–
Na, ki van itt!?
Megdermed,
a vér dermed meg az ereiben. Ül, mint akiből kiszállt minden erő,
nem mer hátrafordulni, képtelen fölugrani. Futni, rohanni kellene,
ki a világból. Menekülni, lélekszakadtig szaladni. De csak ül
ott, mint aki kővé vált. Amikor a súlyos kezet a vállán
megérzi, úgy tűnik neki, a halál öleli.
17.
fejezet
A
következő napon Anna egyedül áll a parton a szokott időben.
Másfél hónap telt el, mióta megérkeztek, és még mindig
mágnesként vonzza a tenger, nem tud betelni a látványával. Majd
minden nap kisétál, eltölt a parton egy órát, vagy kettőt is.
Többnyire Simon is elkíséri. Úgy viselkednek a parton, mint a
gyerekek, kergetőznek, kagylót szednek, vagy egyszerűen csak
bámulják a tengert, a fölöttük vonuló felhőket. És
beszélgetnek, beszélgetnek sokat. Anna maga elé mosolyog. Ebben a
néhány hétben lett igazán szerelmes, néha úgy érzi, levegőt
sem tud venni enélkül a férfi nélkül...
Nézi a mindig változó vizet... ma haragosabb. Szél fúj, a
hullámok a partot ostromolják. A morajlást nehéz lenne
túlkiabálni, ha kiáltani lenne kedve. Közel s távol senki, üres
ez a part szinte mindig. A falu a földnyelv mögött fekszik jó fél
óra járásra, a gyerekek nagyon ritkán jönnek át erre az
oldalra. Ezért is szerette meg ezt a partot, nem kell megosztoznia
rajta senkivel. A férfi és ő jár csak ide. Az uradalom is egy fél
óra járásra esik, bent van a szárazföldön, onnan már nem
látszik a sem part, sem a tenger.
Az
ideérkezésük utáni első este Simon kisétált vele. Telihold
volt, úgy látta meg először az irdatlan víztömeget.
Holdfényben, csillagokkal borított ég alatt. Átfagyva értek
vissza az udvarházba. Hatalmas kád forró víz várta őket. A
férfi imádta a közös fürdéseket, és lassan ő is megszokta a
saját és a férfi meztelenségét, megszerette a kemény izmokat, a
simogató kezeket, de még mindig idegenkedik egy kicsit a férfi
azon részétől, amelyik leginkább különbözik a saját testétől.
Annyira más... megszokta, megszerette, ahogyan az ölébe nyomódik.
Szereti magába fogadni, de hogy simogassa, megízlelje, úgy,
ahogyan a férfi teszi vele... erre képtelen. Simon... szeretné, ha
kényeztetné. Látja rajta. Néha-néha, egyszer-kétszer már az
öléhez vonta a tenyerét. Saját erős marka körbefogja az ő
remegő, félős kis kezét, mutatja a mozdulatokat, amelyek jól
esnének neki. Anna igyekszik is a kedvére tenni, de mozdulatait
béklyóba fogja az idegenkedés, képtelen átadni magát ilyenkor a
férfinak, a vágyainak, hirtelen kizökken. Mozdulatai görcsösek,
kapkodóak. A férfi végül furcsa kis grimasszal húzza el Anna
kezét. Szavaival inkább magát vigasztalja, mint asszonyát.
–
Egyszer, majd egyszer ráérzel, ráérzel, mert tényleg szeretsz.
Egyszer majd megtanulsz teljesen elfogadni, Anna.
Átöleli,
megcsókolja, azután úgy szeretkezik vele, ahogyan csak ritkán
szokott. Álló helyében emeli a nőt magára.
–
Ezt már szereted, ezt már akarod! Körbevenni, körémsimulni, ez
már jó. Az öled elfogad, de a kezed tiltakozik! Ejnye-ejnye, édes
asszonyom! Hát mit érdemel az az asszony, aki urának nem
engedelmeskedik!? Képtelen mindenben a kedvére tenni!?
Anna
arcát a fújó szél, a férjénél időző gondolatok pirosra
színezik. Ha Simon visszajön erről a vadászatról, meglepi.
Megcirógatja úgy, ahogyan szeretné, úgy ahogyan vágyik rá.
Mintha magát cirógatná, úgy bánik majd a férfi testével, akár
a sajátjával...
–
Na, ki van itt!?
Megdermed,
a vér dermed meg az ereiben. Ül, mint akiből kiszállt minden erő,
nem mer hátrafordulni, képtelen fölugrani. Futni, rohanni kellene,
ki a világból. Menekülni, lélekszakadtig szaladni. De csak ül
ott, mint aki kővé vált. Amikor a súlyos kezet a vállán
megérzi, úgy tűnik neki, a halál öleli.
–
Megleptelek, drágaságom!?
A
durva, füle mellett harsogó nevetéstől hideg futkározik a hátán,
minden épkézláb gondolata szanaszét szalad, a rettenet eltölti,
egész testét legyűri.
–
Eljöttem! Eljöttem, ahogy ígértem! – súgva folytatja – Édes
angyalom! Megfogadtam, hogy kicsit magam is belepiszkítok abba az
edénybe, amit az én drága barátom nap mint nap használ! Itt
vagyok hogy beléd dugjam a farkamat, te kis szószegő kurva! De
előbb a tőrödet akarom!
Anna
fölnyög, könnyek peregnek az arcán.
–
Azt hitted, titokban marad, hogy az urad ilyesmire oktat!?
A
férfi hangjából mostanra kikopott minden tettetett vidámság,
hencegő káröröm. Kegyetlen durvaság van a szavaiban, kegyetlen
erő a markaiban, amelyekkel Annát szorítja.
–
A tőrt, te szuka, de gyorsan!
Anna lassú mozdulattal nyúl a ruhái redői közé, kihúzza a
hosszú pengéjű tőrt a tokból. A férfi hirtelen mozdulattal
kapja ki a kezei közül, s messzire hajítja. Hangjában újra
tettetett szelídség.
–
Úgy-e, magunk vagyunk, úgy-e nem vár rám újabb meglepetés!?
18.
fejezet
–
Te rohadt kis szuka! Kiteszi a férjed a lábát, és egyből szerető
után jársz!? Képes vagy fényes nappal, pirosra csókolt nyakkal
végigsétálni az udvarházon!? Pedig reggel még olyan volt a
nyakad, mint egy szűz leányé! Most meg!? A vöröslő foltokat
csak egy férfi szája csinálhatta! Ne is tagadd! Gyűrött a
szoknyád! Szétcsúszott a kontyod! Reggel még egy nyaklánccal a
nyakadban láttalak innen kisétálni, most nincs sehol! Kinek
adtad!? Valakit a szeretőddé fogadtál, hogy urad nélkül sem
kelljen unatkoznod!
Henrik
magából kikelve ordít. Kezeit ökölbe szorítva, mereven tartja,
szeme villámlik.
Annában
félelem kel, meg fogja ütni, neki fog esni. Kihúzza magát, arca
lángol, szemében fájdalom.
–
Ezt gondolod! Föl sem merül benned, hogy hibáztál! Hogy nem
vigyáztál rám! Megerőszakoltak!
–
Hazudsz! Nincs a birtokon egyetlen férfi sem, aki urunk haragját
magára merné vonni! Magadat mentegeted!
–
Konrád itt van! Elkapott a parton! Sem te, sem az embereid nem
védtetek meg!
–
Konrád!? Mit keresne itt? Több napi járásra ugyan miért
követne!?
–
Itt van! Itt van egy hete. A keresztúti fogadóban! És sem te, sem
az embereid nem vették észre! Nem védtetek meg!
–
A keresztúti fogadóban!? Hogy hazudhatsz ekkorát!? Naponta térünk
be oda, amikor a környező falvakból az udvarházba tartunk!
Lehetetlen, hogy ne vennénk észre Konrádot, lehetetlen! Megcsaltad
urunkat, és most engem feketítesz!?
Anna
mostanra egészen nyugodt. Minden mindegy immár. Szavai fagyosan
koppannak.
–
Menj! Menj, és nézd meg! Ott van, vagy ott volt! Kérdezd a
fogadóst!
Elfordul.
A férfi nézi a keskeny hátat, az összegyűrt szoknyát. Most
veszi csak észre, hogy a szoknya derékrésze egy darabon leszakadt.
Lehet, hogy igaz? Igaz, amit az asszony állít? Henrik elsápad...
Hogy fog elszámolni Simonnak!? Rá volt bízva az asszony... Nem
lett volna szabad kíséret nélkül kiengedni a partra. Messziről
követni kellett volna úgy, ahogyan máskor is tették! Simon
iszonyú haragjával nehéz lesz szembenézni... Uramisten!
–
Ha ott találom a nyomorultat, megölöm! – Henrik hangja elszánt.
– De ha hazudtál! Én nem fogom becstelenséged urad előtt
takargatni!
Anna
vissza sem néz, léptei sietősek, ahogyan halad a kongó folyosón
a szobája felé.
19.
fejezet
Henrik
késő este tér vissza az udvarházba. Dolgavégezetlen. Konrádnak
csak a hűlt helyét találta a fogadóban, de a fogadós leírása
ráillett a lovagra. Kíséret nélkül volt, ezért nem tűnt fel
senkinek. De biztos, hogy csak ő lehetett. Egyik kézfején a
jellegzetes sebhely, bizonyos, hogy ő volt az. Anna igazat mondott.
Mi lesz most? Henrik hosszú ideje áll az asszony ajtaja előtt,
beszélnie kell vele, mielőtt Simon hazaér. Kopog, benyit. Hiába
fúrja azonban a szemeit a szoba sötétjébe, Anna nincs itt. Henrik
gerincén hideg fut végig. Elment. Elszökött. Elszökött a
szégyen elől. Gondolhatta volna, hogy ez lesz! Mit csináljon?
Simon elevenen nyúzza meg!
–
Engem keresel?
Mázsás
kő gördül le Henrik szívéről, amikor a nő hangját a háta
mögül, a folyosó vége felől meghallja. Megfordul. A tőle
tíz-tizenöt lépésre álló asszonyt kicsinek, elveszettnek látja.
Henrik szájára nehezen jönnek a szavak.
–
Igazad volt. Alaptalanul rágalmaztalak. Nem vigyáztam reád eléggé.
Simon joggal fogja számon kérni rajtam mindazt, ami veled történt.
A
nő suttogó hangját Henrik alig hallja.
–
Nem mondjuk el neki! Egész délután gondolkodtam. Nem akarom, hogy
megtudja!
–
Nem titkolhatod el! És tudom, nem bántana, nem hagyna magadra!
A
nő emeltebb hangon közbevág.
–
Nem, lehet, hogy nem! De akkor is! Én érzem magam mocskosnak! Nem
akarom, hogy megtudja!
–
Ennek nincs értelme! Nem tudsz majd hozzá olyan lenni, mint eddig!
Egy megerőszakolt nő nem kívánja sokszor a férje érintését
sem! Észre fogja venni!
–
Nem! Nem veheti észre! Nem akarom!
–
Már megtörtént! Nem lehet visszafordítani! Bár lehetne! Én is
hibás vagyok! Az urunk haragja felém iszonyú lesz! Mégis azt
mondom, szóljunk neki! Hagynunk kell, hogy Konrád vérével lemossa
rólad a foltot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése