2017. augusztus 31., csütörtök

A megfogant kín 26. rész


Szinte azonnal lép hátra, öklét a szájára szorítja, villámgyorsan fordul meg, és vet kétségbeesett tekintetet a férfire. Már Miklós is áll. Egy hosszú lépéssel kedvese mellett terem, átöleli, fejét a saját vállgödrébe simítja. Halkan, megnyugtatóan mondja:
– Nem lesz semmi baj! Nem lehet! Nem azért menekültünk ki a Gonosz karmaiból, hogy most elvesszünk! Bízz bennem! Kijutunk.

Miklós hangja egyre határozottabban cseng.
– Azonnal indulnunk kell, pakolunk, és megpróbálunk az istállóig észrevétlenül eljutni.
Katalin hangjában kezdődő páni félelem.
– Most!? Fényes nappal?
Arca hófehér, karja libabőrös, szavai elfulladnak.
– Könyörgöm... – kezeit összeteszi, erőtlenül suttog. – Könyörgöm, várjunk, míg besötétedik.
Miklós újra magához szorítja az erőtlen testet. Igyekszik megnyugtató, de ugyanakkor következetes lenni.
– Lehetetlen várni. Vagy most jutunk ki, vagy soha. Minden pillanattal csak nő a lebukás veszélye. Hiába várnánk itt estig, ülnénk meg a szobánkban, a lovainkat az istállóban bárki fölismerheti. Most kell erősnek lenni, azonnal cselekedni. Mennünk kell!
Katalin szeme a férfiéban, szája széle reszket, de bólint. A férfi újra megszólal.
– Kipihented magad, szeretjük egymást. Egy csapat vagyunk. Így van?
Katalin rábólint, úgy suttogja:
– Így.
Erejét gyűjtögeti, nagyon enyhén elmosolyodik. Mikós is mosolyog, és miközben végigsimít a leány karján, újra határozottan szól.
– Segíts! Ha segítesz, ígérem, minden rendben lesz.
Azzal hátra lép, elfordul, és sietve kezdi szedegetni ruhadarabjaikat. Valójában sokkal jobban aggódik, mint amennyire mutatja. Magában káromkodik. Ezt a balszerencsés reggelt! Hallja, hogy mögötte a leány is megmozdul, tenni-venni kezd. Miklós mozdulatai gyorsak, határozottak, Kataliné lassúak, erőtlenek, de alig van holmijuk, így hamar fölöltöznek, hamar elkészülnek. Miklós a csizmáját húzza, amikor a szoba csöndjét erőteljes kopogás töri ketté. Katalin ijedten rezzen össze, Miklós keze is megáll egy pillanatra a levegőben. De azután gyorsan magára talál. Hangosan szól.
– Rögtön nyitom! Várj egy picit, akárki vagy!
Gondolatai száguldanak. Újra lekapja magáról a csizmát, a fehér inget, és félmeztelenül, Katalin csodálkozó tekintetével nem törődve az ajtóhoz siet. Mentében még alaposan összekócolja saját haját, és úgy nyitja résnyire az ajtót, hogy a szoba belsejéből alig látszódjon valami, és ő maga pedig olyannak tűnjön, mint aki éppen most ébredt. Az ajtóban az ijedt fogadós áll, kezét tördeli.
– Uram! Nagyon nagy bajban vagyok. A segítségedet kell kérnem. Beléphetek?
Miklós azonnal nemet int a fejével.
– Nem. A feleségem még ágyban van – kacsint egyet. – Bizonyára megérted, alaposan kifárasztottuk egymást az asszonykámmal az éjjel. Akármit akarsz, itt kell elmondanod, a feleségem egy zárdában nevelkedett, nagyon szégyenlős.
A fogadós tekintete egyre riadtabb, gyorsan maga köré néz, de a folyosón még mindig nincs senki, így hát közelebb hajolva Miklóshoz és a résnyire nyitott ajtóhoz, hadarni kezd.
– Nagy bajban vagyok, segíts rajtam, uram, kérlek. A Sötét hercegnek le vagyok kötelezve, azzal is kell fizetnem, hogy bármikor érkezik, bármennyi emberével, el kell szállásolnom őket.
Miklósnak cseppet sem esik nehezére, hogy a Sötét herceg nevének hallatán elkomorodjon, és vessen egy aggódó pillantást a háta megé, az ágy felé, mintha ágyban fekvő kedvesére nézne.
– Megérkezett a herceg, pár napra maradnak, a legjobb szobáimat követeli, mint mindig. És... és... – a fogadós hangja elfúlóban, aggódó tekintetét le nem veszi Miklósról, nehezen nyögi ki. – Át kell költöztesselek benneteket egy másik szobába.
Miklós azonnal átlátja, hogy a helyzetet hogyan alakíthatja a saját előnyére.
– A Sötét herceg? Itt?
A fogadós hevesen bólogat. Miklós fölháborodott hangon folytatja.
– Az, amelyik úgy falja az asszonyokat, hogy a hírére már minden apa a kútba fojtaná saját ivadékát, minthogy a herceg mellett lássa?
A fogadóst az ájulás környékezi, halottsápadt arcának vonásai egyre rémültebbek.
– Könyörgöm, jóuram, csöndesebben.
Miklós egy picit még följebb emeli a hangját, de arra nagyon ügyel, hogy a szavakat még a szomszédos szobákban se lehessen kivenni.
– Fölháborító, fogadós, ahogyan a vendégeiddel bánsz! Ilyen körülmények között egyetlen pillanatra sem maradunk! Legyen a szoba a sötét vendégeidé. Nem kockáztathatom, hogy szűzies feleségemre a herceg vagy az emberei akárcsak egyetlen pillantást vessenek!
Megragadja a fogadós ingét, arcát egészen a saját arcához húzza.
– Nem kell félned tőlem! Sőt! Nagyon hálás leszek, ha az asszonyomat úgy tudod kijuttatni a szobánkból, hogy a herceg emberei közül egyetlen egy reá ne nézhessen, szemeivel, szavaival meg ne ijeszthesse az én ártatlan angyalomat.
A fogadós mintha hatalmas teher alól szabadulna, szemeiben hála csillog, gyorsan rántja szája elé a lovag ujjait, és csókol kezet.
– Uram! Egy életre hálás leszek. És megértelek! – suttogása még tovább halkul. – Az én két leányom is a pincében tölt minden napot, amikor a herceget vendégül látom.
Miklós türelmetlen, eleget hallott, menni kellene. A fogadós szavaiba vág.
– Találd ki, hogyan jutunk a lovainkhoz, és már üres is a szoba. Hagyjál bennünket összekészülődni, és itt legyél a minket kimenekítő terveiddel, mire egy nagy kondér víz fölforrna a konyhán!
A fogadós bólint.
– Van ötletem. Rögtön jövök. Egyik lábam ott, a másik itt.
Amikor Miklós becsukja az ajtólapot, azonnal kedvese felé fordul, a szemét keresi.
– Látod! Mindig van segítség.
– Megbízhatunk benne?
– Persze. Nem tud rólunk semmit, a történetünk hihető. Segíteni fog, mert nem akarja, hogy rossz hírét keltsük a fogadójának. Igyekezzünk!
Újra, gyorsan öltözni kezd. Maradék holmijukat rendezi, csomagol. Katalin is egyre inkább régi önmagára talál. Haját fésüli, erős, tartós kontyot készít, olyat, amelyik kibírja majd az egész napi lovaglást. Fölsőruháját igazgatja, szalagjait fűzögeti, mikor megérzi Miklós tenyerét a vállán. Fölnéz. Az ágy szélén ülve, mozdulatlanul várja a kedves érintés folytatását, egy pillanat alatt hangolódik a férfire, akivel élete első szerelmes éjszakáját eltöltötte. Becsukott pillákkal élvezi a sokasodó simításokat, hagyja, hogy Miklós maga felé emelje, az ágyról fölhúzza. Érzi az arcára kapott apró csókokat, melyek körbejárják a szemgödrét, a szemöldökét, a szája sarkait. Csókot kap végül az ajkaira is, lassan induló, lassan elmélyülő, egyre jobban forrósodó, vágyérlelő csókot. Miklós kis idő után elhúzza a száját, a leány hajszálai közé suttog.
– Sosem felejtem el, milyen puha, milyen kedves, milyen szeretnivaló voltál ma hajnalban. Túlléptél azon, ami történt. Erős vagy, már tudom. Tarts ki! Jó életünk lesz, meglátod.
Katalin még közelebb bújik, kiélvezi a lopott pillanatokat. Az idő azonban rohanvást szalad, így Miklós nehezen, de elengedi Katalint, ellépnek egymástól.
A leányt az összefonódás kicsit megerősítette. Nem lehet, hogy most megint minden rosszra forduljon! Először érzi úgy, mióta ma reggel fölébredt, hogy ki fognak jutni, el tudják kerülni a grófot és annak embereit. Amikor a fogadós újra kopogtat, majd benyit az ajtón, két szempár várja kíváncsian, hogy elmondja, mik a tervei.
– Uram! A hölgyed gyönyörű. Akkor jártok a legjobban, ha még véletlen sem kerül a „vendégeim” szeme elé. Hogy a bajt el ne érjen benneteket, asszonyodnak fiúruhába kell bújnia.
Miklós és Katalin összenéznek. Miklós lassan bólint.
– Nem rossz terv.
A fogadós kezében lévő ruhadarabokra bök.
– Ezekre a ruhákra gondoltál?
– Igen, uram. Egy vendégem hagyta itt nemrégiben az adósság fejében ez néhány ruhadarabot. Látod, az anyag drága, jó minőségű, illik a te holmijaidhoz – a behízelgő hang egyre megnyugtatóbb. – Kicsit nagy lesz talán asszonyodra, de az istállókig megteszi. Öltözzön föl asszonyod, és a hátsó lépcsőn gyertek le az udvarra. Egy szolgálóm ott pucolja a tyúkokat, de vele nem kell törődnötök. Ha szerencsétek van, úgy juttok keresztül az udvaron, hogy senkibe nem botlotok a vendégeim közül. Mindenki az ivóban van, a hideg sülteket most rakjuk tálcákra, mihelyt kitesszük az ennivalót az asztalra, indulhatnátok, onnantól egy fertályóráig a lakoma leköti a lovagokat.
– Ügyes vagy, fogadós – Miklós néhány pénzérmét vesz elő, a fogadós markába nyomja.
– Elég lesz ennyi a fáradságodért?
A férfi mosolya a füléig ér.
– Hogyne, uram.
Meghajlik, az ajtó felé hátrál.
– Ha meghalljátok a gongot, egy kicsit még várjatok, azután szabad az út.
– Köszönjük.
– Uram, hálás én vagyok, nem is reménykedtem, hogy ebből a rend ruhából ilyen hamar pénzt látok.
Újabb várakozás kezdődik. Az idő szinte ólomlábakon vánszorog. Katalin átöltözik, magába mélyedve elmormol néhány imát, a férfi újra körülnéz a szobában, nem marad-e utánuk valami árulkodó jel. Miklós kicsit megmosolyogja a férfiruhába bújt asszonyát. Őt ugyan meg nem tévesztené az álöltözet, mert Katalinról még így is süt az asszonyi szépség, hiába minden álca, kalap alá gyűrt hajtincsek. A leány elpirulva fordul Miklós felé.
– Jó leszek így?
A férfi nem akarja elbizonytalanítani kedvesét.
– Tökéletes.
Lehajol, tenyérnyi darabon visszahajtja a nadrág szárát. Bólint.
– Minden rendben lesz.
Azután csak várakoznak, ülnek, egymás kezeit szorongatják, fülelnek. A távolinak tűnő gongszót hallva egyszerre pattannak föl. Összenéznek, ma már ki tudja, hanyadszor.
– Picit várunk.
Miklós az ajtóhoz lép, kiles. A folyosó azonban pont olyan kihalt, mint korábban, egy lélek sincs sehol, mintha nem is egy népes fogadóban lennének. Az ivó felől azonban erősödő zaj hallatszik, az ételek érkezhetnek, a hangokat nem lehet összetéveszteni semmivel. Edények, villák zörögnek, kupák koccannak. Miklós visszalép, bólint.
– Induljunk.
– Istenem, segíts! – sóhajt föl utoljára Katalin.
Elhagyják a szobát, határozott, sietős léptekkel a folyosó vége felé tartanak. Lépcső indul a lábuk előtt.
Miklós újra körülnéz, megfogja Katalin kezét.
   Én megyek előre! Maradj szorosan a nyomomban!



4 megjegyzés:

  1. Jajjj, most megint izgulhatok egy hétig.
    Köszönjük! 😘

    VálaszTörlés
  2. Köszi a megjegyzéseket! Örülök a visszajelzéseknek! :-)

    VálaszTörlés