Júlia arcai 14. részlet

19. fejezet

Szavak... csak szavak, kimondva, de nem teljesítve. Elfújja őket a szél, huszonnégy óra és már minden más. Semmi nem az, mi tegnap volt, semmit nem tudni arról, mit hoz a holnap... Az idősebb András halott. Éppen készülődik Henrik és a fia, készülődnek a lánykérésre. El sem indulnak. Levél jön, előbb Alexandernek Máriától, a levél rövid.

„Minden reményem szertefoszlott, András az éjjel meghalt. Már ma visszaköltözöm a városi házamba. Kérlek, ha időd engedi, látogass meg, minél hamarabb.”

És ettől a pillanattól, a Máriától jött, kézbe vett, kibontott levél pillanatától Alexander számára megszűnik a világ, csak a nőre, a volt szeretőjére tud gondolni. Nem gondol az új szeretőjére, Júliára, nem gondol az ígéreteire, sem a birtokra, sem az apjára. Egyet akar újra, az asszonyt, akit hosszú évek óta szeret. Csak őt akarja és most, hogy egy ideig nélkülözte, még jobban akarja. Nem fogja újra kiengedni a markából. Elveszi és elmegy, itt hagy mindent ezért az asszonyért.

Csomagolni kezd, csak a legszükségesebbet. Titokban hagyja el a várat, senkinek nem szól, hogy nem jön vissza. Hátat fordít a kötelességeinek. Két rövid levelet ír, azt is csak egy nappal később. Az apjának az egyiket, Júliának a másikat. Máriára vágyik, hát rohan hozzá, hiszen hívta. És ez az egyetlen hívás, aminek évek óta nem akar ellenállni.

Henrik, amikor pár hónappal később újra és újra átgondolja ezeket a napokat, tudja, hogy több hibát is elkövetett. Nem figyelt a fiára, a fiára, az egyetlenre.

Henrik Andrástól, a vejétől tudta meg a hírt, hogy az idősebb András halott. Az időpont immár alkalmatlan a leánykérésre. Nem való esküvőre készülni, a temetést kell előbb elrendezni. És itt romlott el minden. Nem gondolt a fiával, eszébe sem jutott, hogy a fiú feledi ígéreteit és újra Mária ágyában köthet ki. El sem tudta képzelni, hogy miután Alexander végre ígéretet tett Júliának, megígérte, hogy elveszi, újra hátat fordítson. És itt hibázott, nem kereste föl a fiát, nem beszélt vele, nem is gondolt reá. Amikor rágondolt, késő volt. Addigra jött egy újabb levél, ezúttal Alexandertől. Búcsúlevél, elköszönt mindentől. Egy asszonyért, az asszonyért eldobott mindent. Külföldre megy, ezt írta. Elhagyja gyökereit, csak Máriát akarja, nem gondol már semmi mással, senki mással. Alexander az apját kérte meg, hogy Júliánál kimentse, beszéljen a leánnyal. Kérje bocsánatát, hogy ígéretét megszegte, adott szavát semmibe vette. Megírta, hogy Máriát a szomszéd városban már feleségül is vette, el van kötelezve egy életre. Előző kötelezettségeinek hátat fordít.

Henrik iszonyúan mérges. Mindkét gyermekével kudarcot vallott. Az egyik, talán, már jó úton jár, férje van, még ha a megszült leánygyermek nem is a férfié. De legalább annak érzi, annak állítják be. A világ szeme előtt, az emberek szeme előtt Hedvig tiszta, nem bukott nő. De a fia... iszonyú nagyot hibázott. Nem gondolt sem a családdal, sem a birtokaikkal, elvett egy senkit, egy cafatot, egy akárki rongyát. Henrik csak így tud az Máriára rágondolni, az asszonyra, aki a fiát behálózta... Júliát sajnálja. Henrik látja a leányt szinte minden hétvégén, és egyre gyötrelmesebb látnia. Júlia tényleg szerette Alexandert... egyre fogy, egyre haloványabb. Ez a rengeteg gyász, az anyja, az apja, a testvére... és most a kedvesét, a szeretőjét is elvesztette...

