A megfogant kín 24. rész

Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

Gyönyörűség minden pillanat. Összhang. Teljes összhang az, amit a két ember érez. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan éppen történik, nem máshogyan. Minden simogatás, minden mozdulat, minden kedveskedés a helyén van. Katalin teljes valójával érzékeli Miklós erős tenyerét a fenekén, ahogyan aprókat mozdul, mélyen a bőrébe nyomódik, érzékeli a másik tenyeret a melle oldalán, a mozdulatok itt is határozottak, de ugyanakkor szerelmesen hívogatóak is. Mert az egyetlen járható útra terelnek, a fölfelé kanyargó kéj útjára.

Letérni lehetetlen, mert a férfi megint csak az út elején engedi át az irányítást, hogy azután a tenyereivel megmutassa a ritmust, megmutassa az örömöt. Megtörténik az, amit mindkét ember az előző napokban lehetetlennek gondolt, Katalin agyából minden kiürül, nem gondol semmire és senkire. Egyre ügyesebben, határozottabban, ugyanakkor egyre öntudatlanabbul veszi át a férfi által mutatott ütemet, megszédíti a helyzet, hogy ő van fölül.

Szenvedélye rohanvást fut föl a hegyoromra, hogy azután megérkezve, Katalin életében először érezzen színtiszta gyönyört, színtiszta boldogságot egy férfi karjaiban. Átéli élete, teste első villanását, első kielégülését. A hegyorom, amin járt, nem túl magas, nem egy gyakorlott szerető magassága, de erről ő még mit sem tud. Amit átélt, azt teljesnek, tökéletesnek érzi, megismételhetetlen csodának. Nem tud még az ágy rejtelmeiről semmit. És ami gyötrelmet átélt, annak semmi köze, semmi hasonlósága nincs ahhoz, amit most megtanult.

Miklós gyöngéden élesztgeti, a szakadékból emeli, suttog.

– Édes, édes kincsem... nincs nálam boldogabb.

Katalin öntudatlanul mosolyodik el, szemeit még mindig szorosan lecsukva tartja, karjaival a férfi vállába, nyakába kapaszkodik. Nem szól, csak figyeli a férfi suttogását.

– Gondolom, azt hiszed, mára végeztünk, hogy ennyi volt.

A suttogás végighullámzik Katalin csupasz bőrén, és csodálatos, ahogyan megáll az ölében.

– Hát nem, még nem végeztünk. Most a következő, az újabb elébünk magasodó hegyet is meg kell mászni. Én leszek a kísérőd, a társad. A parancsnok, akire hallgatnod kell.

Kezei úgy cirógatnak újra, mintha az idő továbbra is végtelen lenne, könnyeden mozdulnak, újabb vágyakat érlelnek. Lassan sétálnak végig Katalin hátán, a gerincoszlop minden egyes kis csigolyáját apró nyomások bolygatják. Az ujjak föntről lefelé haladnak, egyenletes ütemben zajlik a kényeztetés. Miklós érzi, hogy a leány megint, teljesen ellazul, érzi, ahogyan a test teljes súlyával saját testére nehezedik, és hallja a mély sóhajokat. Megmozdítja a fejét, ajkai megkeresik az érzékeny kis ajkakat, és miközben ujjai továbbra is a leány hátán játszanak, csókolni kezdi kedvesét.

A csókok most kezdettől mélyek, erősen hódítók, behódolást követelők, pedig nincs is már mit meghódítani, mert Katalin teljesen átadta magát. Tökéletesen otthon érzi magát a férfi karjaiban, biztonságot kap, sok-sok törődést. A férfi minden mozdulata ír a sebeire, a bántásokra, melyek most eszébe sem jutnak, mert egyetlen gondolatát sem tudja megfogni, nem gondolkodik, csak érez. Érzi, ahogyan a férfi óvatosan megfordul vele, a hátára fordítja, miközben csókolja, és újra a melle oldalát cirógatja. Eggyé vált ölük vágyban fuldoklik, a leányé újra, a férfié még mindig. Miklós egy pillanatra elvonja a száját, suttogása csak hozzátesz az örömhöz, érleli a vágyakat tovább.

– Kedvesem, szerelmem, ölelj át, öleld át a derekamat a lábaiddal! Kérlek.

És akkor Katalin újra átlép egy küszöböt, lábait önként tárja szélesebbre, önként öleli körbe a férfi derekát. Hozzá igazodik, elébe megy, segíti a férfit, hogy még inkább benne lehessen, ölébe állhasson. Miklós nem vár egy pillanatig sem. Megkapta a segítséget, megkapta az engedélyt, hát előrébb nyomakszik, még előrébb, hiszen Katalin öle egyre puhább, egyre hívogatóbb. Forró patakok fürdetik, teljesen elnyelik. Mozogni kezd. Aprókat, sokakat. Tudatosan játszik a leány ölével, érintgeti körbe, helyezi a súlyt hol ide, hol oda. Újra a fülébe suttog, mert öntudatlanul is tudja, minden pillanatban meg kell erősíteni a leányt, hogy el ne feledje, nem a sötétségben van újra, hanem szerelme karjaiban. Így hát időnként megszólal, röviden, mert kezdi már a pokoli vágy a saját hangját is elfullasztani.

– Átöleltél.

– Magadba engedtél.

– Hagyod magad szeretni.

Itt áll meg a szavakkal, nincs már értelmes gondolata neki sem. Szavai elvesznek a vágy erdejében, hangja innentől már nem megformázott szavakban ölt testet. Mélyről, önkéntelenül, tagolatlanul jönnek a hangok, csatlakoznak a leány sóhajaihoz, nyögéseihez.

Ölének lökései egyre sokasodnak, egyre nagyobb magasságokba röpítenek. Egyre kevésbé tud már kedvesére figyelni, és erre egyre kevésbé van szükség, hiszen az utuk közös, letérni róla már lehetetlen. Mindketten saját csúcsaik felé tartanak, saját elérhető legnagyobb örömük felé rohannak. Megérkeznek. Egymást öntudatlanul is segítve érnek az út végére. És bár a férfi utolsó lökései keményen céltudatosak, ebből Katalin már mit sem érzékel, mert nem fájdalommal reagál a teste, hanem a befogadás örömét éli át.

(folytatjuk)