt lenne.

– Hírt kaptam Andrástól. A hír benneteket is érint, a családodat. Rossz hír, nagyon rossz. Richárd halott.

Alexanderben minden hang bennakad, szorítja a szék karfáját. A szavak után az arca olyan, mintha egy óriási pofont kapott volna, de gyorsan rendezi vonásait. Most rezzenetlenül mered a tűzbe. Simon hagyja gondolkodni, csak nagy sokára szólal meg.

– Ez mindent megváltoztat. Bíztam benne, hogy Richárd előkerül, elveszi Hedviget, mielőtt döntenem kellene. De így? Apád erőszakot kiált, Hedvig levelei ennek ellent mondanak. Minden sorukból igaz szerelem szól, nem egy pedig találkákról erdőben, eldugott tisztáson. Ha holnap kimondom az erőszakot, ártatlan családot kell büntetnem. Ha úgy döntök, nem történt itt semmi erőszak, Hedvignek vége. Ezzel vége, fattyút szül majd, sosem mehet már férjhez, tisztessége oda. Apád talán jobban tette volna, ha mélyen hallgat, s megpróbálja a botrányt eltussolni.

--Hogyan, hogyan halt meg?

Simon a fiatal férfi szemébe néz.

– Méltatlanul. Többen rátámadtak éjszaka egy sikátorban. Csak hajnalban találtak rá, addig ott feküdt szennyben, mocsokban. A seb a karján elfertőződött, levágták előbb könyékig, aztán vállig. Akkor diktálhatta a levelet a húgodnak. De végül, csak meghalt. Apja egyik utána küldött lovagja volt mellette. Úgyhogy a hír biztosan igaz. Szólnom kell Júliának is és talán az öccsének, nem várok reggelig. Visszamegyek a nagyterembe, jobb lesz, ha asszonyom is jelen van, amikor Júliának elmondom a hírt. Szüksége lesz egy asszony vigaszára. Délelőtt a reggeli után várlak benneteket, a döntést nincs értelme tovább halogatni. Menj!

Simon föláll, Alexander elhagyja a szobát, a sajátjába tart, gondterhelt, jó lenne az apját fölkelteni, a hírt megosztani, de várni fog hajnalig, nem tovább. Elég lesz az apját a rossz hírrel akkor fölébreszteni. A lépcsőház felől hallja a csiripelő asszonyokat. Úgy dönthettek, nyugovóra térnek. Vidámak és gondtalanok. Alexander félrehúzódik, utat enged, de Simon asszonya megáll.

– Hirtelen hagytatok ott bennünket!

– Elnézésedet kell kérnem, hölgyem! Virradatig elnéztelek volna a hölgyeid koszorújában, de urad fontos hírt kapott. Vár téged is és Júliát is a szobátokban.

Az utolsó szavaknál vet egy futó pillantást Júliára. Boldog, még az. Mindig öröm van az arcán, ha valahol véletlenül Alexandert meglátja.

Anna rosszat sejt, túl komoly ez a fiú.

– Hölgyek, jó éjt! Júlia gyere! Simon nem szereti, ha megvárakoztatják! Alexander, gyere te is! Legyen, aki Júliát a szobájába visszakíséri. Akármit is szeretne tőlünk az uram, úgy hiszem, az számodra már nem újdonság. Gyere, gyertek!

Alexander habozni látszik. Anna már azt gondolja, a kérés kevés lesz, ha udvariasan is, de parancsolnia kell. De akkor Alexander szeme újra Júliára siklik és bólint. Követi a nőket. Befordulva a folyosóra, szembetalálják magukat Simonnal.

– Jó, hogy jön, asszonyom.

És Alexander már megint abban a szobában van, amelyet pár perccel hagyott el. Anna hellyel kínálja Júliát, az leül a tűz mellé, a székbe, ahol korábban Alexander ült. Anna a másik székbe telepszik. Simon állva marad és Alexander is megáll az ajtótól nem messze. Simon kérdőleg néz rá.

– Alexander?

--Asszonyod kért, hogy jöjjek velük.

Simon elgondolkodva bólint.

– Talán, jobb is így.

Júlia felé fordul, vonásai lágyak, szavai csöndesek.

– Nagyon rossz híreket kaptam, légy erős lányom!

Júlia hirtelen feláll, hangja csupa aggodalom.

– Apám?

– Nem, nem az öreg, a fiatal fa dőlt ki. A bátyádat, Richárdot, magához szólította az Úr.

Júlia úgy érzi, kiszalad alóla a talaj. Bizonytalanul hátrál egy lépést, elfogadja a hirtelen mozduló Anna kezét és visszaül a karosszékbe. Anna kezét képtelen elengedni, képtelen a szemét kinyitni, képtelen a ház urára, Annára nézni. Nagy sokára jutnak el tudatáig Anna halk szavai. Vég nélkül ismételgeti őket.

– Erősnek kell lenned, hisz az is vagy. Kibírtad anyát elvesztését, apád betegségét. Erős vagy, hiszel és a hit erőssé tesz. Ezt is kibírod. Rossz napok járnak házatokra. De egyszer minden rossznak vége szakad. A gyász akkor a legszörnyűbb, ha egyedül kell a terhét viselned, de te nem vagy egyedül. Van apád, bátyád, öcséd, akik élnek és akikért élsz te is.

Júlia sírása lassan csillapul. Simon szólal meg.

--Pihenj le, kisasszony! A reggeli mise után várlak. Döntök ügyetekben, utána mennetek kell, apád szeretné, ha minél hamarabb maga mellett tudhatna. Testvérednek csak reggel szólj! Fiatal még ahhoz, hogy a hírt éjszaka zúdítsd a nyakába. Alexander, elkísérnéd a kisasszonyt a szobájáig?

– Hogyne, uram.

Alexander a székhez lép.

--Gyere kisasszony, fogadd el részvétem! Veszteséged az én veszteségem is. Bátyád halála csapás a családomra, a húgomra nézve is.

Júlia Alexanderre emeli könnytől fényes szemeit.

– Igaz, a fájdalom nem csak az enyém.

Alexander arca komor, bólint.

– Gyere, gyere hát, pihenned kell!

Karját nyújtja, Júlia elfogadja. A hosszú folyosók már kihaltak, csöndesek, csak kettejük lépteinek zaja verődik vissza a vastag falakról. Alexander megáll az ajtó előtt, ellép a nő mellől. Júlia most egészen nyugodtnak látszik, de azért a férfi megkérdezi.

– Nem tudom szeretnéd-e, de ha szükségét érzed, szívesen fölköltök egy szolgálólányt, hogy legyen melletted valaki.

Júlia hevesen tiltakozik.

– Nem, nem, kérlek, nem akarok semmi idegent magam mellé.

Állnak, Alexander azon gondolkozik, mennie kellene, nem állhatnak itt az örökkévalóságig. De a lány meg sem mozdul. Úgy áll, olyan elveszetten, hogy a férfinek nincs szíve magára hagyni. Az előbb a lány a heves tiltakozás közepette egy pillanatra megérintette, hozzáért a karjához. Most Alexander dönt úgy, hogy a lány gyásza miatt átlépi a nőt férfitől, a férfit nőtől elválasztó illő távolságot. Megfogja a lelógó kis kezet, a hideg ujjakat két meleg tenyere közé szorítja.

– Pedig tényleg jobb lenne, ha nem maradnál egyedül.

– Megleszek, ne aggódj, elmondok néhány imát, az mindig megnyugtat.

Alexander elgondolkodva bólint.

– Igaz.

– De lenne egy kérésem. Mielőtt elmész... Simon úr nem mondott semmit, és én tudni szeretném, hogy a bátyám... hogy mi vitte el.

– Majd reggel, reggel kisasszony, megtudod. Most csak újra felzaklatna a hír. Reggel könnyebb lesz.

