(folytatás)
–
Nem! Nem! Nem akarom! Konrád ereje iszonyú! Nem akarom Simont
elveszíteni!
–
Legyőzné! Jobb, mint Konrád!
–
Van, aki mást állít. Hallottam, már volt olyan, hogy összemérték
erejüket. Mindketten győztek a másik fölött nem egyszer. Nem
biztos, hogy Konrád lenne a győző. Konrád kegyetlen. Simon nem.
–
Nem láttad a férjed küzdeni!
–
De! Dehogynem! Láttam!
–
Otthon. A várban. Olyankor, mikor tétje van a küzdelemnek, soha.
A te urad elszánt, erős és bátor, mint egy oroszlán.
–
Lehet. De akkor sem. Nem akarom, hogy megtudja. Képtelen lennék a
szemébe nézni, az emberek szemébe nézni. Az is szörnyű nekem,
hogy te észrevetted.
–
Simon előbb-utóbb megtudja, és még mérgesebb lesz. Hogy
becsaptuk, hogy elhallgattunk valamit, amit tudnia kellene.
–
Nem tudja meg! Nem mondom el! Soha! Senkinek! Nem mondod el te sem!
Sem az embereidnek, sem az asszonyodnak! Hallgass róla! Neked is
érdeked!
Henrik
a fejét ingatja.
–
Érzem... érzem bajunk lesz ebből. Megtudja, hamar, mihelyt hazaér.
Az első este, mikor a karjába ölel. Láttam, hogyan bánik az
asszonyokkal Konrád. Kék-zöld leszel holnapra mindenütt. Mivel
fogod megmagyarázni a foltokat, amelyeket Konrád ejtett rajtad?
–
Még nem tudom. De ha kiderülne, mi történt, uramnak sosem kell
megtudnia, hogy te valamit megsejtettél, hogy valamit észrevettél!
Esküszöm, nem szólok! Sosem tudja meg Simon, hogy elhallgattál
előle valamit, amit el kellett volna mondanod!
–
Megöl! Megöl már azért is, hogy nem vigyáztam rád eléggé.
–
Nem tudja meg! Nem mondjuk el!
–
Konrád! Előbb-utóbb eldicsekszik vele. Visszajut majd Simon
fülébe. Te pedig képtelen leszel jól titkolni mindazt, ami veled
történt. Én is észrevettem. Ahogyan a partról visszajöttél...
szinte futottál, máskor lassan lépdelsz, vissza-visszafordulsz, a
tengert nézed, nem sietsz.
–
Örüljünk, hogy más nem látott meg, csak te! Te pedig nem fogsz
beszélni, miattam, miattad, a családod miatt sem.
–
Nem érdekem, hogy szóljak. Bár... még sosem kellett Simon elől
semmit eltitkolnom. Lehet, rajtam is meglátja majd. Meglát mindent.
Hihetetlenül ért hozzá, hogy mindent észrevegyen.
–
Tudom. De valamit kitalálok! Belehalok, ha megtudja. Szörnyű
rágondolnom, hogy megutál, elkerüli ágyamat, kolostorba küld,
Konrádra támad, meghal. Nem akarom. Esküdj meg! Esküdj meg, hogy
hallgatsz!
–
Nem tehetem! Árulásnak érezném uram felé! De nem szólok, míg
rá nem kérdez! Ha rákérdez, mindent elmondok, nem hazudtunk
egymásnak soha.
–
Jó, ezt is köszönöm.
–
Ne köszönd! Nem szívesen teszem. Meg sem tudom magyarázni, miért
egyeztem bele. Egy férfi viselje tetteinek következményeit! És én
ma nagyot hibáztam. Nem küldtem a partra utánad senkit.
–
Magam kértem jó ideje, hogy hadd mehessek egyedül...
–
Nem a te szavad számít! Az uramé! Hibáztam! Ugyanakkor megértem,
hogy szégyenedet nem akarod a világ elé vinni! Ezt megértem.
Hallgatok, míg uram nem kérdez!
Fejet
hajt. Otthagyja Annát a félhomályos folyosón. Anna lábából
akkor minden erő kimegy. Határozottnak, erősnek mutatta magát, de
nem az. Úgy érzi, összeesik. A falnak támaszkodik. Homlokát a
hideg kőfalnak szorítja. Mit csináljon? Fohászkodik, hogy legyen
valami megoldás, amivel Simon figyelmét magáról eltereli, a
foltokat megmagyarázza. De hogyan magyarázza meg a mélyen a bőrébe
nyomódott fogsor látványát? Egy hét eltelik, inkább kettő,
mire elmúlik. Tapasztalatból tudja. Megborzong.
20.
fejezet
A
szobájában ül már második napja. Képtelen kimozdulni, még az
ablaktáblákat sem nyitja meg. Ül a félhomályban. Képtelen
lemenni a közös étkezésekre, képtelen kisétálni a partra,
képtelen megtenni bármit abból, ami egy átlagos naphoz
hozzátartozik. Nem tud ránézni az udvarház egyetlen emberére,
asszonyára sem. Összerezzen, amikor az ajtón halkan kopognak.
Hangja erőtlen.
–
Gyere be!
Henrik
az. Arca aggódó, a két szemöldöke között húzódó ránc
mélynek, sötét vonalnak tűnik a félhomályban.
–
Mondtam, hogy lehetetlen lesz eltitkolnod a bajt! Képtelen vagy a
színlelésre! Az előbb már az őrök is arról faggattak, mi van
veled! Második napja nem sétáltál, pedig az idő ragyogó!
Mindenkinek azt mondom, beteg vagy.
Anna
halványan elmosolyodik.
–
Még a végén hazudni is megtanulsz a kedvemért.
Konrád
a fejét ingatja.
–
Ebben ne nagyon reménykedj! De ki kell mozdulnod! Össze kell
szedned magad!
–
Jobb, ha nem megyek sehová. Ha Simon hazaér, ő is jobb, ha azt
hiszi, megbetegedtem. Szükségem van pár napra.
–
Pár nap!? Hónapok, vagy tán évek is kellenének, mire túljutnál
azon, ami történt! Nem tudod hónapokig távol tartani az
embereket! A férjedet!
Hallgatnak...
És akkor a koradélutáni, álmos, légyzümmögős csöndet fölveri
a hang, amitől Annában megfagy minden remény, a hazatérő
lovascsapat visszavonhatatlanul közeledő, egyre erősödő, egyre
biztosabbá váló hangja.
–
Itt vannak! Szedd össze magad! Nem lehetsz olyan beteg, hogy
hazatérő urad elé ne tudj az udvarra lemenni, ahogyan máskor
szoktál. Ha tényleg titkolni akarod, ami történt, akkor itt az
idő, hogy megtedd az első lépést a hazugság kanyargós, sötét
ösvényein.
Anna
nem tudja, honnan az erő, amely fölállítja, hangját határozottá,
derekát egyenessé formálja.
–
Gyerünk!
És
így az udvaron áll, mikor a csapat a nyitott kapun bedübörög. A
paták csattogását visszaverik a körben álló falak. Anna most
fülsiketítőnek érzi azt, ami máskor olyan természetes, hogy fel
sem tűnik.
–
Sápadt, karikás szeme... szokatlan a kendő, amit a válla köré
von a koradélutáni, forró melegben. Tényleg, betegnek látszik...
– gondolja Henrik. – Talán megúszom.
De
pillanattal később már biztosan tudja, nem, nem úszott meg
semmit. A hazatérő férfiak szokatlanul csöndesek. Túl lassan,
túl vonakodva szállnak le a lóról. Egy se néz sem Henrik, sem
Anna szemébe. Henrik halálra sápad. Mindent tudnak. Az egyetlen
férfi, akinek határozottsága, fürkésző tekintete mit sem
változott, Simon. A kantárszárat egy fiú felé dobja, majd
miközben megpaskolja a ló nyakát, szeme végigvillan Annán,
azután Henriken áll meg. Határozott lépései, nyugodt hangja,
mikor megszólal, félelmetesebb, mintha ordítana. Henrik szemébe
mered, az állja ugyan a tekintetét, de olyan hidegséget érez,
mintha a legkeményebb tél tombolna körülötte.
–
Veled később beszélek!
Áll
előttük. Nem jön közelebb. Nem öleli át az összeesés szélén
álló Annát. Áll és néz. Mindent, mindent tud. Henrikben
féktelen vágy kel, hogy ura lábai elé vesse magát, könyörögni
kezdjen, maga, az asszonya, a gyerekei miatt. De soha nem alázta meg
magát senki előtt. Végtelen nyugalom árad szét benne. Jobb így!
Nem kenyere az alakoskodás. Jobb tiszta vizet önteni a pohárba!
Simon
kinyújtja a kezét. A nyugodt, mindentudó arcba melegség költözik.
–
Gyere!
Anna
mint egy alvajáró lép kettőt, úgy érzi, összeesik, mikor Simon
marka a kezét körbefogja. Azután látva a nagy gyöngeséget,
egészen magához vonja. Karja már a derekát öleli.
–
Gyere! Gyere le a partra!
Anna
megtorpan. Reszketni kezd. Hangja könyörgő.
–
Ne!
Simon
arca most azé az úré, akivel Anna még szemtől szembe sosem
találkozott, de már látta férjét embereivel így beszélni.
Kemény, parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő.
–
Akarom! Gyere!
Elindul,
minden lépése határozott, Anna áldozati báránynak érzi magát.
Kimenni oda... Szembenézni, nem Simonnal, de a hellyel, ahol
megtiporták... Miért akarja? Tudja... tudja azt is, hol történt,
tudja, hogyan... tudja... Mennek. Nincs visszaút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése