A megfogant kín 29. rész

– Elindulsz! Nem vársz reám! Most ! Azonnal! Egy napi járóföldre, a keleti úton van egy zárda, ott foglak keresni. Csak keletnek haladj! Az út egyenes!

Istenem! Most mit csináljon! Hagyja itt Miklóst? Induljon útnak egyedül? Ha itt áll tovább az istállóajtóban, azzal csak fölidegesíti a férfit, akit szeret. Fölösleges veszélynek teszi ki magukat. Miklós már most is megosztja figyelmét, egyszer-egyszer sürgetően Katalinra villantja a tekintetét.

A leány nagy nehezen elhatározásra jut, bólint, int a kezével és megfordul. A lovakhoz szalad. Sietve eloldja a kantárt, az istállókapu melletti rönkre kapaszkodik, és onnan a lóra. A hátsó kert középen futó kis ösvényen haladnak, és már el is érik a kertkaput. A kert ugyanolyan kihalt, mint az istálló, Katalin magában hálát mond, kész csoda, hogy nincs a környék tele szájtátiakkal. Lecsúszik a nyeregből, kitárja az ajtót, de ahelyett, hogy újra fölszállna, rohanvást indulna a férfi által mondott útra, újra csak kikötözi a lovat a telken belül, a kerítés mellé, és gyalogosan visszafordul. Nem hagyja itt az emberét. Nincs az az isten! Vagy együtt mennek innen tovább, vagy sehogyan!

Miklós egyre bizakodóbb. Már csak pár pillanat, és Erikben nem marad meg az életnek egyetlen szikrája sem. A lovag több sebből vérzik, egyre ügyetlenebbül hárítja a csapásokat. Miklós pedig nem kíméli, rendületlenül támad, fárasztja a férfit, egyre rövidíti az életét, melyet a Teremtő rámért.

Bár a lábát maga is erősen fájlalja. Még a viadal elején belelépett egy vakondtúrásba. Éles fájdalom nyilallt a bokájába. Ez az ára annak, hogy a fél délelőttöt az ágyban töltötte, az izmai kicsit még merevek. A vakond meg király lehetett a saját népénél, mert a túrásban, amibe hátrálás közben belelépett, széles és mély járat húzódott. Megbillent, de Istennek hála sikerült talpon maradnia, és Erik sem tudta kihasználni a helyzetet. Támadott ugyan, de Miklós még így is kivédte a csapást.

Kardban nem sokan vannak fölötte ebben az országban. Jó mesterektől tanult, és fiatalon az apja is neves kardforgatónak számított. Vége lassan a csatának, még egy erőteljes, jól elhelyezett csapás, és egy ellenféllel kevesebb lesz a földön.

Miklós semmilyen szánalmat nem érez. Erik megérdemli a halált. Olyan embert szolgált egész életében, aki a pokolban fog égni, míg a világ világ, és még hét napig. Az egyetlen, amit becsülni tud ebben az állatbőrbe bújt disznón, hogy még egyszer sem kiáltott segítség után, egyszer sem kiáltott föl. Szorongatott helyzete ellenére keményen küzd, még nem adta föl. Az egész viadal nem tart talán fertályórája sem, de az bizonyos, mindketten sokat veszítettek a kezdeti lendületből. Már nemsoká vége.

Katalin az utolsó lépéseket nagyon halkan, nagyon óvatosan teszi meg. Isten ments, hogy Miklóst megzavarja, figyelmét elvonja, és a férfi vesztét okozza. Így a deszkafal takarásában oson az istállóajtó közelébe. Azon a résen kukucskál be, ami az ajtólap és a félfa között van.

Bent a helyzet mindkét küzdőfél számára még tovább romlott. Katalin úgy látja, Erikben már alig van erő, több sebből vérzik, szinte csoda, hogy még talpon van. De Miklós sincs jó bőrben. Nagyon föltűnő, hogy bal lábát kíméli, mozgása esetlen, miközben a jobb lábára helyezi a testsúlyát, és Erik körül köröz.

Katalin egy pillanatra meglátja Erik tekintetét, benne a végtelen gyűlöletet, az elszántságot. Összeborzong. A félelem, mely mostanra már heggyé nőtt benne, az egeket ostromolja. Tenyerét a szája elé szorítja, mert úgy érzi, képtelen elfojtani a fájdalom hangját, azt a hangot, mely Miklós életéért esedez. Térdre rogyva lesi az istálló közepét, mintha a következő pillanatokon az élete múlna. Mert tényleg az élete múlik ezeken a pillanatokon, így érzi.

A két férfi lelassult, zihálva méregetik egymást. Aztán hirtelen minden újra mozgásba lendül. Erik elszánt tekintete megvillan, és egy olyan gyors csapással, melyet Katalin ki sem nézett volna már belőle, Miklósra támad. Miklós hárítja az ütést, de kénytelen a sérült, bal lábára támaszkodni. A bokája megbicsaklik, a férfi térdre esik, Erik pedig újra támad. Lehetetlen megmondani, melyik lovag szúrja meg a másikat hamarabb, de mindkét kard beleszalad a húsba, a bőrön át, az izmokon, az erek kusza hálózatán hatolnak át a pengék, és mindkét férfi a porba hull.

Erik mellkasából kiáll Miklós kardja, az élet egy szemvillantás alatt távozik a porhüvelyből, néhány rángás, és a szem fénye megtörik. Erik kardja a földön hever, Miklós térdre zuhanva zihál, tenyerét az erősen vérző sebre szorítja. Messziről sikoltást hall, futó lábak toppanását. Fölnéz, Katalint látja, és a következő pillanatban a leány akkora erővel szorítja a nyakát, öleli meg, hogy szinte megfullad. Fölköhög. A leány észhez tér, ugyanolyan hirtelen, ahogyan megölelte, elereszti, aggódó arccal vizsgálgatja. Miklós sietve szól.

– Nem halálos. Ne aggódj! Segíts! A bokám kificamodhatott. Hozd a lovat! Azonnal mennünk kell!

Míg a leány a lóért szalad, Miklós az övtáskájában kotorászik. Elővesz egy kis darab fát, egy csík gyolcsot, még az apjától tanulta, hogy lovag ezek nélkül egy tapodtat se tegyen. Megtépi a nadrág anyagát, hogy a sebhez hozzáférjen, és a fadarabot a combjára kapott igen mély sebre szorítja, a szív felőli oldalon. A leány épp jókor érkezik, szó nélkül veszi át a kötszert, nagy hozzáértéssel, egyetlen sopánkodó hang nélkül, villámgyorsan bugyolálja körbe a férfi combját, szoros kötést készít. Miklós Katalinba kapaszkodik, Katalin már áll, és Miklóst is fölsegíti. A férfi a karja erejét használva fölhúzza magát a lóra. Ekkor mindketten megdermednek. Az udvar felől hangos kiáltás kél. A hang enyhén részeg, de határozott.

– Erik! Erik!

Összenéznek.

– Hol a lovad?

– A kert végében.

– Futás!

Katalin egy pillanatra habozni látszik. Sebesülten hagyja itt Miklóst? A férfi tekintete azonban hirtelen nagyon szigorúvá válik.

– Eredj!

Katalin úgy fut, mint akit ördögök kergetnek, mert eszébe villan, hogy a férfi arra vár, hogy a lovára szálljon, együtt elindulhassanak, így addig vigyázza a hátukat, míg őt biztonságban nem tudja. Miklós a deszkák résein át próbálja kilesni, mi történik az udvaron. Semmi mozgást, semmi alakot nem lát.

– Erik!

A hangot távolodni érzi. Bár legszívesebben azonnal vágtára fogná a lovát, mégis lassan, óvatosan indul el. Nem akarja magára vonni a figyelmet. Akárki is van az udvaron, jobb ha nem figyel föl most az istállóra. Kijut a kertbe. Látja a kapu felé igyekvő leányt, az rögtön eléri a lovat. Miklós még egyszer visszanéz a válla felett. Az istállóajtó lapját megmozdulni látja. Itt az idő! Menekülni kell! Végigvágtat a kerten, és a lóra kászálódó leányra kiált.

– Azonnal mennünk kell!

Katalin mozdulatai gyorsak, fölhúzza magát a nyeregbe.

– Mehetünk!

Kivágtatnak, és csakhamar elnyeli őket az út, az erdő.

Az istállóba bekukkantó lovag egy szempillantás alatt józanodik ki, amikor a földön fekvő Eriket meglátja. A testhez siet, ujjait a nyakra teszi, megpróbálja az ereket kitapintani, de a megtört tekintet, a kiálló kard helyzete is azt mutatja, hiába itt már minden. Káromkodik. Körülnéz, de nem lát senkit, akire rábízhatná a hírt, így maga indul rohanvást az ura színe elé. Menet közben tovább káromolja az Urat, az eget. Rossz hír vivőjének lenni nem jó ómen.

(folytatjuk)