Júlia arcai 15. részlet

(folytatás)

Most már tényleg nem mond többet, elég a szavakból, tenni pedig nem tehet semmi mást, megtette, amit lehetett. Távozik. Júlia képtelen fölnézni, képtelen gondolkozni. Az utolsó fél óra, mint egy rossz álom. Nem az apa, a fiú kell... Reménytelen...

Még fájdalmasabb, hogy akkor csalódott, mikor már reménykedni kezdett. Alexander... megkérte, feleségül kérte... először érezte azt a karjai között, hogy talán nem csak vágynak rá, de szeretik is... Az utolsó éjszakájuk... Alexander bekopogott... és ő beengedte, hogyne engedte volna, élete legszebb álma, az egyetlen, teljesült. A férfi életében először hozott ajándékot, egy gyűrűt... most is itt van, Júlia a nyakában hordja egy láncon. Bár a férfi megcsalta, adott szavát sutba dobta, mégis, Júlia képtelen a gyűrűtől megválni, őrzi az emlékeivel együtt. Mert az emlékei szépek. Többnyire szépek. Az utolsó együtt töltött éjszaka...

– Beengedsz?

Piroslik, érzi a hőt szétáradni az arcán. Izgatott, egész este az volt. Tudta, sejtette, hogy Alexander újra meglátogatja, egy hete nem járt a szobájában, de ma éjszaka jönni fog. Hiszen átléptek egy határt... a férfi végre megkérte a kezét. Már a menyasszonya, így reszketve várja, hogy a szokott időben kopogjon, belépjen, a karjaiba vegye.

– Gyere! – súgja

Alexander pedig már csókolja is. Júlia vágya heves és forró, akárcsak a férfié. Egymásnak esnek. Júlia először érzi, hogy győzött, legyőzte az asszonyt, Máriát, mert Alexander még sosem volt ilyen szabad. Mindig azt érezte, valahányszor csak összejöttek, hogy a férfi egy része kívül marad, figyel. Racionális és tudatos minden mozdulat, minden érintés. De most... Alexander arca is megváltozik, lágy és elomló, akárcsak a tekintete... A hatása alá került, Júlia hatása alá... Igen. A keze kapkodó, mintha mindenütt ott szeretne lenni, Júlia testén mindenütt. Simogat és ölel, légzésük egyszerre gyorsul, válik sietőssé, máris az ágyban vannak.

Alexander mielőbb benne, Júliában akar lenni, a nőre vágyik, a nő ölére önmaga körül. Mindennél jobban vágyik rá, hogy köréje feszüljön a megszeretett, a megszokott kis női öl, reá simuljon, körülötte remegjen, sóhajtozzon, akaratának, erejének, mozgásának engedelmeskedjen, melegedjen, forrósodjon, elégjen. És megtörténik, túl gyorsan, túl hevesen... de most ez kellett, erre volt szüksége. És még maradni akar, marad is... először fordul elő, hogy a leánynál tölti az egész éjszakát, alszanak és szeretkeznek, alszanak és szeretkeznek. Alexandert már nem érdekli, meglátja-e hajnalban valaki, amikor kilép a szobából, menyasszonya ez a leány, asszonya lesz hamarosan.

Júlia szégyenét is elmossa ez az este, ez az éjszaka. A férfi meleg tenyere úgy jár-kel a testén, mintha otthon lenne, hiszen ott is van. Júlia természetesen és szégyentelenül fogadja az összes kedveskedést, az összes simogatást. Meleg száj csókolja, forró nyelv furakszik az ajkai közé, egy forró-meleg tenyér a combjai közé simít, hosszú ujjak feszülnek az ölének, azután megérkezik a férfi maga, odalent pokollá forrósodik minden. Erősödő lökések sűrűsödnek a puha-meleg húsban, az élettel teli kis mindenségben. Befogadja a szerelmét, a kedvesét, az egyetlent, akit magában akar érezni. Befogadja és elfogadja, remeg érte, miatta remeg, érte forrósodik, érte ég el, miatta jut az út végére...

Mennyország és pokol... milyen rövid az út a két hely között. Júlia a mennyországban érezte magát és két nappal később pokolra szállt. Elvesztett mindent, reményei, álmai töröttek, csak a szégyen marad, az önvád, hogy elrontott valamit. Nem tudta a férfit tartósan maga felé fordítani. Mindennek vége. Sír... sír és gyászol vég nélkül. Elvesztett mindent. Nem lel vigaszt semmiben. Nem számolja a napokat, a heteket, mered maga elé, nem lelkesíti semmi... És azután a világosság napja, az jön el. Csak úgy tud rágondolni. Rájön, rádöbben, hogy a férfiból mégis maradt valami, egy gyermek... És az érzései... Nem tud már haragudni, nincs kétségbe esve, innentől előre néz. Hiába a szégyen, hogy úgy hord gyermeket, hogy férjnél sincs, hiába. Nem tud rá hatni, nem tud benne elmélyedni, mert első érzése az öröm. Az, amit először érez, mikor rádöbben, gyermeke lesz. Örül, mosolyog, bő három hónapja, negyed éve először örül. Nem gondolkodik, nem rágódik semmin. Boldog. Azután levelet fogalmaz. A bátyjának. Meg fogja érteni, segíteni fog. Hiszen maga is járt hasonló cipőben. Hiszen elvette Hedviget... és messze van. Júliának nem kell az első haragjával szembenéznie, nem kell szemtől szembe bevallania a bűnt, amiben a gyermek fogant... Bűn... de majd jóvá teszi, lesz élete, amivel jóvá teheti. Ebben bízik. Megbékíti Urát, Istenét, ha vétkezett is. Szeret, és a szeretet fontos... mindenek felett való.

Henrik.... Henriket is a szeretet hozta ide. De hogyan lehetne neki igent mondani erre a szeretetre? A fiú, Alexander, ő kellett Júliának, de az apa... soha nem gondolt rá férfiként. Észrevette, persze... látta Henrik sötétülő, forró tekintetét az estéken, mikor a tűz mellett énekelt, a lantot pengette. Már az első ilyen estén észrevette, hogy a vár ura másképpen néz rá. Nem néz rajta keresztül, pillantása nem megvető, már nem az. Hamarabb nyerte el az apa érdeklődését, szeretetét, mint a fiúét. Pedig csak a fiúért küzdött, csak neki, csak miatta énekelt. Hogy őt megfogja, csábítsa, magához vonzza. De úgy látszik, Henriket is elérte a tűz lángja. A fiú, a fiú hevessége, érdeklődése már nincs sehol, elfújta a szél... Henrik pedig, hihetetlen... elvenné gyermekkel, egy szál pendelyben. Szereti.

Mit csináljon? Henrik negyed századdal öregebb, bár szép férfi, tényleg az. Szálfa a termete, erős a karja... a szokatlan szeme színe is megdobogtathatja egy nő szívét. De az övét? Júlia Alexanderen kívül még sosem gondolt senkivel... Henrik, hogy elvegye, hogy a férje legyen, hogy vágyának engedjen... Talán, nem is kérne ilyet, nem célzott rá, nem mondta ki. Talán, megelégedne egy látszatházassággal. Azt el tudná Júlia fogadni. Büszke lehetne a férfira, meg tudna jelenni az oldalán, ezt el tudja képzelni. De az ágyát? A vágyát? Lehetetlen... De azután a férfi minden érve az agyában zakatol egész éjszaka. És hajnalra biztos a válaszban. Igent mond. Ha Henriknek elég, hogy vele, mellette éljen, de a vágya nélkül. Azt nem akarja, nem tud rágondolni, az lehetetlen. Ha Henriknek elég lesz, amit nyújtani tud, igent mond. Hajnalban alszik el, mélyen, álomtalanul.

(folytatjuk)