Júlia arcai 13. részlet

(folytatás)

– Még jó, hogy nem fogad! Úgy hírlik, András, az idősebb, az apa is megnősül, elveszi Máriát. Hihetetlen, hogy azok ketten fiatalon évtizedekkel ezelőtt titokban találkozgattak. Hogy András feleségül akarta Máriát

– Nekem kevésbé hihetetlen. – Alexander hangjában mélyre fojtott vágy ül, mikor újra megszólal. – Megértem, nagyon. Máriánál tüzesebb, szenvedélyesebb asszony nem létezik.

– Szenvedély... ez hiányzik? Hiányzik a mostani szeretődből?

Összenéznek. Alexander nemet int.

– Nem. Máshogy, de van tűz benne is, Júliában is. Mégis... megszoktam Máriát az évek alatt, hozzászoktam, nem tudja Júlia pótolni.

– Nem kéne elvárnod, hogy pótolja!

– Nem. Persze, nem.

Hallgatnak. Hosszan.

– Elveszed?

– Apám mit javasol?

– Vedd el! Hogy a szeretőd, annak nem örülök! Nem gondoltam, hogy megszerzed, gyűrű nélkül célt érsz. Úgy láttam, van tartás abban a leányban. Csalódtam, benne is. Úgy látszik, szűz leányainkat nem neveljük már tisztességre... hogy így szíre-szóra meghajlanak. Hedvig, és Júlia is. – András nagyot sóhajt. – Tényleg kiöregedtem ebből a világból.

Alexander hevesen tiltakozik.

– Ugyan! Apám már megint miket beszél! Vénnek akar látszani, pedig ereje teljében van még mindig! Nincs két napja, hogy legyőzött! A kardforgatásban még mindig verhetetlen apám.

– Csak a tapasztalat! A higgadtságom! Az győzi le a te forró véredet. Túlzottan győzni akarsz, az a te bajod! Na, mindegy! Elmondtam már százszor! Ezt is! Viszont a leányt, Júliát még így is, hogy már nem szűz, általad nem az, elvenni javaslom. Állhatatosabbnak gondoltam, annak ellenére, hogy nem az, megkedveltem. Anyádra emlékeztet. Vedd el!

Föláll, kimegy a szobából, nem tud már semmit hozzáfűzni az elhangzottakhoz. Nem mondja el, hogy abban bízott, fia nemet mond, és esetleg megkérheti a leányt magának. Bolond volt, negyed századdal öregebb. De mégis, megfogta ennek a lánynak a szépsége. A gyönyörű hangja, az ahogyan esténként a tűz fényében a lantot pengeti. Az asszonya halála óta először érezte úgy, újra kéne nősülnie. Fiatalnak érezte magát, vágyat érzett.

– Uram!

Felkapja a fejét, az áll előtte, akiről a fiával beszélt. A lány, ki megzavarta a gondolatait, aki a fia szeretője lett. Mérgesebben vakkant rá, mint szeretné. Szándékosan udvariatlan.

– Mi van?

Júlia zavarba jön, átfut rajta, kiderülhetett, hogy Alexander szeretője lett. A várúr mindig mosolygós, mindig udvarias, mindig gyöngéd volt vele, mióta ide került. Bűntudat ül Júlia arcára, lesüti szemét, képtelen szembenézni Henrikkel, a szeretője apjával.

– Uram, azt üzenik... szóltak, hogy szóljak...

– Nyögd már ki, te lány!

Júlia felnéz, elpirul.

– A lányod szülni kezdett.

Henrik az égre emeli a tekintetét.

– Uram, atyám! Még ez is! Csak pár nap legalább, csak annyi lett volna az esküvő után!

– András örül. Örül, mert így hamarabb indulhat haza. És mihelyt a lányod kicsit megerősödik, tudja majd követni, elkezdhetik közös életüket.

Henrik lassan megnyugszik, nem forró vérű kamasz, ennek a várnak az ura. Határozottan szól.

– Igazad lehet. Andrásnak így kevesebbet kell várnia, a házasságot nem csak megkötni, elhálni is kellene.

Júlia az elhálni szóra újra elpirul, lesüti a pilláit. Henrik kinyújtja kezét, felemeli, megemeli a lány arcát az állánál fogva. Mélyen a szemekbe néz.

– Nem tudom, mi van manapság a lányokkal! A lányommal!? Veled!?

Júlia egyre vörösebb, egyre nagyobb zavarban van.

– Kicsit megfőzhetted volna a fiam, mielőtt megengeded neki, hogy beléd harapjon! Tisztességed oda, de legalább nem vársz gyermeket, mint saját lányom! Vagy mégis!?

Júlia iszonyú kínban van, de a tiltakozása heves.

– Nem, nem várok gyermeket!

Szótlanul merednek egymásra, de Júlia képtelen Henrik mérges, csalódott szemébe hosszan nézni. Újra lesüti a tekintetét. Szája sarka megremeg. Henrik fojtottam káromkodik.

– A fene essen beléd, te lány! Csalódtam benned is! Menj, menj a szobámba! Ott van Alexander, beszélj vele! Ha most nem vesz el, akkor soha! Most menj a szobámba, ne késlekedj egy pillanatot sem! Én megyek a lányomhoz.

Júlia pár percet még a folyosón tölt, próbálja magát összeszedni. Elindul Henrik szobája felé, de azután megáll, habozik, menjen-e. Csak elindul, hogy az ajtó előtt újra rátörjön a bizonytalanság. Megáll, az ajtólapot nézi. Emelné a kezét, amikor az ajtólapot belülről fölrántják, és Júlia szembe találja magát Alexanderrel. Napok óta most először vannak kettesben. A férfi nem járt nála, mióta András a várban van. Csak az egyik vacsorán váltottak néhány szót sokak füle hallatára. Csak néhány semmitmondó szót.

– Apámat keresed?

– Nem, nem dehogy. Apád küldött ide. Ide, hozzád. Tudja... tudja, hogy...

Lehajtja a fejét, szégyelli a szót, amelyet ki kellene ejtenie.

– Tudja, hogy a kedvesem vagy?

Júlia felnéz.

– A kedvesed? Vagy csak a szeretőd?

Alexander megfogja a kezeket, Júliát a szobába húzza. De azután alig, hogy belépnek és az ajtólap bezárul mögöttük, újra elereszti Júlia kezét, hátat fordít.

– Ülj le, kérlek!

Júlia az asztalhoz lép, leül, az ölébe lévő kezeire bámul. Mit akarhat Alexander? Talán teljesülhet minden vágya és felesége lehet ennek a férfinek. Nem meri elhinni, ilyen csak a mesékben van, ott létezhet. Lehetetlen, hogy megkérje, hogy elvegye.

– Apám évek óta próbál rávenni, hogy nősüljek meg.

Alexander hangja furcsa, Júlia még sosem hallotta ilyennek. Határozatlan, erélytelen.

– Életemben még sosem álltam ilyen közel hozzá, hogy megtegyem, amit apám kér.

Júlia nem tudja, honnan az erő a kiejtett szavakhoz, de megszólal.

– Valami most is visszatart.

– Igen, jól látod, őszinte leszek veled. Mária, még mindig jobban vágyom rá.

Rosszul esnek a szavak, pedig tudja, tudta eddig is. Alexander nem emlegeti Máriát, de sokat gondol rá. Júlia ismeri a tekintetét, az arcának vonását, amikor rágondol.

– Ha terhes vagy, ha megfogantál, elveszlek, megkérlek apádtól.

Júlia az ölében tartott kezeit nézi. Talán hazudnia kellene, de nem akarja a házasságot hazugságra építeni, szerelem helyett.

– Nem várok gyermeket.

– Biztos?

Alexander hangjába megkönnyebbülés.

– Biztos.

Hallgatnak hosszan, emésztgetik a szavakat.

– Ha akarod, ha szeretnéd, elveszlek, elveszlek még így is, ha nem vársz is gyereket.

– Minden vágyam, hogy elvegyél, de nem minden áron. Hagyok időd, hogy átgondold, megfontold, magadban eldöntsd.

– Időt?

– Igen, azt. Elválnak útjaink. Apám hazavisz, de adok egy évet, többet nem várok reád. Én már most tudom, tegnap is tudtam, amit egy év múlva is tudni fogok, téged akarlak. De megértem, hogy neked a döntés nem könnyű. Így várok egy évet, nem többet. Mert bár leginkább téged akarlak, de mégis másod sorban családot akarok, férjet, gyerekeket. Ha nem tőled, valaki mástól.

