(ki/szét/el)szakítva 9. részlet

Ha a férfi megáll, hagyja békén pihenni, azt gondolja, kész, vége. De Simon újrakezdi. Nem, nem is újra... csak folytatja. Egyre magasabbról, egyre magasabbra. Melegszik, lángol, ég. Eltűnik a világ. Eltűnik a szoba. A férfi, a férfi szája, nyelve csak a valóságos. Amikor Anna az út végén összeomlik, Simon kedveskedései is véget érnek.


(Folytatás)

– Biztosan emlékszel, hogy a karácsonytól újévig tartó vígság időszakát Mária és Károly nálunk töltötte...

Simon hirtelen nem tud mit kezdeni a mondattal, azóta eltelt több, mint három hónap, meg azután, mi köze lehet Károlynak és Máriának az ő ágyukhoz?

– Mária mondott valamit? Megosztotta veled ágya titkait?

– Nem! Vagyis mondott is ezt-azt, de más is történt... Egy délután, amikor úgy tudtam, sem Mária sem Károly nincs a várban, urammal kilovagoltak... akkor délután eszembe jutott, hogy a hosszú téli napokon varrhatnék egy ruhát valamelyik anyagból, amit a kisszobában, Mária volt szobájából nyíló kisszobában tartunk az egyik ládában...

– Az első asszonyom kapta azokat az anyagokat tőlem.

Anna fölnéz, szeme mentegetőző, kapkodva szól.

– Igen. Igen, de uram maga biztatott, hogy használjam volt asszonya holmijait. A ruháihoz nem akartam nyúlni, de az anyagok közül, gondoltam, megvarrok egyet. Azzal nem bántalak meg!

Simon nagyot nyel. Hangja rekedt, amikor megszólal.

– Nem, nem bántasz meg vele.

Nézik egymást. A férfi arra gondol, megértőbb asszonyt keresve sem találhatott volna, az asszony pedig arra, a férfi az utóbbi hónapokban egyre könnyebben hozza szóba első asszonyát, és ez jó.

– Folytasd!

– Bűnt követtem el.

– Bűnt!?

– Ahogyan ott válogattam, kinyílt az ajtó. Megörültem, hogy Mária visszaért, és majd lesz kivel megbeszélnem, melyik anyag megy leginkább a hajam, a szemem színéhez, de Mária nem egyedül volt. Károly is... együtt jöttek a szobájukba.

A férfi kezdi sejteni a folytatást. Összeráncolja a homlokát. Hangja feddő.

– Szólhattál volna, hogy ott vagy!

– Nem! Nem szólhattam. A két szobát elválasztó ajtó félig volt csak behúzva, ahogy beléptek, egyből megfordultam, rájuk láttam, szóltam volna, de hangomat szegte a látvány... Mária... Mária ruhája már meg volt bontva... fölül, az összes szalag, masni, kibuggyant telt melle. Már úgy léptek a szobába, hogy a másikon kívül nem láttak, nem hallottak semmit.

– Hm.

– Nem szólhattam, de később egyre jobban bánni kezdtem, hogy ott maradtam.

– Eltarthatott vagy egy órát!

Anna bólint, hangja mentegetőző.

– Nem láttam... nem láttam sokat, de láttam testvéred arcát, ahogyan örül, ahogyan élvezi a férje kedveskedéseit.

Elhallgat.

– A kedveskedéseit!?

Simon belsejét féltékenység szorongatja.

– Olyanfajta kedveskedésre vagy éhezve, amit Károly tett meg asszonyának!?

Anna Simon mérgét, sértett férfibüszkeségét látva mentegetőzni kezd, kapkodva beszél.

– Nem! Nem! Bocsáss meg! Most megbántottalak. Pedig nem érdemled meg. Jobb férjet, mint te vagy, nem kívánhatnék magamnak! Ezt a fajta kedveskedést már többször megpróbáltad velem elfogadtatni, de én, én mindig nemet mondtam rá.

Simon már tudja, milyen kedveskedést leshetett meg szégyenkező asszonya.

– Kétszer. Csak kétszer próbáltam úgy a kedvedre tenni, hogy megállítottál.

Nézi Anna arcát erősen. Valami az eszébe villan. Újra a homlokát ráncolja.

