(ki/szét/el)szakítva 11. részlet

15. fejezet

Másnap már gyakorolnak. Kialakul, hogy Anna is fölkel korán, még a közös reggeli előtt egy órával. Simon a reggeli vadulástól vágyakozni kezd, időnként az ágyban kötnek ki. Lehetetlenség, hogy ne így legyen, hiszen Konrádot kell játszania. Váratlanul tör asszonyára, ahogyan háttal ül, áll, tesz-vesz, ágyában fekszik.

Eljátszanak egy csomó lehetséges támadást, próbálgatják, hogyan lehetne visszavágni, és mikor.
Elő lehet-e venni a tőrt feltűnés nélkül, és mikor lenne a legjobb? Hagyni kellene a támadót belemelegedni az erőszakba, vagy az elején kellene megállítani? Próbálnak, tervezgetnek. Hamar megállapodnak abban, hogy csel nélkül Anna tehetetlen Konráddal szemben. Simon erejével sem lehet, képtelenség szembeszállni. Tervezgetnek, próbálgatnak.

Simont mindez felizgatja, egy asszonyra kell vadásznia, még ha ez a vadászat csak tettetés is. A feladatot nagyon komolyan vevő, összeszorított foggal küzdő asszonya vadító. A férfi határozottan élvezi, hogy ő az erősebb, ő a gyorsabb. És élvezi, amikor a felhevült, legyőzött asszonyi testet ágynak döntheti. Játszanak egy kicsit egymással...

Simon amúgy az egészet játéknak veszi. Konrád sosem fog az asszonya közelébe kerülni! Ha mégis? Nem hisz abban, hogy Anna ellenállhat, de igyekszik tanácsokat adni, Anna pedig komolyan vesz minden tanácsot. Simont elgyöngíti a nagy akarat, az odafigyelés, a komolyság, az elszántság.

– Te tényleg félsz!

– Igen! Azt hitted, csak tettetem!?

– A támadás az erdőben nagyon megrémíthetett!

Anna bólint. Simon magához húzza. Átöleli.

– Két nap, és indulunk! A másik birtokon majd nyugodtabb lehetsz!

– Igaz, hogy közel a tenger?

Bólint.

– Két halászfalu is van a birtokon.

– És szép? Szép, tényleg?

A férfi megvonja a vállát.

– Szép és szelíd. Máskor vad és ijesztő. Fenséges és félelmetes, máskor lágyan ringató. Majd meglátod!

– Úgy örülök! Örülök, hogy veled mehetek! Hogy megengedted!

– Részemről, csak önzés! Ne hálálkodj! Így nem kell hetekig az ölelésed nélkül kínlódnom.

Az asszony hangja incselkedő.

– Nincs azon a birtokon egyetlen asszony sem!?

– Olyan, akinek az illatától megrészegüljek, a látásától megvaduljak, az ölelésétől a mennyekben érezzem magam, olyan egy sem!

Anna felnéz rá. A szeme gyanúsan csillog, a szája sarka remeg. Simon elmosolyodik. Mutatóujját végigfuttatja a szemek körül, az ajkak vonalán.

– Mosolyognod kellene! A férjed a lábaidnál hever!

– Olyan hihetetlen, hogy valaki így megszeretett! Hogy az Úr végre megengedte, hogy férjem legyen! Egy ilyen, mint te! Hihetetlen.

Simon újra végigsimít az arcon.

– Azt mondják, mindenki azt kapja, amit megérdemel.

– Én nem, én bizonyosan nem érdemeltem ekkor szerencsét.

– Én végképp nem, ez biztos! De ha már megkaptuk, éljünk vele!

– Már megint!?

– Tán unod, édes asszonyom!?

– Dehogy! Csak... nem bűn ennyit, ilyen sokat ölelni egymást? – Anna komolyan kérdez.

Simon nézi. A kérdést ő is feltette magának, a papjuknak is, régen, még az első asszonya idején. Azt mondja, amit akkor a papjuktól hallott.

– Jobban szereted az Urat, mióta velem vagy? Közelebb érzed-e magadhoz?

Az asszony tágra nyílt szemekkel, rezzenetlen arccal néz föl Simonra. Szemében a meglelt válasz békéje.

– Igen. Igen, tényleg! Soha nem éreztem még ennyire közel magamhoz az Ő szeretetét.

– Én is így vagyok vele. És azt gondolom, hogy akkor ez a válasz. A mi szerelmünket az Úr küldte ránk, és örül neki, így gondolom.

A csókjuk... más. Anna könnyűnek, boldognak, végtelenül teljesnek érzi a világot, benne önmagát.

16. fejezet

– Milyennek találod?

A nő szeme a látóhatáron. A hullámzó tengert nézik. Anna még jobban a mögötte álló férfinek dől. Keskeny kis tenyere az őt ölelő Simon izmos karján nyugszik.

– Ugyanúgy nincs rá szó, mint ahogyan arra sincs, amikor a karjaidban tartasz.

A férfi elmosolyodik. Lehajtja a fejét, szájával körbecirógatja a fehér nyakat, a feléje forduló keskeny csontú arcot.

– Asszonyom már megint hízeleg! Lassan én leszek a legönteltebb férfi széles e világon!

Anna is mosolyog, majd újra elfordul, tovább nézi a hosszan-messze elterülő végtelen vizet.

– Uram a tenger, én a part... szelíden simogat... visszahúzódik... megérkezik. Néha vad, mint a szél által felvert hullámok, de én akkor is itt vagyok, várom... várom, hogy jöjjön.

A férfi felé fordul. Simon mosolyog, fejét ingatja.

– Asszonyom olyan szép szavakat használ, amire csak kevesen képesek. Nem minden asszony fogadná el zabolátlan vágyaimat, szelídnek meg végképp nem látnának engem.

Tenyerével a gyönge nyakra simít, a nő fejét a mellkasára vonja. Állnak szótlanul. Az enyhén hullámzó tenger moraja körbezárja őket.

Simon sokára szólal meg.

– Lassan megbánom, hogy igent mondtam Péter meghívására. Egy-két óra és indulunk, nincs már idő, hogy alaposabban leróhassam hálámat a kedves szavakért.

Hőség kúszik minden tagjába, forróság a kiejtett szavakba.

– Biztos lehetsz benne, hogy két nap múlva, amikor hazaérsz, és itt leszel, engem is itt találsz. Várlak, és szeretem, amikor hazaérsz.

– Ugye, nem félsz egyedül maradni?

– Nem. Nem félek. Annyira jó itt, nem érzem, hogy bajom eshet. És Henrik marad, úgy hallottam.

A férfi bólint.

– Így van. Megkértem, hogy vigyázzon reád, így lesz, aki odafigyel az őrökre. Nem esik nehezére. Nem kedveli különösebben a vadászatokat, szívesebben marad.

Hallgatnak, olyan békés pillanat ez, mely az életben alig néhányszor adódik, és olyan jó rá visszaemlékezni.

– Muszáj a jövő héten hazaindulnunk?

Simon a tenyerébe fogja Anna arcát, a szemébe néz.

– Asszonyom gondolata az enyém is. Valósággal kivirult az én virágom, mióta itt vagyunk. Maradunk még két hetet. Utána viszont tényleg mennünk kell. A déli birtokunk a legnagyobb, jó gazda pedig ügyel a jószágaira.

– Eddigi életem legszebb heteit töltöttem itt.

– Pedig tegnap rossz hírt kaptál. Láttam az arcodon, a szemeden, miközben a levelet olvastad, hogy baj van.

A nő lesüti a szemét, a durvaszemcsés homokot nézi a lábainál.

– Nem akarod elmesélni, mit írt a nagybátyád?

– Igazából semmit. Semmit a bátyámról. Nyoma veszett. Egy rokonom sem hallott róla, mióta az adósságait kifizetted. Meg sem köszönte.

A férfi elhúzza a száját.

– A bátyád nem érdemli meg, hogy szomorú légy miatta. Engem meg nem érdekel a köszönete, de a sorsa sem. Egyszer segítettem rajta, miattad. Többé nem teszem. A birtokaim, a jövedelmeim a családomat kell, hogy gyarapítsák, a majdan megszülető fiam előrébb való, mint a bátyád.

Hallgatnak. Nagysokára a nő fölnéz.

– Nem haragszol?

Simon fölvonja a szemöldökét.

– Nem haragszol, hogy a fiú, még úton sincs, nem estem teherbe?

A férfi tekintetébe felhők költöznek.

– Könnyű lenne nekem a te hibádul felróni, hogy nem vársz gyermeket. De bár az Úr nagy étvággyal áldott meg, a föld könnyű vetését viszont nem küldte rám áldásként,

Az asszony már tudja az elsuttogott pletykákból, hogy férje első asszonya hosszú évek múltán esett teherbe, és akkor sem volt benne semmi köszönet. Nagyon halkan szól, a szavak alig érnek el az előtte álló emberhez.

– Talán, nem benned van a hiba. Talán asszonyod volt képtelen arra, hogy egy gyermeket kihordjon.

A férfi hangjában méreg.

– Nem egy, de két gyermeket kellett egyszerre kihordania. Hogy az a... – lenyeli a folytatást, pillanatokkal később szólal meg újra.

– Sokáig azt gondoltam, az én túl nagy étvágyam okozta a bajt egyedül.

– Keményen büntetted magad, ha öt évig tényleg nem nyúltál asszonyhoz... de azt hallottam, asszonyodat tűbe lehetett fűzni. Mindenki mondja, keskeny csípőjében és nem benned volt a hiba.

– Igen. Ezzel vigasztalt mindenki öt éven keresztül. Már aki egyáltalán szóba merte hozni elvesztett gyermekeimet. Asszonyom nagyon bátor, hogy már erről is mer velem beszélni.

– Uram nem jól választ asszonyokat, most is egy kicsit, egy aprót választott.

Simon szeme újra mosolyog.

– Mit tehetnék, mikor az Úr állandóan ilyen fehérszemélyeket küld elém! Állandóan ilyenekbe botlok, valahányszor nősülni támad kedvem. Meg azután asszonyomat két pillanattal azután, hogy megláttam, a karomban tarthattam, foghattam, az éjszakát mellette tölthettem. Reggelre már tudtam azt, amit azóta alkalmam volt számtalanszor látni is, hölgyem csípőjét kivételesen szépre és gyermekszülésre alkalmasnak formálta az Úr.

A nő elpirul, miközben félresöpri a dereka, majd öle körül legyeskedő kezeket.

– Ejnye, hát csak számításból vettél el engemet!

A férfi nevet. Magához szorítja Annát.

– Ugyan! Ugyan! Nehogy megsértődj, hogy minden porcikádat megkedveltem már az első este! Itt száradjak el, ha azon az estén csak egyszer is eszembe jutott, tudsz-e szülni nekem, vagy sem! Minden gondolatom az öled körül forgott, az viszont igaz!

A nő újra piroslik.

– De mostanában már biztosan eszedbe jutott, hogy magod miért nem szökken szárba bennem.

– Eszembe jut, ahogy neked is. De nagyon türelmes ember vagyok. Hiszem, hogy lesz fiunk, ha nem, hát leányunk. Előbb-utóbb megkapom ezt az ajándékot Urunktól, és te is!

(folytatjuk)