Azután eltelik két-három hónap, és valami megváltozik. A leány. Júlia szeme... Henrik nem képes megfejteni. Heteken át szomorúságot, kétségbeesést látott, most meg... nem tudja, mit lát, mintha a leány előrefele nézne, mintha látna valamit a jövőben. Talán levelet kapott, talán Alexander hagyja az asszonyt, visszajön... nem lehet, újabb hírt kap Henrik, Alexander és Mária egy ici-pici kisvárosban letelepedtek, a nő pénzéből megélnek.

Akkor meg mi lehet, mi az oka, hogy Júlia így megváltozott, ki is gömbölyödött és akkor Henrik rájön, mitől nézi a jövőt a lány, mitől tud előre tekinteni. Egy hajnalon minden megvilágosodik. Henrik tudja, mit fog tenni, mit akar, miben reménykedik. Az asszonya halála óta nem gondolt magára, csak a gyerekeire. Az érdekeiket tartotta szem előtt, és mi lett belőle? Most magára gondol, csak az érdekli, csak az izgatja, neki magának mi lehet ebben az új helyzetben a jó. Nagyon jó. Mi a saját érdeke, hol a saját öröme? Hogyan lépjen úgy, induljon új útra, hogy végre megint azt érezze, él. Hogy van miért, kiért felkelnie, a következő napot végigcsinálnia. Meg fog nősülni és ezt a lányt veszi el, ezt a Júliát. Mást senkit. Asszonyt akar, de nem bárkit, csak őt. Az egyetlen, akire szemét rávetetette asszonya halála óta, aki megigézte. Elmegy, meglátogatja, és megkéri, nem vár semmit, nem habozik. Nem gondol vele mi lesz, ha Júlia nemet mond, igent fog mondani, úgy kell beszélnie, hogy igent mondjon.

Sokáig készülődik, hosszú évek óta nem fordult elő, hogy ennyi időt szánt volna a ruházkodásra. A köpenyéhez választott ékkövekkel díszített csatot még az asszonya életében viselte utoljára. A felesége mindig megdicsérte, a csat köve megy a szeme színéhez, kiemeli. Szép a szeme a felesége szerint, talán Júliát is megfoghatja a különös szín. Megfürdött, a haja rendben, a szavakat fogalmazgatja. Elsőre majd Júlia nemet mond, de Henrik úgy érzi, meg tudja győzni, igen lesz a vége, ez biztos.

– Uram!

Henrik mosolyog, mert a lány a szemébe néz, hangjában öröm, arca kedves.

– Örülsz, hogy meglátogattalak!

– Hogyne, uram! Mióta az öcsémet a bátyám magával vitte, nincs itt a családomból már senki. Egyedül vagyok, mint az ujjam.

Nézik egymást hosszan, Júlia mosolya sugárzó, Henrik szemében kérdés, ki is mondja.

– De már nem sokáig, ugye jól gondolom?

Henrik szeme kutakodóvá válik, a nő arcáról a hasáról száll, majd vissza a szemébe.

– Ugye, jól gondolom, nem vagy már egyedül?

Júlia mélyen elpirul, tekintetét elkapja Henrik keresgélő tekintete elől.

– Miről beszélsz, uram?

Henrik hirtelen kettőt lép előre, tenyerét a nő hasára teszi.

– Erről itt, erről beszélek! A fiam csak nem tudott úgy itt hagyni, hogy egy mag szárba ne szökkent volna!

Összenéznek. A férfi szeme gyöngéd, Júliáé bizonytalan.

– Nincs benned harag, nem haragszol, uram?

– Nem, nem rád, a fiamra igen! Megkért és elszökött. Sosem fogom megérteni, hogyan választhatta azt az asszonyt helyetted.

Júlia vére újra az arcába fut.

– Nagyon szereti, rá vágyott, rá vágyik, nem rám. Most már mindegy.

Hallgatnak, Henrik szólal meg hamarabb.

– Egyedül nem maradhatsz, gyermekkel végképp nem. Kértél már tanácsot valakitől?

Júlia bólint.

– Írtam a bátyámnak, Andrásnak. Megírtam... megírtam, mi történt.

– Jött válasz?

Júlia újra bólint.

– Tegnap. Tegnap érkezett meg a levél.

– Megkérdezhetem, mit írt András, mi a tanács?

– A bátyám megpróbál segíteni.

– Segíteni?

– Igen.

– Megkérdezhetem, milyen segítségre gondolt?

Júlia arca lassan pipacshoz hasonlatos, halkan, szinte suttogva szólal meg.

– Kerít valakit, egy lovagját férjnek.

Henrik hagyja a szavakat leülni, csak sokára szólal meg.

– És van kedved, akarsz bárkihez, akárkihez hozzámenni?

Júlia tekintetében a bizonytalanságot határozottság váltja föl.

– Ha lehet, nem. Nem akarok senkit.

Henrikben félelem ébred, hogy a beszélgetés rossz irányt vesz.

– A bátyád csak a javadat akarja. Én is ezen voltam, mikor a lányomról kiderült, gyermeket vár testvéredtől. Ha nem jöhet szóba a gyermek apja, mást kell találni! A bátyád az érdekeidet nézi, és én is.

– Te, uram?

– Igen, én. A javadat akarom. Tanácsot adnék, ha elfogadod, jobban jársz, mintha vadidegen, bátyádnak hűbéres lovagnak adod a kezed. Fölajánlom, elveszlek, ha igent mondasz.

– El akarsz venni, uram!?

Henrik bólint, nem szól. Beszélt, a lényeget elmondta. Júlia elkerekedő szemmel nézi a férfit, lábait egyre gyöngébbnek érzi, az egyik karszékhez lép, leül. Henrik vár pár percet, azután maga is odalép, letelepszik a Júliával szemközti karosszékbe. Irdatlan nagy a csönd, Júlia annak érzi.

– Letaglóztalak. Ne haragudj! Túl gyorsan rontottam be az ajtón. Figyelj rám! Nem várok választ azonnal, késő van. Itt maradok éjszakára. Át tudod gondolni, mit válaszolj, reggelre viszont, választ szeretnék. Az idő sürget. – szemeit újra végigfuttatja Júlia hasán. – Félidős lehetsz, jobb lenne igyekezni az esküvővel!

– Nem.

A lány hangja elhaló, de Henriké, amikor megszólal, határozott.

– Kértelek! Kértelek, ne válaszolj azonnal! Hallgass meg előbb, nézz rám!

Júlia felemeli a fejét, összenéznek. A nő tekintete elutasító, de Henrik nem akarja meglátni az elutasítást.

– Jobb választás lennék, mint bárki, akit a bátyád megfizet. Mert hidd el, nem könnyű eladni egy lányt gyerekkel a hasában.

Henrik nézi a pirosló orcákat, de nem áll le, végigmondja. Zavarba akarta hozni a lányt, hát sikerült.

– Akárkit javasol a bátyád, az érdekből venne el, pénzért, a birtokért, amit a kezedért kínálnak. Biztosan észrevetted, tudod, látnod kellett, mindig is szeretettel volna irányodban, mióta váramba beléptél. Megkedveltelek, szinte azonnal. Elveszlek, akár abban az egy szál ruhában, ami most rajtad van. Nem kell a bátyád pénze, még a hozományod sem.

Kinyújtja a karját, megemeli a nő fejét, bele akar nézni a bujkáló szemekbe.

– Ha igent mondasz, egy olyan férfinak mondasz igent, aki meg van veszve egyetlen mosolyodért.

Henrik hangjában, arcán mosoly, mosoly szintén. – Hidd el, jól járnál velem. Vagyonos ember vagyok, hiszen tudod. Az egyetlen fiam kitagadhatom, és örökössé tehetem a te fiadat, ha lesz... És még egy, ez a gyerek, akinek majd életet adsz, vér a véremből, hozzám tartozik, mert a fiam nemzette. Apja lehetek, édesebb apja, mint bárki más, akinek igent mondanál. Hagyok időt, magadra hagylak, ha kérdésed lenne, a háznagyod tudni fogja, melyik szobában szállásoltak el. Reggel választ szeretnék. Igenben reménykedem.

Föláll, beszélt eleget, az ajtó felé indul. De félúton megtorpan, megfordul, visszalép az elveszetten ülő nő látóterébe. Hangja határozott, ön és céltudatos, amikor megszólal.

– Akarlak, tíz éve nem akartam ennyire semmit, mint téged.

A lány kezéért nyúl, fölemeli, megcsókolja, gyorsan, röviden.

– Mondj igent az apának, ha már a fiú nem lehetett a tiéd! Hűbb urad lennék, mint amilyen a fiam valaha is lett volna!

(folytatjuk)