– Egy hónapja, annyi sincs, hogy újra megpróbáltam megízlelni az öledet. – Nézi, nézi merőn, hangjában enyhe vád. – Megpróbáltam a számmal, a nyelvemmel a kedvedre tenni. Nem hagytad. Eltépted fejem, pont úgy, mint az első napokban, amikor először vesztettem eszemet az öledet fürdető ujjaidtól. Most pedig kéred. Több mint három hónapja láttad, azóta vágyol rá. Egy hónapja mégis elutasítottál.

Anna szája széle reszketni kezd, pár pillanat, és a könnyeit fogja nyelni. Simon nem akarja, hogy az éjszaka könnyárba fulladjon. Hirtelen dönti hanyatt asszonyát. Csókolni kezdi. Szája a száján, keze a mellén. Időnként félbehagyja a csókot, a kifulladó, vágy karmai között vergődő asszonynak kérdéseket tesz föl. Minden egyes igen, minden egyes bólintás, minden egyes beletörődő nyögés után újra csókolja, a végtelenségig izgatja.

– Meglested a testvéremet?

– Károlyt, aki asszonya ölét kóstolgatta?

– Nyelvével, szájával a nővéremet hegyekre terelte?

– Láttad? És láttad, hogy jó?

– Megkívántad!? Megkívántad? Szeretted volna, ha Károly szája a te öleden kalandoz?

– Nem! Nem!

– Az én számat szeretted volna az öleden érezni?

Anna csak fölnyög, a száját nyújtja, Simon újra megcsókolja.

– Egy hónapja megtudhattad volna, tényleg asztalom egyik finom fogása-e, ha nyelvem kibontja szirmaidat, belenyal nektárjaidba, de nem kértél belőle. Mi történt még abban a szobában, Anna?

Az asszony újra fölnyög, Simon nem tudja, hogy a hanggá nőtt vágytól-e, vagy a szégyentől. Azután Simon gondolatai között világosság gyúl. Tudja már, mi riasztotta el az asszonyát attól, hogy hasonló kedvességet tőle egy hónappal ezelőtt elfogadjon.

– Anna! Anna!

– Láttad, végignézted, ahogyan a nővérem hasonló szeretgetéssel válaszol!? Láttad, ahogyan Károly férfiassága eltűnik a nővérem szájában? Láttad a cirógató nyelvet, a merevséggel csókolózó ajkakat?

Fölsőtestével az ágynak szögezi, mély kútként sötétlő szemei megtiltják Annának, hogy a szégyentől menekülve lecsukja szemeit.

– Uram megszégyenít.

A férfi nézi tovább merőn.

– Egy hónapja, az elején, néhány rövid pillanatig élvezted nyelvem lágyságát, de azután arra gondoltál, az én ágyamban is annak kell következnie, amit Mária ágyában láttál. Elfogadni van kedved, viszonozni nincs? Megígértem neked valamit! Megígértem, az első együtt töltött éjszakánkon! Hogy az én ágyamban fájdalom többé nem érhet. Sosem fogok rád erőltetni semmit, amire nem vagy kész! Tíz éve még engem is nehezen lehetett volna rávenni, hogy egy női ölet a számmal kényeztessek. De ma! Ma, most, itt megteszem! Élvezetből! És mire végzek mézed kóstolgatásával, olyan kemény leszek, meglátod! Meglátod, mekkora vággyal tölt majd el, ha a számat az öledhez engeded.

Asszonya könnyezik. Cseppek gurulnak az arcán.

– És tudom, eljön az az idő is, mikor szád meleg barlangja úgy fogad be, ahogyan ez az alsó, forróságban fürdő, gyöngyöző, készséges barlangod! Örömmel.

Sír, sír mégis, de aligha sír sokáig!

Simon a hanyatt fekvő asszonya lábai közé térdel, ujjai bilincsként kulcsolódnak a keskeny csuklók köré. Az összekapcsolódó kezeiket az erőtlen nő feneke alá csúsztatja, csípőjét felfelé emeli.

– Nem! Ne!

De Simon most hajthatatlan. Megmutatja. Azért is. Egy pár pillanatig erővel. Azután, ha Anna már megadja magát, majd elengedi a fogvatartott kezeket. Most még nem. Könnyedén emeli a női csípőt felfelé, összekapcsolt csuklójuk a tálca, melyen a világ egyik ínyenc csemegéje fekszik. A legizgatóbb, amit férfi szájával kóstolhat.

– Kérlek! Kérlek! -- Anna hangja esdeklő.

– Erre kérsz!?

Sasként csap a zsákmányra. Csókolni kezdi asszonya lenti ajkait. Erős nyelve bejárja az összes hajlatot. Végére sem ér a céltudatos sétának, amikor az alatta fekvő testből elszáll minden erő, egy lágyan elomló nő fekszik Simon karjain, ide-oda suhanó nyelve alatt. Folytatja. Kóstolgat, nyalogat, százszor, ezerszer, ugyanúgy, ugyanott, kicsit mellette, kicsit körülötte. Nagyon kell figyelni... asszonya minden rezdülését, az utat, ahol éppen tart. Mikor, hová tegye a nyelvét, meddig maradjon? Néha hosszú pillanatokra megáll... ilyenkor csak meleg leheletében fürdeti az egyre érzékenyebb bimbót, a bíbor kapukat. Hallja az öröm, a kéj hangjait. Azután a második pihenőnél gondol egyet, megkeresi az asszonya enyhén nyitott, levegő után kapkodó száját, csókolni kezdi. Csókolja úgy, hogy pillanatokkal korábban még lent kedveskedett. Csókolja, ízlelgeti, szája barlangjába nyal, játszik a nyelvével.

– Na milyen!? Milyen az ízed, szépségem!? A lenti nedvességed, ízed, milyen a számon, Anna?

Az asszony még mindig a korábbi élmények hatása alatt áll. Lágy és elomló, gyönge, és nem a földön jár.

– Kicsit... kicsit furcsa.

– Rossz? Undorít?

– Nem. – leheletszerű válasz.

– Engem vággyal tölt el a szagod, az ízed. Az ízed megedzi a kardomat, Anna!

– Mikor? Mikor jössz hozzám? Mikor teszed azt a kardot a hüvelybe, én uram?

– Ne sürgess! Az időt én szabom meg! Azt a kardot csak akkor kapod meg, ha megtanultad, hogy Károly nyelve, szája nem ér többet az enyémnél!

– Tudom, tudom!

A férfi fölnevet.

– Dehogyis! Dehogyis tudod! Jó, ha félúton vagy a tudásig! A mai napot megemlegeted, drága asszonyom! Addig abba nem hagyom, míg meg nem adod magad! Míg azt nem érzem, hogy kiszáll belőled minden gondolat! Míg olyan könnyű nem leszel, mint egy hópihe!

Azzal újra kényeztetni kezdi. És lassan, de biztosan megtörténik, amit a férfi előre jövendölt. Anna kiürül. A hihetetlen forróság, mely az ölét fürdeti, kiéget belőle minden gondolatot. Átadja magát a férfinak, átadja magát az élménynek. Nem számolja, hová jut, és hányszor. Ha a férfi megáll, hagyja békén pihenni, azt gondolja, kész, vége. De Simon újrakezdi. Nem, nem is újra... csak folytatja. Egyre magasabbról, egyre magasabbra. Melegszik, lángol, ég. Eltűnik a világ. Eltűnik a szoba. A férfi, a férfi szája, nyelve csak a valóságos. Amikor Anna az út végén összeomlik, Simon kedveskedései is véget érnek. Annát minden ereje elhagyja, majdnem öntudatlanul fekszik Simon karján. Széttárt öllel, széthulló tagokkal, csukott pillákkal. Elszundítana.

– Elfáradtál! Legszívesebben aludnál! De belepusztulok, ha nem ölelsz körbe!

Anna alig tudja kinyitni a szemeit, az arca mellett ott van Simon arca. Élénk, cseppet sem fáradt, kutatja, nézi, akar valamit. Pillanatok múlnak. És az történik, ami szokott... A férfi nézésétől Annában újra fellobban a vágy szikrája. Azt hitte, napokba telhet, mire újra megéhezik, és most megint várja a férfit, sóvárog az öle után. Szája kiszárad.

– Valami különlegességre vágyol?

Simon tekintete tűzben égő parázs.

– Asszonyom egyre jobban megismeri ízlésemet! Igen! Igen, valami különlegeset szeretnék!

– Hogyan? Hogyan tegyek a kedvedre?

A füléhez hajol. Elsuttogott kérések... Neki megteszi. 

(folytatjuk)