Az utolsó mondatokat már úgy mondja, hogy közben Alexander szemébe néz és nem tudja, honnan az erő, amellyel kimondja őket. Csupa hazugság, hazugság minden szó, nem akar ő mást, csak a férfit, de nem kell, hogy tudja. Higgye csak, hogy lehet más is, legyen csak féltékeny. És már az is. Látja a szemet megvillanni a szavakra, hogy családot akar, férjet, mindegy kit, valakit, aki képes gyereket nemzeni.

– Gyereket akarsz?

– Igen, igen! Családot. Ha nem te, lesz más, aki beveti földjeimet, termőre fordít.

– Még ki sem hűlt az ágyunk és máris másra gondolsz?

– Én? Én gondolok másra? Minden együtt töltött éjszakánkon hárman vagyunk! Én, te és Mária! Vele kelsz és vele fekszel. Képtelenség a szívedből őt kitúrni! És még én gondolok másra!?

Úgy néznek most egymásra, mint az első beszélgetésükkor, majd négy hónapja, amikor Alexander a várban megjelent. Mindkét szempárban méreg, csalódás.

Júlia föláll, hátralép, végigsimít a szoknyáján, kihúzza a hátát, hangja erős, határozott.

– Akarom, hogy elvegyél! Én akarom! Nem az én akaratom hiányzik, hanem a tiéd, uram! A tiéd!

Sarkon fordul, heves léptekkel siet az ajtóhoz. Alexander csak egy pár pillanatra marad mozdulatlan, azután hosszú lábaival utoléri a távozni készülő nőt. A már nyíló ajtólapot kapja el, tolja vissza a helyére.

– Engedj ki!

Júlia az ajtókilincset rángatja, de az ajtólapot kénytelenség megmozdítani, így, hogy Alexander már a lábával is kitámassza. Júlia felméri a helyzetet, nem szokása küzdeni, ha az értelmetlen, elengedi hát a kilincset. De nem akar a férfi közelében maradni, hátralép, mielőtt felpillantana, mielőtt még Alexander a szemébe nézne.

Alexander végigméri az előtte álló alakot. Tetőtől talpig. Úgy, ahogy az első alkalommal tette, megnézi, mint aki először látja. Nézi a pirosló arcot, a félig nyílt ajkakat. A levegővételkor emelkedő telt melleket, a karcsú derekat. Talán mégis meg kéne kérni, el kellene venni. Nem csinálna vele rossz vásárt.

– Úgy gusztálgatsz, mintha vásárban volnánk.

– Hiszen eladó lány vagy, nemdebár?

– Eladó, de nem mindenkinek és nem minden áron.

– Nem mindenki vagyok! Egy vagyok! Az egy, aki ágyadba jutott! És talán megveszlek, jó alkalom kínálkozna rá.

– Ha én nem akarom, apám ugyan hozzád nem ad!

– Ugyan! Apád adna és te is jönnél!

– Én?

– Te hát! Hiszen jó szeretőd voltam, akarsz engem, és én is, én is akarlak!

Szempillantás alatt öleli át, fogja karjai közé, kezdi csókolni hevesen, szenvedélyesen. Akarja, tényleg akarja, kezdi megszeretni, hiszen könnyű, könnyű megszeretni azt, aki minden éjszakáját megédesíti, forrón, odaadóan szereti. Akarja. Minek is várna olyanra, aki eltaszította!? Minek olyan szekér után szaladni, amelyik nem vesz fel!? Van, aki felvette, magához engedte, pedig eddig nem adott neki semmit. Sem egy ékszert, sem egy szép szót, még csak egy ígéretet sem. Talán most jött el ideje az adásnak.

Elhúzza az ajkait, szembenéz a lassan eszmélő, duzzadt ajkú kedvesével. Végigsimít a pirosló orcáján, a nyaka ívén, újra átöleli, fejét a saját válla ívébe simítja.

– Elveszlek.

A nő felemeli a fejét, felnéz, hangjában, tekintetében hitetlenkedés.

– Tényleg?

– Tényleg. Ezt akartad, hát megkérlek. Holnap meglátogatom apádat, vagy talán még jobb, ha apámat küldöm át, hogy apáddal egyezzen meg.

– Feleségül kérsz? Tényleg? Nem gondolod meg magad?

– Gondolkoztam eleget. Szeretsz és ez sokat nyomott a latba.

Ha nem veheti el, akit szeret, elveszi azt, aki őt szereti... 

(folytatjuk)