A megfogant kín 23. rész

A kedvese, a szerelme öleli, óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.

Suttog. A suttogás végiggördül Katalin bőrén. Az arc bőrétől indul, először azt forrósítja, mert Katalin nem csak hallja a szavakat, de érzi is a férfi szájából kiáramló hőt. Ezek együtt hullámokat indítanak, föntről lefelé haladókat, erőseket, tartósakat. Ritmusra mozdulnak előbb a szavak, azután a férfi ujjai az ölében.

– Itt vagy.

Megérinti.

– A karjaimban.

Megérinti.

– Szeretkezünk.

Belesimít.

– Életünkben először szeretkezünk.

Belesimít újra.

– A forráshoz engedtél... az élet forrásához... oda, ahol egy férfi számára minden elkezdődik... Beengedsz-e egészen? Eggyé válhatok-e veled? Megadod-e az engedélyt?

– Gyere.

Katalin szemei csukva, egészen befelé fordul. Csak önmagukra figyel. Kizárja az egész világot, már nem érzékel semmit a férfin kívül. De azt egész valójával érzi. A barna bőrt, mely a tenyerébe kívánkozik, a duzzadó izmokat, melyekbe belekapaszkodhat, a férfi forró tenyerét, ahogyan csigalassúsággal húzza szét a lábait, érzi a hasára kapott pihén-puha csókokat.

– Tudom, hogy vársz, hogy tényleg beengedsz, most érkezem, csak rám figyelj.

És akkor egy óvatos, de mégis határozott mozdulattal kitölti kedvese, egyetlene ölét. Félt. Amíg a leányt erősítette, állandóan attól félt, a nő egyszer csak kimenekül az ölelésből, mert a rossz élmények miatt képtelen lesz férfit örömmel befogadni, képtelen lesz átadni magát. De egyelőre semmi félelme nem igazolódik. Katalin úgy sóhajtozik, nyögdécsel alatta, mint aki tényleg az adott pillanatnak él, mint akinek nincsenek emlékei, nincsenek félelmei. Hiszen tőle nem is kell félnie, soha. Miklós ezt mutatja, ezt erősíti minden mozdulattal, minden kedveskedéssel. Mélyen, teljesen beleáll a leányba, szemből öleli, karjaival átfogja, arcát az arca mellé helyezi. Nem mozdul. Hagyja, hogy Katalin a helyzetet megszokja, megszeresse. A gyűlölet helyére szeret kell, hogy lépjen.

Hogyan fog ez menni? Sok-sok kedvességgel, kitartással örömöt kell nyújtani. Belecsókol a nyak gyönge bőrébe, ízlelgeti a leányt, lassú, ráérős kis harapdálásokkal halad a váll vonalától a fül vonaláig. Minden kis ujjbegynyi ponton hosszan elidőz. Váltogatja az gyönge, leheletnyi puszikat, a kicsit erősebb csókokat, majd befejezi a sort egy fájdalmat nem, csak vágyat érlelő kis harapással ahogyan már korábban is tette. Mindezt eljátssza vagy tucatszor, miközben bevégzi a területet, mely mindösszesen csak férfitenyérnyi. Az út rövid, de mintha hosszú, megerőltető lenne, mert kedvese egyre inkább levegő után kapkod, egyre jobban elgyöngül.

Hát, csak gyöngüljön! Tesz érte. Meglöki az ölét is, kezdetben, most, itt, az út elején alig-alig mozdul, próbálgatja a ritmust, és úgy figyeli a leány reakcióit, mint ahogyan ellenfelet szokott figyelni harc közben. Hiszen harc ez. Harc a láthatatlan ellenféllel, a leányba ivódott félelemmel, a szörnyű emlékekkel. Miklós tudja, úgy kell mozognia, kedveskednie, hogy az a legkevésbé sem hasonlítson azokra az élményekre, melyeket Katalin korábban átélt. Határozottan, keményen lökni most még nem lehet. Óvatos kis mozdulatokkal tartja fönn saját kemény, mindent kitöltő vágyát, simogatja belülről a legselymesebb kis hüvelyt, amibe életében belekerült.

– Édesem! Egyetlenem! Az enyém vagy, már tényleg az enyém.

A leány szavai, mint messzi visszhang, csak halk suttogás, a férfi vállizmába belevesző.

– Az enyém vagy...

Miklós elmosolyodik. Határozott, de ugyanakkor nagyon kedves hangon szól.

– Gyere! A kezedbe teszem azt, amit soha még asszony kezébe nem tettem. Megengedem, hogy egy kicsit irányíts.

Azzal egy határozott mozdulattal a hátára gördül, erős karjaival magára húzza szerelmét. Szélesen mosolyog, boldogság ül a fiatal tekintetben.

– Gyere! Most te vagy fölül. A te kezedbe teszem ennek a reggelnek a folytatását. Mozogj kedvedre! Ahogyan jól esik. Feküdj végig rajtam. Maradj így! Érezd a bőrömet, ahol csak hozzád ér! Érezd a vágyam, mely kitölti öledet! Érezd a kezem a fenekeden! Most minden mozdulat innentől a tiéd.

Befogja a száját. Beszélt eleget. Őszintén szólva, még soha életében ágyban ennyit nem beszélt. De soha életében nem érezte magát még ennyire boldognak sem. Nincs értelme hátra nézni, nincs semmi értelme a jövőn időzni. Ki kell használni az adott pillanatot. Nem vár hiába, mert Katalin egy mély sóhajjal a vállakba kapaszkodik, és megmozdul. A férfi lemondott valamiről, a kedvéért visszafogja magát. Tőle várja folytatást, hát mozogni kezd.

Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

(folytatjuk)