– Nem, ne hidd! Simon úr kímélni akart. De jobb tudni a biztosat, mint találgatnia bizonytalant. Képtelen leszek elaludni, ha nem tudom meg most azonnal, mi történt.

A férfinek semmi kedve megszólalni, senkije ő ennek a lánynak. Simonnak kell, kellett volna elmesélnie mindent. Húzná az időt.

– Ha ennyire szeretnéd, de nem itt, így is jéghideg a kezed. Menjünk vissza a nagyteremhez, aligha van ott még valaki! Magunkban lehetünk. Leülünk a kandalló mellé, kicsit átmelegszel. Ott elmondok mindent, amit tudok.

A nő biccent, visszaindulnak. De a lépcsőházhoz közeledve a férfi éles füle meghall valamit, amit aztán minden lépéssel egyre biztosabbnak gondol. Vet egy futó pillantást a mellette lépkedő nőre, de az se lát, se hall. Vakon teszi egyik lábát a másik után. El van merülve gondolataiban, a gyászban, ami az imént érte. A férfi a karjához nyúl, suttog.

– Egy pillanatra kisasszony, csak egy pillanatra állj meg itt!

A nő megszólalna, de a férfi a szájára teszi az ujját, mosolyog.

– Valamit hallok, maradj itt!

Júlia értetlenül néz rá, de végül szót fogad, áll, nem mozdul. Férfi halk, lassú léptekkel a lépcsőházig megy, kikukkant a fordulóból. Az van, amit gondolt. Az egyik őr, s talán egy szolgálólány. Az őr háttal ül az utolsó előtti lépcsőfokon, ölében a leányzó hátra vetett fejjel élvezi, hogy él, s van férfi, akinek az ölébe ülhet. A lépcsőn mellettük gyertyatartó, a gyertyák fénye megvilágít minden apró részletet. Alexandert letaglózza a látvány, a vágy, ami hirtelen tör rá, ahogy a magából kivetkőzött, összekapaszkodott, kéjesen sóhajtozó emberpárt meglátja. Egy pillanatra megfeledkezik a maga mögött hagyott lányról. Csak egy pillanatra. Érzékszervei újra életre kelnek, s megint tud a háta mögé is figyelni. Szoknyasuhogást hall, melegség támad mögötte, hogy a közelébe érő női testet megérzi. Mielőtt bármit is tehetne, a nő óvatosan kukkant ki a háta mögül bele a félhomályos lépcsőházba. Júliát is váratlanul éri a látvány. A fiatal lány heves, szégyentelen mozdulataitól arcába fut minden vére. Mellette álló férfire kapja a tekintetét. Az nem a párocskát, őt nézi. A szeme... a nézésétől Júlia még vörösebb lesz. Végre meg tud mozdulni. Hirtelen lép vissza a folyosóra, a szobája felé indul. A férfi egy szemvillantás alatt éri utol.

– Sajnálom, hogy ez történt. Kértelek, hogy várj, ne mozdulj!

– Semmi baj, semmi, már láttam ilyet máskor is.

Hazudik, a zavara nyilvánvaló, képtelen leplezni. Alexander morog.

– Simon urunk jobban megválogathatná az embereit. Súlyos vétség az őrséget így elhanyagolni.

– Nem őr volt.

– Nem?

– Nem. Az az ember, ma érkezett, a reggelinél láttam először, Simon asztalánál ült.

– Lehet, nem járok a közös reggelikre.

– A vacsoránál is ott volt, tőlem nem messze ült le.

– Nem láttam.

– Sosem nézel arra, ahol én ülök.

– Nem csak rád nem, egyetlen nőre sem nézek.

– Nem akarsz Márián kívül senkit észrevenni.

– Még nem, tényleg nem.

Újra a lány ajtaja előtt állnak. Alexander most néz először Júlia szemébe, mióta a lépcsőházból visszafordultak. Halványan mosolyog, szeretne valami szépet mondani.

– De ma este minden férfi észrevett téged, kisasszony. A hangod megbabonázott bennünket.

Júlia arca újra megszínesedik. Maga elé suttog, elnéz a férfi mellett.

– Miközben énekeltem, azért imádkoztam, hogy vegyél végre észre. Az est végén ajánld föl karod, kísérj a szobámhoz, beszélgess velem. Mindez megtörtént, csak a bátyám miatt. A halála miatt állunk a szobám előtt.

Júlia újra a könnyeit nyeli. A férfi magához húzza az enyhén vonakodó testet, átöleli, a vállát simogatja. Vigasztaló szavakat mormol.

– Sírj hát, sírj csak, a gyászhoz illik a sírás! Sírd ki magad, de azután meg kell nyugodnod! Bele kell nyugodnod abba, ami történt! Jó keresztény vagy, el kell fogadnod a csapást is! Rossz idők járnak házatokra, de Simon úrnak igaza van, a rossz időkre mindig jön jó.

Alexander utólag, napokkal később azt gondolja, itt kellett volna megállni, hátat fordítani, hagyni a lányt egyedül bemenni az ajtón. Nem hagyta. Helyette elkezdte csókolgatni a könnytől nedves orcákat, a levegő után kapkodó remegő ajkakat. S minél több csókot adott, annál inkább elhagyta az esze. Megfogadta korábban, amikor kiderült, hogy Simon házában napokat kell együtt tölteniük, nem lépi át ezt a küszöböt soha. Távol tartja magát a lánytól, mert nem adhat meg neki semmit abból, amit Júlia szeretne. Sem szeretet, sem vonzalom nincs a szívében. És most mégis maga után húzza Júliát a csupán a tűz parazsától megvilágított félhomályos szobába. Alexander igazából Máriát akarja. De ő nincs, és már rettenetesen szomjas, hát iszik... iszik abból a kupából, amelyik kéznél van. A lány szereti, még ha ő maga nem szeret, vágyat is alig érez. Csak haloványat, a korábbi izzó vágyaihoz képest semmit. De mégis, tíz éve van nő, aki a kedvére tesz. Hiányzik, és most itt van valaki, aki a szobájába engedte, hagyja magát vigasztalni. Lehajol, csókolni kezdi a felkínált szájat. Nem tudja, hogyan lehetséges, de sehol az a tapasztalatlan, tétova ajak. Ezt a nőt valaki az utóbbi egy-két hétben kitanította. Készségesen nyitja a száját, szégyentelenül táncba hívja a férfi nyelvét. Ügyesen simogat, utána elszökik, lehet kergetőzni, kifulladásig kutatni, keresgélni. A férfi agyában egy gondolat kúszik, nem hagyja békén, bár a nő mindent megtesz azért, hogy a fejét elveszítse. A vékony ujjak az inge résébe bújnak. Bőrét érintik, vágyának határait feszegetik... mégis képes megállítani a levegő után kapkodó lányt. Tenyerét az ingében kutató kézfejre szorítja, a másik keze a felhevült az arcon, a mellkasához vonja, belesuttog a sötét hajszálakba.

– Ki? Ki volt az, aki ilyen jól kitanított?

A nő egy szót sem szól, visszahúzza a kezét, most az inge ujjába kapaszkodik. Már nem a férfi szorítja magához a felhevült orcát, a lány bújik a férfi szemei elől a fehér ing redőihez.

– Kisasszony, kisasszony, ki mutatta meg, hogyan kell egy férfi vágyát felcsigázni? Hogyan kell csókot adni? Van még egy férfi?

– Nem, nem!

A tiltakozás heves, a nő végre elemeli az arcát. Felnéz.

– Nem, csak te!

– Akkor mi történt? Két hete megcsókoltalak, a szád egy szűz szája volt. Édes, de tudatlan. Most meg úgy viszonzod csókomat, mintha naponta órákig gyakoroltál volna. Mi történt?

Júlia a szégyentől egyre vörösebb.

– Csak miattad, miattad, hogy megkedvelj, hogy megszeress, tanácsot kértem. Hagytam, hogy valaki a tenyerembe csókoljon, megmutassa, mit csináljak, hogy neked jó legyen. És...

– Hagytad, hagytad, hogy egy másik férfi a tenyeredbe csókoljon? Még a kedvesem sem vagy, már megcsalsz?

– Nem, nem, mondom nem!

Egyre pirosabb, egyre nagyobb kínban van.

– Egy nő, egy nőtől kértem tanácsot.

– Istenemre kitalálom, tudom, ki az!

Ujjai Júlia gyönge vállába marnak.

– Mária! Képes voltál a volt a szeretőmtől tanácsot kérni!?

A nő egy szót sem tud kinyögni, megszégyenülten áll. A férfi szemében fájdalom villan, épp csak egy pillanatra. Júlia később már abban sem biztos, hogy volt-e, látta-e a fájdalmat tényleg. Mert Alexander arcára pillanatok alatt száll le valami végtelen nyugalom. Az érzelmek eltakarva. Magához rántja a gyönge női testet, úgy állnak megint, ahogy az erdőben álltak. A férfi mellkasához préselődik a lány háta. Júlia arccal a tűz felé fordítva áll. És most sem tud megfordulni, mert a férfi nem ereszti. Erővel tartja, suttog.

– Megbeszéltetek mindent, és megkérdezted? És ő elmondta, elárulta minden kis titkomat, titkunkat? –

– Nem, esküszöm nem, csak...

A férfi egyik tenyere a tiltakozó szájra tapad és folytatja.

--Kibeszéltetek? Azt hitted, megtanulhatod, hogyan kell a kedvemben járni? Hogyan szeretem, hogyan szeretem a nőt? Lehet, lehet, hogy te megkérdeztél mindent, a volt szeretőm pedig az árulóm lett. Kitudtad minden gyöngeségemet. Kitudtad, mit szeretek és hogyan! De sosem, soha az életben nem lesz olyan illatod, mint neki! Soha, soha az életben nem érzem meg rajtad az ő ízét. Soha, soha, akárhogy akarja ő, nem léphetsz a helyébe soha.

A nő a karjai között sír, sír újra, érzi a meg-megremegő testet, a kézfejére csurgó könnycseppeket.

--De tudod mit, magam leszek a tanítómestered! És jól figyelj, mert lehet, hogy ez az első alkalom, egyben az utolsó is! Hogy amit ma, most, itt tőlem, rólam megtudsz, ennyi jut belőlem egy egész életre!

Megfordítja a lányt, elereszti, az alig áll a lábán.

– Most! Most mond, hogy menjek! Még most megteheted! Kimegyek azon az ajtón, ha nem akarsz a tűzzel játszani! De, ha akarsz, jól vigyázz, mert te fogod magad megégetni, kisasszony! Nekem az, ha itt maradok, nem jelent semmit.

Merednek egymásra. A férfi először azt gondolja, Júlia meg sem fog szólalni. Most alázták porig és csak egy gyöngye nő, nem több. Meg sem fog szólalni és ő pillanatokkal később már kint is lesz, kint a hideg folyosón. De a nő erősebb, erősebb, mint aminek látszik. Megszólal és hihetetlen, amit mond, és ahogyan mondja. Pillanatok alatt sikerül magát összeszednie. Kihúzott derékkal áll, bár a hangja gyönge, amikor megszólal, de egyre határozottabb, egyre erősebb lesz, miközben beszél.

– Hibát, nagy hibát követtem el, amikor Máriát megkérdeztem. Bocsánatod meg sem érdemlem. De a szeretőd nem árult el. Hosszú könyörgés után annyit segített csak, annyit mutatott, amit az előbb te magad is észrevettél. Igyekeztem többet is megtudni, mert úgy vágyom rád, mint negyven napja éhező vándor egy szelet kenyér után. De az asszony szeret is, tisztel is téged. Nem árulta el semmilyen titkodat. Most sem tudok róla többet, mint tudtam akár egy hónapja. Igazából nem tudok rólad semmit. Ezért nem is értem, mi ez az őrület, ami elért? Hogy nincs nappalom, nincs éjszakám. Csak te jársz a fejemben. Veled ébredek és veled álmodok. Én sosem fogom azt mondani, hogy igen, menj ki az ajtón, mert megaláztál, mert nem szeretsz, nem kedvelsz, mert nem tisztelsz. Nem tudom azt mondani, menj el! De tudván tudom, nem mondhatom azt sem, hogy maradj! Egész életemben arra tanítottak, egyetlen férfinak adhatom oda magam majd, csupán a férjemnek. A férjem lenni nem akarsz. Én meg nem akarom, hogy az ízed, az illatod nélkül éljem életem. Lehet, hogy egyszer, nem többször, hogy a sors csak ennyit fog engedni. Egyszer, nem többször lehetek a tiéd, lehetsz egy pillanatra az enyém. Lehet, de nem tudok mást mondani, még ha megöl is a szégyen, hogy maradj!

Lángol az arca, könyörög a szeme. Szűz létére határozottan tudja, mit akar. Őt akarja. Egy nő eltaszította és a jó, vagy az is lehet, hogy a gonosz erők útjába sodorták ezt a lányt. Szép is, kedves is, akarja és vágyik rá. Hát ő sincs fából, nem mond nemet. Sebzett szívének, büszkeségének jól esik minden szó, a hosszú vallomás. Nem teketóriázik sokat, nekiesik a lánynak, mintha maga lenne a negyven napja éhező vándor. Vagy hát az is. Egy hónapja is meglesz, hogy a szeretője ajtót mutatott. Hát most van másik ajtó, amelyet neki nyitottak ki. Őt várják. Vadul csókolja a karjában tartott lányt. Két keze pedig olyan szégyentelenül jár-kel az karcsú testen, mintha nem is szüzet, asszonyt markolna. Szűz, egy szüzet ostromol, lassítania kell. Bár nem szerelmes, nem is szeret. Mégis, nem törhet ajtóstul a házba. Hát igyekszik innentől egy kicsit visszafogni magát, abban jó, Mária szerint.

– Nagyon szorítasz. – Júlia suttog.

– Ne haragudj!

Szorítja, hát persze, a volt szeretőjére gondol, úgy érzi, megőrül. Nem szabad, nem kell rágondolnia. A fenébe, ez a lány itt szép is, kívánatos is. Megérdemel egy kis gyöngédséget. Kedveskedni kezd legjobb tudása szerint. Nincs tapasztalata sok, egyetlen nőt ismert eddig. De megfogadja, kipróbál ezt-azt abból, amit az eddigi szeretője szeretett. A sokadik csók után megint megfordítja a lányt. Az egy csöppet tiltakozik, alig akar a szájától elszakadni. De azután hagyja magát, újra háttal áll. A férfi nekinyomja az ajtólapnak, két karját a feje fölé simogatja.

– Nem érinthetsz meg, míg meg nem engedem, addig nem! És így kell maradnod! Így, ahogy most állsz, háttal nekem. Játszunk kicsit! Én diktálom a szabályokat, nem mozdulhatsz, így maradj!

Így kezdi csókolni a füle tövét, a nyakát, a tarkóját. Lassan, hosszan, kitartóan, finoman. Gyöngéd csókokkal, óvatos kis harapdálásokkal kényeztet. Nem hiába. A lány egy idő után minden újabb kis kínzásba, érintésbe beleremeg. Nyögdécselve tűri, hogy a férfi szája végigkóstolgassa. A gerincoszlopát érő minden apró csókot az egész testében érez. A bőrén, a bőre alatt vágyteli bizsergések hullámzanak végig. Megfordulna, de a férfi még nem hagyja. Most már a kezeit is bevetette. Júlia érzi, hogy Alexander a ruháját tartó oldalsó zsinórokat kezdi fűzögetni. De a fűzés időnként megszakad. És olyankor nem csak a forró ajkakat érzi magán, hanem a hosszú ujjakat, az erős tenyeret is. A férfi hozzáér a melléhez, a hasához, lesimogatja róla a fölső ruhát. Megfordítja, magához húzza a lányt, a hajába suttog.

– Maradjak?

– Kérlek, kérlek.

Júlia a száját nyújtja, szeret csókolni. Csak nem rég kezdte, de szeret. Hát hagyja csókolni, hagyja és viszonozza. Majd átveszi irányítást, szeret irányítani, szereti, ha szeretőjét terelheti. Nyelve a lány szájában. Abban a ritmusban húzza, tolja, ahogyan önmagát a lenti ajkai közt húzná, tolná. És a lány ugyan szűz, mégis fölkavarja a mozdulat. A vágy karmai között vergődik egyre jobban, egyre mélyebben. Néhány hete elgondolni sem tudta volna, hogy egy férfinak ilyesmit megengedjen. Hogy a szájával, a kezével így kínozza, mert szinte kínzásnak érzi. Mert, ha fél is, ha reszket is az ismeretlentől, ugyanakkor állandó késztetést és sürgetést érez. Nem tudja, mi hiányzik, mit akar, csak azt tudja, hogy minden pillanat és mozdulat olyan ösvényre tereli, melyről immár lehetetlenség visszafordulni, lehetetlenség megálljt kiáltani. Lehetetlen megálljt kiáltani, pedig a férfi ujjai az ölébe simítanak. Alexander torkát nagyon mély, nagyon elégedett hang hagyja el. Ujjai még bátrabban, lelkesebben mozdulnak.

– Kisasszony, kisasszony, az élet vize, amit itt rejtegetsz, egy patak! Nem is egy patak, egy gyors sodrású folyó, bele kell, hogy vesszek!

Istenem! Csupa nedvesség ez a lány, nincs értelme jobban előkészíteni!

Fölkapja, az ágyhoz viszi, mellé fekszik, újra a szájába csókol, míg lent kapkodva fűzi saját nadrágja zsinórjait. Végképp megőrült, egy pillanatig sem tud várni. Erős, határozott mozdulattal tolja magát a lány ölébe, s látja, jól látja, az alatta fekvő fiatal nő arcán fájdalom fut át. Látja a sikolyra nyíló ajkakat. Erős ajkait Júlia ajkára szorítja. A sikoly elfojtott hangjai belevesznek saját szája barlangjába. Nem mozdul, majd belepusztul, de megáll. Mély csókokkal, simogató kezével próbálja a lányt visszaterelni az ösvényre, amelyről a fájdalom lebillentette. Hosszú idő telik el, mire érzi, az izmok újra felengednek, nem kifelé tessékelik, de újra várják. Hát ilyen, ilyen érzés elvenni egy leány szüzességét, fájdalomban, vérben megérkezni egy útra, ahol előtte eddig még senki nem járt. Lassan, óvatosan mozdul néhányat.

– Fáj még?

Júlia nemet int. Aztán tétova halk szavak.

– Kicsit, nem élesen.

– A szüzességed, kisasszony, immár visszavonhatatlanul az enyém.

Elpirul.

– Ezt akartam.

A férfi megcsókolja, pillanatok alatt izzik föl újra a vágy mindkettejükben. Alexander mozogni kezd. Korábban úgy tervezte, nem nagyon fog figyelni az alatta fekvő nőre. De az előző tíz év, amit a szeretőjével töltött, beleégette a figyelmet. Az odafigyelést a másikra. Így végül úgy kezd mozdulni, ahogy Máriában is szokott, elemeli a felső testét, látni, jól látni akarja az arcot, a rajta hullámzó érzéseket. Látja, hogy a fájdalom enyhült, talán elmúlt és látja a vágy érkeztét. Az apró, szép vonalú fülhöz hajol, belesuttog.

– Emeld meg a lábad, fogd a derekam köré, jobb lesz úgy, még jobb! Ne kéresd magad!

Júlia zavarban van, még csak tanuló, nem mestere a szerelemnek, zavarban van, de még ezt is jó nézni. Alexander nem tudja miért, de élvezi látni a gyönge nő tétovázását, vonakodását. Mosolyogva unszolja a lányt.

– Ne szégyenkezz, engedd vezetni magad, tedd, amire kérlek!

Szót fogad, végre. Jó lesz. Most éri el egészen. Hosszan, mélyen tud belélökődni. Már az első mozdulatával is. Látja, hogy a nőt elérte, legmélyére hatolt, az első kemény lökése olyan most, mintha hamvadó tűzkupacra rádobnának egy újabb hasáb fát. A szétpattanó szikrák, a feléledő lángnyelvek, a perzselő hő. Mozogni kezd, először tudatosan nyújtva az időt, az élményt, majd egyre öntudatlanabbul, egyre erősebben löki magát az asszonyi ölhöz. A hangok, a szagok, az illatok, amelyek körülveszik, ha nem is teljesen megszokottak, de ismerősek, kellemesek. Így maga számára is váratlanul, gyorsan, hevesen érkezik haza, talál otthonra újra. A gyönyör úgy taglózza le, ahogyan csak ritkán szokta, öntudatlanul, süketen, vakon fekszik a nőn. Hosszú idő telik el, az orrába újra bekúszik Júlia bőrének illata, meghallja a még mindig heves zihálást a fülében. Lassan újranyíló szeme karcsú ujjakat lát végigsimítani a vállán.

– Agyonnyomlak.

Heves tiltakozás.

– Nem, nem, jó érezni a súlyodat.

Marad kicsit, de azután csak oldalra gördül, kétszer olyan nehéz lehet, mint ez a leányzó itt.

– Mennem kellene. – mormogja.

A tiltakozás, ha lehet, még erősebb.

– Ne, ne, kérlek maradj, messze még a hajnal!

És akkor követte a második nagy hibát, mert maradt. Maradt, s a leány szemébe nézett. Látta a könyörgő szemeket, hagyta, hogy a vékony ujjak az arcába simítsanak. Hagyta, hogy a lány végighúzza ujjait a szemöldökívén, az arccsontján, az ajka vonalán. Hagyta és közben közelről látta a megváltozó tekintetet, a szemekbe kiülő szeretetet és végül az újból feléledő vágyat és maradt. És hagyta, hagyta, hogy minden újrakezdődjön. Talán két órát is eltöltött a lány karjai között. És csak utána ment el. És amikor elment, az ajtóból még visszanézett az alvó nőre. És újra visszalépett, s betakarta. És jól látta a vérfoltot az ágy közepén, jól látta a lányt borító hosszú ing gyűrődéseit, foltjait. És jól látta a kisimult arcot, a nyakon, vállon hullámzó tincseket. Jól látta a szép vonalú karokat, a meztelen lábszárat. És arra gondolt, hogy szerencséje van, mert mégsem kellett sokáig éheznie. Úgy látszik, ha Mária nem is akarja, nem is akarja igazán, de ez a lány igen. És arra is gondolt, hogy jó, hogy közel a két vár egymáshoz, mert bár Júliának nem mondta még, de ez az éjszaka talán mégsem az egyetlen éjszaka lesz kettőjük között. Bolond lenne, ha nem használná ki a kínálkozó lehetőséget. Olyan szeretője lehet így, melyet nem talál minden bokorban. Szép és kedves, odaadó és hűséges, csak az övé, nem kell rajta osztozkodni senkivel. Odaadta magát anélkül, hogy feltételeket szabott volna. Mert feltétel nélkül szereti. Ezt látta meg, ez tetszett meg neki. Ezért maradt és nem bánta meg. Hosszú lesz, míg úgy összeszoknak, míg úgy összeszokhatnak, ahogy szeretők összeszokhatnak, de kivárja. Ha pedig Mária meggondolná magát, a féltékenység visszahozná, majd lenne valami. Majd akkor dönt, most kár ezen rágódnia. Bele kell nyugodnia a helyzetbe és örülni kell annak, hogy van, akit öleljen. Mosollyal a szája szélén alszik el. Szép napja volt, újra.

(folytatjuk)