2015. november 19., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 13. részlet


(folytatás)

– Nem! Nem! Nem akarom! Konrád ereje iszonyú! Nem akarom Simont elveszíteni!
– Legyőzné! Jobb, mint Konrád!
– Van, aki mást állít. Hallottam, már volt olyan, hogy összemérték erejüket. Mindketten győztek a másik fölött nem egyszer. Nem biztos, hogy Konrád lenne a győző. Konrád kegyetlen. Simon nem.
– Nem láttad a férjed küzdeni!
– De! Dehogynem! Láttam!
– Otthon. A várban. Olyankor, mikor tétje van a küzdelemnek, soha. A te urad elszánt, erős és bátor, mint egy oroszlán.
– Lehet. De akkor sem. Nem akarom, hogy megtudja. Képtelen lennék a szemébe nézni, az emberek szemébe nézni. Az is szörnyű nekem, hogy te észrevetted.
– Simon előbb-utóbb megtudja, és még mérgesebb lesz. Hogy becsaptuk, hogy elhallgattunk valamit, amit tudnia kellene.
– Nem tudja meg! Nem mondom el! Soha! Senkinek! Nem mondod el te sem! Sem az embereidnek, sem az asszonyodnak! Hallgass róla! Neked is érdeked!
Henrik a fejét ingatja.
– Érzem... érzem bajunk lesz ebből. Megtudja, hamar, mihelyt hazaér. Az első este, mikor a karjába ölel. Láttam, hogyan bánik az asszonyokkal Konrád. Kék-zöld leszel holnapra mindenütt. Mivel fogod megmagyarázni a foltokat, amelyeket Konrád ejtett rajtad?
– Még nem tudom. De ha kiderülne, mi történt, uramnak sosem kell megtudnia, hogy te valamit megsejtettél, hogy valamit észrevettél! Esküszöm, nem szólok! Sosem tudja meg Simon, hogy elhallgattál előle valamit, amit el kellett volna mondanod!
– Megöl! Megöl már azért is, hogy nem vigyáztam rád eléggé.
– Nem tudja meg! Nem mondjuk el!
– Konrád! Előbb-utóbb eldicsekszik vele. Visszajut majd Simon fülébe. Te pedig képtelen leszel jól titkolni mindazt, ami veled történt. Én is észrevettem. Ahogyan a partról visszajöttél... szinte futottál, máskor lassan lépdelsz, vissza-visszafordulsz, a tengert nézed, nem sietsz.
– Örüljünk, hogy más nem látott meg, csak te! Te pedig nem fogsz beszélni, miattam, miattad, a családod miatt sem.
– Nem érdekem, hogy szóljak. Bár... még sosem kellett Simon elől semmit eltitkolnom. Lehet, rajtam is meglátja majd. Meglát mindent. Hihetetlenül ért hozzá, hogy mindent észrevegyen.
– Tudom. De valamit kitalálok! Belehalok, ha megtudja. Szörnyű rágondolnom, hogy megutál, elkerüli ágyamat, kolostorba küld, Konrádra támad, meghal. Nem akarom. Esküdj meg! Esküdj meg, hogy hallgatsz!
– Nem tehetem! Árulásnak érezném uram felé! De nem szólok, míg rá nem kérdez! Ha rákérdez, mindent elmondok, nem hazudtunk egymásnak soha.
– Jó, ezt is köszönöm.
– Ne köszönd! Nem szívesen teszem. Meg sem tudom magyarázni, miért egyeztem bele. Egy férfi viselje tetteinek következményeit! És én ma nagyot hibáztam. Nem küldtem a partra utánad senkit.
– Magam kértem jó ideje, hogy hadd mehessek egyedül...
– Nem a te szavad számít! Az uramé! Hibáztam! Ugyanakkor megértem, hogy szégyenedet nem akarod a világ elé vinni! Ezt megértem. Hallgatok, míg uram nem kérdez!
Fejet hajt. Otthagyja Annát a félhomályos folyosón. Anna lábából akkor minden erő kimegy. Határozottnak, erősnek mutatta magát, de nem az. Úgy érzi, összeesik. A falnak támaszkodik. Homlokát a hideg kőfalnak szorítja. Mit csináljon? Fohászkodik, hogy legyen valami megoldás, amivel Simon figyelmét magáról eltereli, a foltokat megmagyarázza. De hogyan magyarázza meg a mélyen a bőrébe nyomódott fogsor látványát? Egy hét eltelik, inkább kettő, mire elmúlik. Tapasztalatból tudja. Megborzong.

20. fejezet

A szobájában ül már második napja. Képtelen kimozdulni, még az ablaktáblákat sem nyitja meg. Ül a félhomályban. Képtelen lemenni a közös étkezésekre, képtelen kisétálni a partra, képtelen megtenni bármit abból, ami egy átlagos naphoz hozzátartozik. Nem tud ránézni az udvarház egyetlen emberére, asszonyára sem. Összerezzen, amikor az ajtón halkan kopognak. Hangja erőtlen.
– Gyere be!
Henrik az. Arca aggódó, a két szemöldöke között húzódó ránc mélynek, sötét vonalnak tűnik a félhomályban.
– Mondtam, hogy lehetetlen lesz eltitkolnod a bajt! Képtelen vagy a színlelésre! Az előbb már az őrök is arról faggattak, mi van veled! Második napja nem sétáltál, pedig az idő ragyogó! Mindenkinek azt mondom, beteg vagy.
Anna halványan elmosolyodik.
– Még a végén hazudni is megtanulsz a kedvemért.
Konrád a fejét ingatja.
– Ebben ne nagyon reménykedj! De ki kell mozdulnod! Össze kell szedned magad!
– Jobb, ha nem megyek sehová. Ha Simon hazaér, ő is jobb, ha azt hiszi, megbetegedtem. Szükségem van pár napra.
– Pár nap!? Hónapok, vagy tán évek is kellenének, mire túljutnál azon, ami történt! Nem tudod hónapokig távol tartani az embereket! A férjedet!
Hallgatnak... És akkor a koradélutáni, álmos, légyzümmögős csöndet fölveri a hang, amitől Annában megfagy minden remény, a hazatérő lovascsapat visszavonhatatlanul közeledő, egyre erősödő, egyre biztosabbá váló hangja.
– Itt vannak! Szedd össze magad! Nem lehetsz olyan beteg, hogy hazatérő urad elé ne tudj az udvarra lemenni, ahogyan máskor szoktál. Ha tényleg titkolni akarod, ami történt, akkor itt az idő, hogy megtedd az első lépést a hazugság kanyargós, sötét ösvényein.
Anna nem tudja, honnan az erő, amely fölállítja, hangját határozottá, derekát egyenessé formálja.
– Gyerünk!
És így az udvaron áll, mikor a csapat a nyitott kapun bedübörög. A paták csattogását visszaverik a körben álló falak. Anna most fülsiketítőnek érzi azt, ami máskor olyan természetes, hogy fel sem tűnik.
– Sápadt, karikás szeme... szokatlan a kendő, amit a válla köré von a koradélutáni, forró melegben. Tényleg, betegnek látszik... – gondolja Henrik. – Talán megúszom.
De pillanattal később már biztosan tudja, nem, nem úszott meg semmit. A hazatérő férfiak szokatlanul csöndesek. Túl lassan, túl vonakodva szállnak le a lóról. Egy se néz sem Henrik, sem Anna szemébe. Henrik halálra sápad. Mindent tudnak. Az egyetlen férfi, akinek határozottsága, fürkésző tekintete mit sem változott, Simon. A kantárszárat egy fiú felé dobja, majd miközben megpaskolja a ló nyakát, szeme végigvillan Annán, azután Henriken áll meg. Határozott lépései, nyugodt hangja, mikor megszólal, félelmetesebb, mintha ordítana. Henrik szemébe mered, az állja ugyan a tekintetét, de olyan hidegséget érez, mintha a legkeményebb tél tombolna körülötte.
– Veled később beszélek!
Áll előttük. Nem jön közelebb. Nem öleli át az összeesés szélén álló Annát. Áll és néz. Mindent, mindent tud. Henrikben féktelen vágy kel, hogy ura lábai elé vesse magát, könyörögni kezdjen, maga, az asszonya, a gyerekei miatt. De soha nem alázta meg magát senki előtt. Végtelen nyugalom árad szét benne. Jobb így! Nem kenyere az alakoskodás. Jobb tiszta vizet önteni a pohárba!
Simon kinyújtja a kezét. A nyugodt, mindentudó arcba melegség költözik.
– Gyere!
Anna mint egy alvajáró lép kettőt, úgy érzi, összeesik, mikor Simon marka a kezét körbefogja. Azután látva a nagy gyöngeséget, egészen magához vonja. Karja már a derekát öleli.
– Gyere! Gyere le a partra!
Anna megtorpan. Reszketni kezd. Hangja könyörgő.
– Ne!
Simon arca most azé az úré, akivel Anna még szemtől szembe sosem találkozott, de már látta férjét embereivel így beszélni. Kemény, parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő.
– Akarom! Gyere!
Elindul, minden lépése határozott, Anna áldozati báránynak érzi magát. Kimenni oda... Szembenézni, nem Simonnal, de a hellyel, ahol megtiporták... Miért akarja? Tudja... tudja azt is, hol történt, tudja, hogyan... tudja... Mennek. Nincs visszaút.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése