A megfogant kín 28. rész

Már csak pár lépés, és takarásban lesznek, már csak három, már csak kettő. Valamit az udvaron állók utánuk kiáltanak, de Miklós a saját részeg üvöltésétől nem érti a szavakat, de különben sem fordulna meg most a világ összes kincséért sem. Az istállókaput nyitja, belépnek, behúzza, félig, nehogy gyanús legyen a túl nagy rendszeretet, és közben üvölt tovább, hangosan, kitartóan.

– Igyál! Igyál!

Nem áll meg, csak újra megfogja, megszorítja Katalin kezét, és az ajtólap takarásában már egyenes, határozott lépésekkel siet a lovaik felé.

Az istálló szinte telve van a lovakkal, de amúgy sehol egy lélek. Talán a konyhán segít mindenki. Miklós jobbra-balra tekintgetve halad előre, már legszívesebben a lovon ülne, de ugyanakkor tudni akarja azt is, mi történik a háta megett, az udvaron. Rákényszeríti magát, hogy az istálló közepétől pár lépésre megálljon. Fülel. Úgy hallja, leérhettek az udvarra azok a lovagok is, akik miatt a lépcsőházban két tűz közé kerültek. Hangos kiáltások szűrödnek az istálló falai közé.

Miklós abbahagyja az éneklést, próbálja kivenni a szavak értelmét. Vagy négy-öt ember egyszerre beszél, lehetetlen kivenni ebből a távolságból, mit mondanak. De a deszkák résein át látja a férficsoport egy részét, és azt is, hogy az újonnan jöttek invitálására a férfiak megmozdulnak, és lassú léptekkel a fogadóépület bejárata felé tartanak. Miklós összenéz Katalinnal, aki olyan erővel szorítja az ujjait, hogy azokban talán már semmi vér nem maradhatott. A férfi elmosolyodik.

– Minden rendben.

Katalin biccent, de sápadt, és a szemeiben még mindig ott ül a rémület. Miklós sejti, a leány aligha fog egyhamar megnyugodni. Talán csak akkor, ha majd rég maguk mögött hagyták a fogadót.

– Gyerünk!

Fölgyorsuló léptekkel sietnek az istálló végén lévő lóállásokhoz, Miklós már látja is a lovaikat, közel egymáshoz. A nyergek is rendben vannak, egymás mellett, a lovak fölött, egy nagy kiálló kampóra akasztva lógnak. Miklós kifújja a levegőt, azt gondolja, nyergelnek, és pillanatokkal később már az országúton is vannak...

Ekkor azonban, éppen a szabadulás pillanatától egy sóhajtásnyira, megtörténik, amitől Miklós azóta fél, mióta reggel a szemeit kinyitotta. A lovak mögötti deszkapalánknál megmozdul a poros félhomály, és Erik alakja bontakozik ki. A lovag ajkain gúnyos vigyor ül. Lassú lépésekkel kerül a lovak és a fiatal pár közé.

– Nem hiába gyanakodtam reád! Összejátszol ezzel a kis kurvával! Uram boldog lesz. Hisz nincs ennek a kis szukának semmi, de semmi baja. Színjáték volt, amit a várban előadtatok. Még hogy himlő! Nevetnem kell! Hisz a leány most szebb, mint mikor elraboltuk! Már csak az a kérdés, lovag, hajlandó vagy-e az életedet egy kis szuka kedvéért eldobni. Adod-e a leányt önként? Vagy el kell vennem tőled?

Miklós Erik szemei közé mered. Száguldanak a gondolatai, miközben a beszédet hallgatja. A lovak nélkül nem jutnak sehová. Harc nélkül a helyzetből menekülni lehetetlen. Meg kell küzdenie ezzel az emberrel. Meg kell, hogy zavarja, valamivel el kell, hogy bizonytalanítsa. Megszólal azon a nyelven, amelyet még az anyjától tanult, azon a nyelven, melyet úgy tudja, anyja révén Katalin is megért, magyarul. És miközben beszél, úgy szorítja a leány ujjait, mint aki életerőt akar átadni. Mert hiszen arra lenne leginkább szükség.

– Ha most nem segítesz, itt halunk meg.

Erik némán figyel, összeráncolja a szemöldökét, tekintete villámgyorsan jár ide-oda a két ember között. Látszik, egy kukkot sem ért. Miklós folytatja.

– Meg kell küzdenem vele. Mihelyt eltereltem a figyelmét, kerülj a lovak felé, és nyergeld föl őket! Nyisd ki a hátsó kijáratot, vezesd ki a lovakat. Ülj föl, légy készen! Ha baj van, menekülj! Értem! Kettőnkért!

Az utolsó mondatoknál elengedi a leány ujjait, jobb kezével leemeli válláról a nyeregtáskát, a deszkafal mellé vágja, és hirtelen kardot ránt. És már támad is. Fém csattan fémen. Eriket azonban nem lehet egykönnyen meglepni. Nehéz küzdelem jön, de Miklós tudja, kardban Erik fölött áll. Ha nem fedezik föl őket időnek előtte, van esélye. Ha azonban a gróf emberei megjelennek, az esély semmivé válhat egy pillanat alatt. Oroszlánként veti magát a küzdelembe.

Gyorsan kell eldőlnie ennek a csatának itt kettejük között, így Miklós semennyire nem kíméli magát, folyamatosan támad. Erik határozottan, ügyesen védekezik, többször kifordul a támadásból.
Ez jó, nagyon jó, gondolja Miklós. Egyelőre minden úgy alakul, ahogyan szerette volna, a helyzetük fölcserélődik, most Erik és a leány közé kerülhetett, és Katalin végre megmozdulhat, óvatosan a lovak felé araszolhat. Erik, ha észre is veszi majd, nem tehet semmit, mert Miklós folyamatos hátrálásra kényszeríti.

Katalin, ahogyan a kezét Miklós elengedi, pár pillanatig dermedten áll, de utána erőt merít a szavakból, melyek visszaidézték a gyermekkort, a biztonságot, az otthont. Amikor látja, hogy az út szabaddá vált, a lovak felé mozdul. Elkerüli az egymással harcolókat, a deszkapalánkok mentén halad, miközben szemmel tartja a férfiakat, és egy pillanatra sem fordít hátat. Erik egyszer-egyszer rávillantja a tekintetét, de nem tehet semmit, mert Miklós egyre jobban szorongatja.

Néha megáll a harc, a két férfi biztos távolságból méregeti egymást, cselekkel élnek, támadást színlelnek, hogy azután egy-egy újabb csapással lankasszák az ellenfél erejét. Katalin a férfi által földre dobott csomaggal együtt eltűnik a lóállás mögött, mozdulatai fölgyorsulnak. Saját kapkodó lélegzetét hallja, távolról érzékeli a vasak csattogását, miközben hirtelen, gyakorlott mozdulatokkal nyergel. Megcsinálta már számtalanszor, és bár ujjait egy kicsit ügyetlenebbnek érzi, és keze egyszer-egyszer megreszket, egy kívülálló ebből nem venne észre szinte semmit. Gyorsan elkészül.

A férfiak az istálló túlsó végén hadakoznak, így szabad az út a hátsó, kertekre nyíló kijárathoz. Katalin hátra sem nézve szalad a kapuhoz, nekiveselkedik, és szélesre tárja mindkét ajtólapot. Visszafut a lovakhoz. Gyomra a torkában, szíve veszettül verdes, főleg, mikor futtában meglátja, hogy mindkét lovag vérzik. Talpon vannak, de már mindkettejük lendülete veszített erejéből. Erik van rosszabb állapotban. Bal keze meredten lóg a teste mellett, súlyos sebet kaphatott, mert ruhaujjából vér dől. Miklós a bal lábát húzza, vele ki tudja, mi történhetett, mert vért ebből a távolságból nem lát rajta Katalin. Talán nem kard okozta azt, amitől Miklós rosszabbul mozog. Katalin végtelen aggodalommal lesi a két férfit, akiknek hangos zihálásától mintha az egész istálló fújtatna. Ekkor Miklós anélkül, hogy a leányra ránézne, hangosan, ellentmondást nem tűrően megszólal, újra magyarul.

– Elindulsz! Nem vársz reám! Most! Azonnal! Egy napi járóföldre, a keleti úton, amit idefelé kereszteztünk, van egy zárda, ott foglak keresni. Csak keletnek haladj! Az út egyenes!

(folytatjuk)