A megfogant kín 32. rész

Elindul. Hallja maga mögött a lépteket, hallja, hogy Katalin követi. Nem mondott el neki mindent. Nem mondja el, merre tart. Már tudja, hogy a faluból merrefelé veszi majd az irányt. Visszaindul a hegyek közé, a Sötét herceg birtokára, az erdei kunyhóba. Oda, ahol a leány fölgyógyult. Jobb, ha a leány egyelőre ezt nem tudja, biztosan tiltakozna, megijedne. Miklós nem ismer az elhagyott kunyhónál biztonságosabb helyet, eltöltöttek ott már pár napot, és most neki van szüksége pár napra. Pihentetni kell a sebet, mert lovaglás közben nem fognak a sebszélek összeforrni. Feküdni kell pár napot, még ha úgy is fogják mindketten érezni, hogy ég a lábuk alatt a talaj abban a kunyhóban.

Egy kis csúszás

Elnézést kell kérnem. Egyetlen napot csúszok a részlettel, holnap este töltöm föl  a folytatást! Szép estét kívánok, és holnap várlak Benneteket! :-)

A megfogant kín 31. rész

– Robertó! Teneked még a némák is megnyílnak! Vallasd ki a kocsmárost, de ha kell, az egész háznépet! – újra végigfut a pillantása a lovagokon. – A többieknek egy szemvillanásnyi ideje van összekészülni. Fegyvereket, egy-két napi élelmet hozzatok! Nem várok senkire! Azonnal indulunk! Aki segít, azt megjutalmazom, aki hátráltat, megölöm.

A megfogant kín 30. rész

Az istállóba bekukkantó lovag egy szempillantás alatt józanodik ki, amikor a földön fekvő Eriket meglátja. A testhez siet, ujjait a nyakra teszi, megpróbálja az ereket kitapintani, de a megtört tekintet, a kiálló kard helyzete is azt mutatja, hiába itt már minden. Káromkodik. Körülnéz, de nem lát senkit, akire rábízhatná a hírt, így maga indul rohanvást az ura színe elé. Menet közben tovább káromolja az Urat, az eget. Rossz hír vivőjének lenni nem jó ómen.

A megfogant kín 29. rész

– Elindulsz! Nem vársz reám! Most ! Azonnal! Egy napi járóföldre, a keleti úton van egy zárda, ott foglak keresni. Csak keletnek haladj! Az út egyenes!

A megfogant kín 28. rész

Már csak pár lépés, és takarásban lesznek, már csak három, már csak kettő. Valamit az udvaron állók utánuk kiáltanak, de Miklós a saját részeg üvöltésétől nem érti a szavakat, de különben sem fordulna meg most a világ összes kincséért sem. Az istállókaput nyitja, belépnek, behúzza, félig, nehogy gyanús legyen a túl nagy rendszeretet, és közben üvölt tovább, hangosan, kitartóan.

– Igyál! Igyál!

Nem áll meg, csak újra megfogja, megszorítja Katalin kezét, és az ajtólap takarásában már egyenes, határozott lépésekkel siet a lovaik felé.

A megfogant kín 27. rész

Miklós az ajtóhoz lép, kiles. A folyosó azonban pont olyan kihalt, mint korábban, egy lélek sincs sehol, mintha nem is egy népes fogadóban lennének. Az ivó felől azonban erősödő zaj hallatszik, az ételek érkezhetnek, a hangokat nem lehet összetéveszteni semmivel. Edények, villák zörögnek, kupák koccannak. Miklós visszalép, bólint.

– Induljunk.

– Istenem, segíts! – sóhajt föl utoljára Katalin.
Elhagyják a szobát, határozott, sietős léptekkel a folyosó vége felé tartanak. Lépcső indul a lábuk előtt.
Miklós újra körülnéz, megfogja Katalin kezét.

 –  Én megyek előre! Maradj szorosan a nyomomban!