11. fejezet
Aznap este vacsora
után nem együtt térnek vissza a szobájukba. Simon az asszonyát
előreküldi. Beszélni akar még egyszer Henrikkel és nem szeretné,
hogy asszonya akár egyetlen szót is elkapjon a beszélgetésből.
Meg azután más oka is van. Hagyja asszonyát egyedül mosakodni,
lefekvéshez készülődni. Nem hozza zavarba azzal, hogy végignézi.
Majd egyszer... Talán egyszer lesz olyan, hogy végignézheti...
szeretné.
Izgató, nagyon izgató látni, ahogyan egy asszony tisztálkodik, karcsú ujjaival végigsimít a saját testén. Végigsimít a nyakán, a hófehér karjain, megmossa a telt halmokat. Víz csorog végig a gömbölyű melleken, a puha hasfalon... Azután a lábak. Két karcsú boka, két erős vádli, szépvonalú térdek, mennyekbe repítő combok. A karcsú ujjak, amik az asszonyi ölbe simulnak, lassan mozognak, incselkedően, izgatóan lassan... De ő nem nyúl hozzá, csak nézi, nézi. Vágyat érez, sürgetőt, keményet, de nem megy oda, nem érinti meg, vár. Várja, hogy a mosakodás végeztével mezítelenül hozzásétáljon, felkínálkozzon...
Izgató, nagyon izgató látni, ahogyan egy asszony tisztálkodik, karcsú ujjaival végigsimít a saját testén. Végigsimít a nyakán, a hófehér karjain, megmossa a telt halmokat. Víz csorog végig a gömbölyű melleken, a puha hasfalon... Azután a lábak. Két karcsú boka, két erős vádli, szépvonalú térdek, mennyekbe repítő combok. A karcsú ujjak, amik az asszonyi ölbe simulnak, lassan mozognak, incselkedően, izgatóan lassan... De ő nem nyúl hozzá, csak nézi, nézi. Vágyat érez, sürgetőt, keményet, de nem megy oda, nem érinti meg, vár. Várja, hogy a mosakodás végeztével mezítelenül hozzásétáljon, felkínálkozzon...
– Mi jár a
fejedben, Simon!? Olyan képet vágsz, mint aki most készül
belenyalakodni egy tál aranysárga mézbe!
Henrik lép az
asztalához, kihúzza a széket, letelepszik. Simon lustán
elmosolyodik.
– Egy tál méznél
is jobb, ami a szobámban rám vár!
– Legyen igazad!
Hosszan hallgatnak,
bele-beleisznak a boraikba. Simon szólal meg hamarabb.
– Mondd el még
egyszer!
– Már mindent
elmeséltem!
– Hallani akarom
újra! Hátha valamit félreértettél!
Henrik fölsóhajt
– Mindenben
megállapodtunk. Visszafogott volt. Színjózan, kezdetben
legalábbis. Kibővítettük a megállapodást. Az erdővel. Aláírta.
Bort töltött. Ittunk. Újratöltött. Többször is. Kezdtem
fölengedni... Azután egyszer csak átnyúlt az asztal fölött.
Markába fogta a kupát. Lassan, a szememet nem eresztve maga felé
húzta. Előbb még azt gondoltam, újra tölteni akar, de nem.
Valami utánozhatatlan vigyorral az arcán beleivott, kiitta a
maradék bort, ami még a kupában volt. Nézett erősen és a kupát
a markába gyűrte, Használhatatlanná tette. Fölállt. Szó
szerint ezt mondta; üzenem uradnak, hogy pechje van. Olyan férfivel
húzott ujjat, aki szeret más kupájából inni. Fölnevetett.
Sátáni kacaj volt. Egy hirtelen mozdulattal a kupát a sarokba
vágta. Fölálltam. Azt mondtam neki, hogy halott ember, ha uram
asszonyát illetni meri. Szerződés is köti! Csak nevetett. Azt
mondta, egy kis használat még egyetlen asszonynak sem ártott meg.
A tiéden sem fog meglátszani, hogy másik férfinek sikerült a
szerszámát belédugnia. Közelebb hajolt, suttogott. Azt mondta,
sosem tudhatja majd urad, mikor történik meg, holnap, holnapután,
egy év múlva. De egyben biztos lehet! Enyém lesz asszonya a tudtán
kívül, egyszer, valamikor! Átfutott rajtam, hogy a szerződést
összetépem, eljövök, de azután arra gondoltam, az hogy nem tör
a birtokra, nem tör életre, már az is nagy előrelépés. Ennél
többre nem számítottunk.
Összenéznek,
sokadszorra. Újra Henrik szól.
– Nem bántad
meg? Minden ellenére, Konrád ellenére, az üzenete ellenére!?
Biztos lehetsz benne, hogy megteszi! Hogyan tudsz majd utána élni
vele, asszonyoddal!?
– Nem lesz baj!
Nem kell őt féltenem! Nem igazán kell!
– Te is tudod,
hogy ez nem igaz! Ha te akarnál Konrád várába bejutni, neked is
sikerülne! A kapu nyitva, emberek jönnek-mennek. Nem
ellenőrizhetünk személyesen mindenkit! Felveszi egy fuvarozó
paraszt ruháját, és már bent is van! Hadsereggel nem menne
semmire, de egyedül bármikor. Igenis asszonyod közelébe juthat,
ha akar! És hogy akar, abban biztos lehetsz! Meg azután, a helyében
nem is próbálnék a várba bejutni. Könnyebb lenne a váron kívül
elkapni az asszonyodat egy fordulóra!Aligha tudod megakadályozni,
hogy Anna kitegye a lábát a várból.
Simon összehúzott
szemmel hallgatja Henriket.
– Nekem
drukkolsz, vagy neki?!
Farkasszemet
néznek.
– Kételkedsz a
hűségemben?!
Simon csak
pillanatokkal később szólal meg, fürkésző tekintete barátivá
szelídül.
– Soha! De az
asszonyomat nem kedveled!
Henrik elkapja a
szemét, a kezében tartott kupa borra néz.
– Nem kerültem
úgy a hatása alá, mint te! Szerintem, érdemtelen arra, hogy egy
ilyen férfi mellett éljen, mint te! Jobbat is kaphattál volna!
Simon próbálja az
emberét megérteni, a kitörni készülő haragot pedig
visszafojtani.
– A családja
elszegényedett, akármelyikünkkel megeshet, hogy birtokainkat, így
vagy úgy, elveszítjük.
– Nem az a baj,
hogy a házasság nem növeli vagyonodat! – Henrik újra Simonra
néz – Én úgy látom, ez a nő a nyakadba akaszkodott,
kihasználta a lovagiasságodat. Már a kunyhóban, amikor Konrád
megtámadta, rá kellett, hogy jöjjön, ki a támadó! Azután az
éjszaka! Azon az éjszakán elbűvölt, hogy reggel elvedd!
Simon Henrikre
mered. A lovag egyre rosszabbul érzi magát ura tekintete alatt, de
nem hátrál meg, nem süti le a szemét, nézi ő is Simont hosszan,
határozottan.
– A legjobb
emberem vagy! A barátom! Komolyan hiszed, hogy nem szabad
akaratomból mondtam ki azokat a szavakat!? Boszorkánysággal
vádolod az asszonyt, aki a feleségem lett?!
Henrik képtelen az
egyenes válaszra, maga sem tudja, mit gondoljon. Néha biztos benne,
hogy az asszony egy égetnivaló boszorkány, néha pedig maga is
szánalmat érez iránta. Olyan szánalmat, mely előhívja belőle a
férfit, aki védeni akar.. Csak hallgat, nézik egymást Simonnal.
Simon szólal meg végül.
– Menj el a
papunkhoz! Beszélgess vele!
– A papunkkal!?
Ugyan miről?
– Mondd el a
gyanúdat!
Henrik zavarba jön
– Nem akarom én
feketíteni asszonyodat! A gyanúmat neked mondom, mert a barátom
vagy és az uram is!
Simon föláll.
Részéről vége a beszélgetésnek.
– Menj csak el!
Parancsolom! Meséld el a papunknak, mit gondolsz! Holnap! Már
holnap keresd föl! Ez parancs!
Otthagyja a döbbent
férfit. Magában mosolyog. Holnap már egy egészen új Henrik ül
majd mellette. Egy egészen új! A ragaszkodása, a hűsége a régi
lesz!
Percekkel később
a szobájánál áll. Egy elgondolkodó pillantást vet a nővére
ajtajára. Sem Mária, sem Károly nem jelent meg a vacsorán. Egy
szolgálóval fölvitetett egy tálca ennivalót Mária szobájába,
és jobbulást kívánt. A szolgáló szerint Mária tényleg ágyban
lehetett. Mezítláb, alsóruhában nyitott ajtót, és piros volt,
mint aki lázas. Simonra nevethetnék tör, ahogy a szolgáló aggódó
tekintetét látja. Lázas! Ha Károly is ott van, ahol Mária, az a
láz tényleg komoly lehet. Mosolyog. Ha van egy kis szerencséjük,
a nővére újra boldog lesz. Kár lenne egy ilyen életrevaló
asszonyt visszaengedni az apácák közé. Nem neki való az az élet.
És kár lenne a birtokokat az asszonnyal együtt az egyháznak
átengedni.
Csönd van. Az
egész háza elcsöndesedett. Simon benyit a szobája ajtaján. Az
asszony az ágyban, a takaró alatt, ingben, ahogyan szokott. Simon
újra elmosolyodik. Szótlanul kezd vetkőzni, de ahelyett, hogy
mezítelenül Anna mellé feküdne, hozzáfog annak, amit
eltervezett, fölrázza a vánkosokat, az ágytámlához halmozza
őket. Ülve marad, a párnának dől. A takarót az öléhez
igazítja. Néhány hónap, és majd nem teszi, de Anna most még nem
szokta meg a látását. Nem akarja zavarba hozni. Most ez nem célja.
Ül. Mosolyogva nézi Anna hátát.
– Ha arra vársz,
angyalom, hogy urad melléd bújjon, magához édesgessen, akkor
hiába vársz!-súgja a keskeny hátnak, a sötét hajfonatnak. –
Felém kell fordulnod, ide kell jönnöd!
Csönd. Nem mozdul.
Ébren van pedig. Látja a szuszogásán. De meglepte, erre nem
számított. Még nem tudja, hogy a szeretkezésben a legjobb, hogy
sohasem, szinte sohasem egyforma. Nézi erősen, még mindig csak a
hátát. Végre, Anna megfordul. Lassan. Az arcbőr sötétlik.
Asszonya szégyenkezik, zavarban van. Simon erős marka a gyönge
csukló köré fonódik. Mosolyog.
– Gyere! Gyere
ide!
Anna zavara egyre
mélyül. Maga alá húzza a lábát, fölül. Végigfut a tekintete
a férfias arcon, a hívogató szemekbe néz. Nem tudja hosszan
nézni, a férfi mellkasára kapja a tekintetét. Erős. Izmok
mindenütt. Kemény. Jó nézni. Jó hozzábújni. Ezt már tudja.
Sóvárgó bizsergést érez a mellében, attól, csak attól, hogy
nézi, attól, hogy elképzeli, a saját bőre a férfiéhoz ér.
Újra fölnéz... Simon szeme... hívja. A csuklóját már
elengedte, Anna nem tudja, mikor. Újra lenéz, most a férfi ölére.
Amikor rájön, mit bámul, még inkább zavarba jön, visszakapja a
tekintetét a férfi arcára. Az arc most komoly, a hang határozott.
– Nem rejtegetek
a takaró alatt semmit. Semmit, ami bántásodra lenne!
Anna még mélyebben
pirul el.
– Tudom. --
súgja.
– Akkor, gyere!
Gyere ide!
– Nem tudom, nem
tudom, hogyan kell...
A férfi mosolya
végtelen.
– Sokféleképpen
lehetne. De most csak azt szeretném, ülj az ölembe, hogy elérjük
egymást, hogy csókolhassalak. És ha eleget csókoltalak, eleget
csókoltál, leveszem az ingedet, és ha levettem az ingedet, a
kezemet majd a melled köré simítom, így ülve majd elérem a
hátad ívét, a fenekedet, melynek kereksége vetekszik a melled
kerekségével. És végül, ha te is akarod, ha úgy érzed, eljön
a pillanat, az ölembe ülsz majd, könnyedén. Gyere!
Anna úgy kap
levegő után, mintha most ért volna a lépcső végére, és a
szobaajtó előtt állna. Nézi a férfi felényújtott karját.
Megfogja, belékapaszkodik, hagyja, hogy Simon maga felé húzza, és
kiköt, kiköt az ölében. A férfi egy csókkal fogadja, egy
szédítő, fullasztó, mélyen megérintő csókkal. Anna
megszédül. Adni szeretne. Ízlelgetni, szeretgetni kezdi a férje
nyakát, bársonyos nyelvét Simon bőréhez nyomja. Nyalakszik, mint
egy kismacska, miközben vékony ujjai a férfi hátán kalandoznak.
Egyre jobban belejön. A mozdulatsor kezdetben kiszámított, de a
kiszámítottság szűnőben. Ami történik, neki is jó, élvezi az
enyhén sós ízt, a kemény kötésű testet. Simon meglepődik.
Kényeztetni akart, most őt kényeztetik. Váratlan és finom.
Karjaival átfogja a nőt, egészen magához húzza, hagyja hatni a
varázslatot. Anna sóhajai... mintha nem ő kedveskedne, mintha őt
kergetné valaki fölfelé. Igen, élvezi, akarja. Őt, a férjét.
Simon egy idő után úgy dönt, továbblép, már várakozásképtelen.
Megoldja a szalagot asszonya alsóruháján, kicsit eltolja magától
Annát, aki a szemeit nyitja. Simonra bámul, itt sincs, ki tudja,
honnan jön vissza. Ellenkezés nélkül tűri, hogy Simon a
vállairól az anyagot lehúzza, a derekára gyűrje, előbukkannak a
telt mellek. A férfira a látvány most is úgy hat, mint öt napja
az erdőben. Mennyországban érzi magát. Meleg, puha, élettel
teli, és immár az övé. Anna. Szeretni kezdi ma is, mint tegnap,
mint az eljövő holnapokon.
(folytatjuk)
(folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése