A megfogant kín 27. rész

Miklós az ajtóhoz lép, kiles. A folyosó azonban pont olyan kihalt, mint korábban, egy lélek sincs sehol, mintha nem is egy népes fogadóban lennének. Az ivó felől azonban erősödő zaj hallatszik, az ételek érkezhetnek, a hangokat nem lehet összetéveszteni semmivel. Edények, villák zörögnek, kupák koccannak. Miklós visszalép, bólint.

– Induljunk.

– Istenem, segíts! – sóhajt föl utoljára Katalin.
Elhagyják a szobát, határozott, sietős léptekkel a folyosó vége felé tartanak. Lépcső indul a lábuk előtt.
Miklós újra körülnéz, megfogja Katalin kezét.

 –  Én megyek előre! Maradj szorosan a nyomomban!

A lépcsőház szűk is, sötét is. Miklós óvatosan, halkan halad lefelé, minden érzékszerve kiélesedik, egyre inkább úgy érzi, ha az udvaron sikerül keresztüljutniuk, akkor már semmi baj nem jöhet. A fordulóban egy pillanatra megáll, biztatóan rámosolyog a leányra, hogy azután újra nekiinduljanak az utolsó fokoknak. Már látják is a kijáratot, a négyszögletű, világosabb ajtónyílás azonban teljesen üres. Sehol a szolgáló. A lépcsőn viszont ott egy nagy tál, benne három megkopasztott csirke.

Miklós összevonja a szemöldökét, kicsit lelassít, kezét a kardja markolatán nyugtatja. Újra Katalin felé fordul. Mutató ujját saját szája elé teszi, úgy jelzi, jobb lesz csöndben maradni. Kezével int, az utolsó pár lépést egyedül akarja megtenni, egyedül akar kikukkantani az udvarra. Így elengedi a leány ujjait, leovakszik az ajtónyílásig.

Kiles. Magában elfojt egy káromkodást. Az udvar közepén ott beszélget a Sötét gróf két lovagja. Úgy állnak ott, mint akik legyökereztek. Nem hallották az ebédhez szóló gongot? Nem éhesek? Ki tudja. De meg sem mozdulnak. Mi legyen? Miklós visszafelé lépked, a leány mellé érve újra a szája elé teszi a kezét, egészen közel hajol Katalin föléhez, úgy suttogja.

– Vannak az udvaron. Várunk. Ne mozdulj!

És mielőtt Katalin megszólalhatna, mielőtt rákérdezhetne, kik állnak odalent, újra, villámgyorsan fordul el, lépked vissza a kijárati ajtólap takarásába. Jobb, ha Katalint nem ijeszti egyből halálra, hátha szerencséjük lesz.

Telnek a várakozás idegőrlő pillanatai. Miklós tervezget. Ha egyedül lenne, nem habozna, úgy látja, egy szempillantás alatt a túlvilágra küldhetné az egyik embert, jól ki tudná használni, hogy látszik, ezek ketten semmilyen támadásra nem számítanak. De Katalin miatt most óvatosabbnak, megfontoltabbnak kell lennie. Jobb kivárni, mint ajtóstul rontani a házba. Hátha, elindulnak a lovagok. Ekkor azonban az emelet felől csizmás lábak dobogása erősödik, majd egy hangos kurjantást vernek vissza a falak.

– Hé! Merre vagytok!?

Két ember, esetleg három lehet fölöttük, az emeleti folyosón, így most két tűz közé kerültek. Azonnal cselekedni kell, nem várhatnak tovább. Miklós villámgyorsan dönt, nincs idő tervezgetni. A rémült leány szemeibe mered, erősen szuggerálja.

– Húzd a kalapot az arcodba, a földet nézd! Átkarollak. Úgy kell kilépnünk az udvarra, hogy a lenti két ember azt higgye, részegek vagyunk mindketten. Én énekelek, te csak dünnyögj.

És abban a pillanatban már énekelni is kezd. Hangja erős, borízű, kalapját egy mozdulattal ő is a szemébe húzza. Isteni szerencse, hogy nem borotválkozott, mióta a gróf várából eljöttek, sötét borosta takarja eredeti vonásait, az énekhangját pedig nem ismeri senki. Istenhez fohászkodik, mert halálbiztos abban, hogy amennyiben fölismerik őket, Katalinnal az oldalán nem tudná megúszni az összecsapás, és Katalin újra rabságba kerülne.

– Borban az igazság, borban a szerencse, borban a vitézség, borban a bátorság, borban a... – harsogja, és már kinn is vannak az udvaron.

Föl nem emelné a tekintetét, csak a csizmás lábakat látja a szeme sarkából, miközben bizonytalan, girbe-gurba lépésekkel az istálló felé haladnak. Miklós úgy érzi, az alakításuk meggyőző. Katalin is betartja a kérést, feje szinte a mellére bukik, időnként elmélyített hangon beledünnyög a dalocskába. Már csak pár lépés, és takarásban lesznek, már csak három, már csak kettő. Valamit az udvaron állók utánuk kiáltanak, de Miklós a saját részeg üvöltésétől nem érti a szavakat, de különben sem állna meg most a világ összes kincséért sem. Az istállókaput nyitja, belépnek, behúzza, félig, nehogy gyanús legyen a túl nagy rendszeretet, és közben üvölt tovább, hangosan, kitartóan.

– Igyál! Igyál!

Nem áll meg, csak újra megfogja, megszorítja Katalin kezét, és az ajtólap takarásában már egyenes, határozott lépésekkel siet a lovaik felé.

(folytatjuk)

Nagyon rövid lett a bejegyzés, de a munkahelyemen minden a fejemre dőlt. :-(